Irodalmi Jelen

Könyvbemutató kolbásszal körítve

2014. október. 18. - 12:19

Még nem jártunk hentesüzletben irodalmi délutánon, Kőrösi Zoltán Szívlekvár című kötetének bemutatója tehát kihagyhatatlan volt. A beszélgetés előtt és után kóstoltunk mustáros kolbászt és vettünk egy kis dagadót is, az író pedig egyszer s mindenkorra tisztázta: sosem volt hentes.

Az esősre fordult októberi péntek délutánon még szellemi örömök nélkül is szívesen tér be az ember a Mester utcai Brauch hentesüzletbe egy kis falatozásra, de ha a papírtálcára odakészített sültkolbász, mustár, friss kenyér mellé még egy regényt is felszolgálnak, akkor teljes az élvezet. A Libri Kiadó gondozásában megjelent Szívlekvár sajtóbemutatója úgy került ide – tudtuk meg a szerzőtől, mielőtt nekiláttuk volna a falatozásnak –, hogy a húsbolt is a regény egy fontos helyszíne.

A Mester utcai egykori kolbászgyár, ma hentesüzlet bejárata

Nem is akármilyen helyszín, hiszen Brauch Ferenc üzlete épp 111 éve, 1903. október 4-én nyílt meg. A megnyitóját Kőrösi Zoltán már megörökítette a Milyen egy női mell? című regényében, de a téma korábban is foglalkoztatta, elég csak 1999-es Hentesek kézikönyve című művét említeni. (Mint elmesélte, ennek megjelenése után mindenki azt kérdezgette tőle, eredetileg hentes-e. A mostani beszélgetésen tehát az első, amit sietett leszögezni: nem hentes.)

Ezt a korabeli meghívót a kiadó jóvoltából 111 évvel később mi is megkaptuk

A Brauchban valaha a jelenlegi üzlethelyiség háta mögött volt a kolbászgyár, mutatta Kőrösi, s hogy a pénztelen, morva származású alapító-tulajdonos spóroljon, kezdetben ott aludt hátul vászonzsákokon. Később bejárta fél Európát, hogy megtanulja a kolbászkészítés csínját-bínját, és visszatérve vagy ötvenféle mesterművet tudott készíteni. Amikor üzlete is fellendült, a dinasztiaalapító Brauch még két újabbat nyitott – a másodikat a Nagyvásárcsarnokban (szintén működik ma is), a harmadikat a Csarnokkal szemben, amely ma McDonald’sként üzemel. Mindegyik műemléképület, a Mester utcában is volt mit megörökítenünk: a gyönyörű Zsolnay-csempével kirakott fal, a hatalmas húskampók még eredetiek.

Műemlék csempék, műemlék kampók

E történet, amit az író sebtiben elmesélt a pultnál állva, maga is kész regény, állapíthattuk meg. Holott a kötetben csupán néhány sor a történetek, életutak sokaságában, jegyezte meg Sárközy Bence, a Libri Kiadó szerkesztője, a kolbászevős délutánon Kőrösi Zoltán beszélgetőtársa. Bajban is volt a fülszövegírással, vallotta meg, annyira szerteágazó és sokrétű a történetszőttes. A sok-sok mikrotörténet valójában csak megszűrt változata annak a tengernyi mesélnivalónak, amit – szemben a Kárpát-medencére jellemző elhallgatásokkal vagy áltörténetekkel – el kell mondanunk, magyarázta az író.

Az író savanyúságot is kért

Két fő szálon halad a regény: egy orosz és egy magyar életút vonul egymás mellett, de a regény egyik jelmondata mégis a „Mindenki magyar”. Ez nagybetűvel is értendő, hiszen Magyar Sándor meséli el a regényben unokájának felmenőik életét, és rajzolja meg a huszadik század oly ismerős, mégis egyedi sorsait.

Kőrösi Zoltán és Papp Sándor Zsigmond falatoznak

A 150 éves sorszövedék a Kárpát-medencei létezés párlata, s a mese jelentősége abban áll, amire Füst Milán emlékeztetett egy mondatában – idézte Kőrösi az írót: milyen nagy a kimondott szavak hatalma felettünk. Kőrösi szerint az irodalomban három érvényes beszédmód maradt ma Európában: a kafkai abszurd, a Hrabal, Čapek, Hašek nevével jellemezhető humoros groteszk, és a hol érzelmes, hol filozofikus történetmesélés, melyet Füst Milán képviselt elsősorban, és azóta sincs igazán folyatása – magyarázta az író. Ezért ötvözte ő maga is a humort és tragédiát a Szívlekvárban, hiszen e kettő elegye a közép-európai létezés lényege. Ebben Sárközy Bence is egyetértett: a regény annak a példája, hogy a közép-európai kataklizmákat csak iróniával lehet túlélni.

A szerkesztő tunkol...

Az orosz–magyar párhuzamossággal kapcsolatos kérdésre Kőrösi úgy reagált: ellenpontozni kellett valamivel a mi kis magyar létezésünket szinte összetöpörítő hatalmas orosz valóságot, s a M/magyar-szál ezt szolgálja a regényben. Az orosz történetet egyébként egy idős hölgy mesélte hosszú időn át az írónak, így alapja valós. De bármennyire is valós – jegyezte meg Sárközy Bence –, mégis mese az is, ahogy az egész regényszövedék. Ahogy a nagyapa egyre mondja történeteit a meghökkentően aprócska termetű, „mindenkinél kisebb kisfiúnak”, az úgy nő egyre magasabbra és magasabbra, míg végül már a két méter negyvenet is eléri. Bizony, a mesék növesztenek, figyelmeztetett búcsúzóul az író, és olvasói lelkére kötötte: ne felejtsék majd mérni magukat az ajtófélfánál, ahogy olvassák a könyvet.

...a marketingfelelős berendez

Mi csak súlyra lettünk nehezebbek, mire hazaindultunk – ha már egy ilyen nagy múltú húsboltban jártunk, nem tudtuk kihagyni, hogy ne innen vigyük haza hétvégére a tölteni való dagadót. Mellé a Libri jóvoltából a Szívlekvárt is megkaptuk – meglátjuk, hogy ízlenek majd.