Ugrás a tartalomra

Nyárdobozokban – Varga Melinda versei

NYÁRDOBOZOKBAN
VARGA MELINDA VERSEI
 
KÁVÉ HELYETT
 
a nyár most vár
valamire
forró húsa pihen
a pillanat-szoborok
vállán
nem akar megérkezni
a hegyek közé
az idő szőlőindáján
szőke fények
játszanak szerelmest
a percek gyors ritmusába
ma nem fér be a magány
az emlékekekkel jól
be lehet takarózni
a székely nyárban 
amikor fagypont alá
esik a hőmérséklet
ezeken a hegyi reggeleken
kávé helyett
gyakran  rád gondolok
így nem lesz az ébredés művi
profán szerelmi vallomás ez
egy szenvedélyes kávéfüggőtől
aki utálja az esős hajnalokat
ilyenkor hagyom
hogy kinyíljanak bennem
a fűzöld harmatvirágok
elképzelem
igazi nyár van
fátyolfelhős kék
a kedvem
ezt a csöndet
szükségtelen lenne
most elmesélni
csak az eget kell nézni
ahogy hangtalan
borul a reggeli kék
a fenyők tűvállára
s azt hinni hogy
ott lakik a kedved
tájak mély tavában
csak fel kell kutani
rá kell lelni egy-egy
fenyőtobozban
vagy a dombmenti város
olvadó aszfaltbőrén
cirkáló esők
nyugalmában
a szemed színére
néha minden
ennyire egyszerű
 
 
 
CSOMAGOK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGHOZ
 
nevetséges vagy
amikor megkísérled
elkapni a himbálózó
szellő arcát
egy fotógéppel
becsomagolod az álmokat
a rémálmokat is
mintha így nem szépítené
meg őket az emlékezés
s elővehetnéd időnként
elrettentő példaként
ha újra szorult
helyzetbe kerülsz
folyton tartalékolsz
azt hiszed
jót uzsonázhaszt
a fotópapíron ragadt
vad hullámok húsából
ha majd jön a zimankós ősz
lesz egy kis nyár-tartalékod
szentimentalizmusunk határtalan
pedig a lélek tornája az egyetlen
mi nem megörökíthető mozdulatsor
táncol rajtunk az idő
sarkát üti a bőrünkhöz
törékenységünk nyomai
homlokon a redők  
mégis úgy készülődünk
mintha tárgyakat
vihetnénk magunkkal
az örökkévalóság
tengerzöld hajnalába
s még ki is fessük magunkat
folyton tetszeni akarunk
az elmúlásnak
 
 
 
ISTEN SZÍNHÁZA
 
azúr égkárpiton csönd kasmírja
borítja a szürkeséget
ólomeső alkonyattal
apokalipszisi hangulat
egyre gyakrabban látogat
a dombmenti városba
a kétely
hallgatod amint
Isten komikus színháza
a Föld
szuszog  
az ember olykor elhiszi
súlyos tétje van a létezésnek
s még cifrább eszméket is
koholgat
közben még szeretni
sem tanul meg rendesen
pedig ki a testet nem ismeri
annak a lélek útjairól
sem lehet igazán fogalma
rajtad múlik csak mennyit ér
a holnapod
kiszínesítheted kedved szerint
hozzágondolhatsz bármilyen illatot
nem a te dolgod
rokonlelkű leszel-e
egyszer az egésszel
 
 
 
TŰZMINTÁS TAPÉTA
      „Most minden mélység személyes”
       Sziveri János
 
betondobozokban alszanak  a testek
negyven fokos lázban
olvadnak a vattacukorszárnyak
vasmadarak üstökös csóváján ül az idő
és fehér kondezcsíkot húz
az azúr végtelen bőrébe
a gondolatokat megtanítottam már
hogyan ne féljenek a repüléstől
kattog a szövegszereksztő gombja
folyékony betűket keresek hozzád
mély Ó-kat és lágy M-eket
szűzies I-ket, légies C-ket
minden betű személyes
útirajz tehozzád
készítek belőle jópofa betűtésztát
sok tojással
hogy legyen ízletes
belefőzlek a délután
bazsalikom illatú levesébe
közben eső szitálja be tájat
huzattal
bomlik a nyugalom
az izzadt kövek levedlik
bőrüket
a beton nyárdobozokból
ki-ki dugja fejét
egy-egy fáradt árnyék
nincs ma közöm az emberekhez
csak téged képzellek ide magam mellé
gondolatok cikáznak mint a villám
tűzmintás lesz tőle szobámban a tapéta
 
 
 
A DOMBMENTI VÁROS PARTJÁN
      „a jellem ingre-gattyára vetkőzött”
       SziveriJános
 
elvárasaid túl nagyok
ami az embereket illeti
a kutyád mancsát többre értékeled
mint holmi kényszer kézfogást
csak érdekek vannak
minden más előszoba csak
valami álságos haszonhoz
a mosolyárudából vehetsz magadnak
tetszés szerint bármilyen maszkot
s azt a megfelelő időben majd felöltöd
így a kutyának sem tűnik fel
egy-egy álmatlan éjszaka okozta ránc
ha nem állsz be a sorba
kegyvesztett leszel
idealista
aki nem íratkozott be időben
erre  a trendi tánctanfolyamra
nem tudom miféle muzsika
bolondítja egy ideje a várost
a kávéházak asztala alatt
hol sunyít az érdek
s mikor mar beléd
éles fogával
fura szörnyek lettek a barátok
mint lyukas zseben a gomb
ülsz árván
arra várva
felvarrjanak egy elegáns
kabátra
már nincsnek illúzióid
bátran elbújhatsz
a sűrű metropolisz partján
aminek egykor tengere is volt tán
de ma már csak sókkal övezett
dombajai mesélnek legendás hőskoráról
elrejtőzhetsz vacogó foggal
a széleken senki nem talál rád
itt egyre közelebb leszel
majd önmagadhoz
nem menekülhetsz
befog a magány
igába vonnak álmaid
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.