Ugrás a tartalomra

Jelige: „Kol Adonai” – Emlékkönyved margójára

Jelige: „Kol Adonai”

 

Emlékkönyved margójára                                                                         

 

1944 végén, novemberben vagy decemberben történhetett. A kezdődő bombázások miatt szüleim Debrecenből Nyiradonyba akartak menni egy földbirtokos távoli rokonunkhoz. A debreceni állomásról akkor vitték az utolsó zsidó „Transportokat“ Auschwitzba. Az induló vonat egyik marhavagonjából kidobott valaki egy rongyokba göngyölt csomagot. Két olajos talpfa közé esett a sárba. Benne gondosan bekötött pólyában néhánynapos soványka újszülött volt. A pelenka sarkára öltött vászonzacskóban aranykarperec, nyaklánc és egy gyűrött élelmiszer-jegy, a hátulján néhány ceruzával írott szó: aki megtalálja, irgalmazzon a gyermeknek és nevelje fel...

Mindezt egyszer édesanyám mesélte el magához szorítva – talán hét vagy nyolc éves lehettem. Könnyekkel küszködött, ölelő karjának remegését még a télikabátomon át is éreztem. Nálunk a családban nem volt szokás érzelmeket mutatni. Nem értettem igazán az egészet, de engem is nagyon meghatott a történet. Miért mesélte ezt el nekem? miért nekem? Csak nekem.  Napok múltán kezdett valami derengeni, ahogy újra és újra elgondolkoztattak a hallottak. Honnan tudta édesanyám, hogy mi volt a pólyában a gyermek mellett? Az ilyen szerelvények mindkét oldalát fegyveres katonák őrizték. Ki találta meg, ki vette fel a csomagot? Miért ölelgetet engem olyan nagyon?  Miért sírt?  Lassan nem tudtam szabadulni a gondolattól:  én vagyok az a talpfák  közé dobott gyermek.

 

 A kép kezdett összeállni.  Ugy tudtam, hogy én a református parókián születtem. Szülővárosomban, Debrecenben 1945 nyarán már voltak működő kórházak. Akkor miért kellett nekem a parókián születnem? Azt viszont hallottam korábban, hogy a parókiákon dugdosták annak idején az árva zsidógyerekeket, akiknek a szüleit elhurcolták. Igen, egyre erősebb lett a meg-győződésem, az a sínek közül a sárból felszedett újszülött csak én lehettem. Miért mondja nagyanyám, aki ugyan engem nagyon szeret, „ez a gyerek más mint a többi, olyan mint a vasakközt a harapófogó“. Miért hittek mindig a testvéreimnek és nem nekem, ha veszekedtünk? Miért mondta édesanyám: ne bántsátok, háborús gyerek. Egy kisfiú marcangoló kérdései.  De én magam is éreztem, hogy valahogy más vagyok. Titokban nézegettem magam, kerestem a hasonlóságokat testvéreimmel, szüleimmel. Bizonyosságot ugyan nem szereztem, de a bizonytalanság sem akart szűnni.

Édesapám könyvszekrényében véletlenül rátaláltam egy a többi porosodó kötet mögött eldugott könyvre.  A háború után közvetlenül adták ki, úgynevezett fehér könyv volt a fasizmus rémtetteiről. Borzalmas felvételek meredtek rám belőle. Hullahegyek kátrányfekete barakkok mellett, szöges drótba kapaszkodó csontig lefogyott emberek réveteg tekintettel, egy darab kenyérért nyúló számtalanaszott kéz, egy árok előtt térdelőnek a tarkójára szegzett revolver... Különösen egy egész oldalas kép fogott meg, amin fegyveresek, ha jól emlékszem egyenruhában, csillogószárú csizmában, meztelen nőket, anyákat, kezükbe kapaszkodó kislányokkal kergettekfarkaskutyákkal egy stadionban. A rosszullétig néztem. Forgott a gyom-rom és egy mindent átható fájdalom uralkodott el rajtam, talán az én anyámat is igy kergették, talán ő az egyik itt a képen. A szemérem és gyalázat pirja öntött el. Mintha megpattant volna valami mélyen bent a mellkasomban és egy jeges hullám vonult végig tagjaimon.  Egyszerre zsidó lett a lelkem. Nem gondoltam soha, hogy ezt érezni lehet.  Az üldözöttség megfoghatatlan sajátos érzése férkőzött gondolataim közé. Zokogtam a könyvre borulva. Idegen lettem önmagamnak. Tanácstalan bámultam a tükörbe. A kontúrtalan gyanú életem kísérőjévé vált. Titokban újra és újra elővettem a könyvet üveges szemekkel meredve az említett felvételre.  Egyre azt kérdeztem, mi bennem a más. Mindenki tudja láthatólag hogy más vagyok. Én mindíg gyanús vagyok, még nagyanyámnak is… Vajon mit tud nagyanyám?

Lehet engem is akármikor üldözni? Kell ok az üldözéshez? –kérdeztem hitetlenül, mert mi ok van arra, meztelen asszonyokat vérebekkel kergetni? Bűn a másság? Miért gyanús, aki más? Tudtam, azon hogy én más vagyok, nem lehet változtatni.  Mert másságom mibenléte érezhetően lelkemhez kötött…

Amikor az acheni zsinagógában a sötétkék, csaknem fekete bársonyba tekert  Thoratekercseket a szekrényből  előveszik, a férfiak vállukra emelve hozzák  középre a pulthoz.  Az ének feljajdul, ötezer évgyötrelmével, rettegésével, ötezer év fájdalmával, szenvedésével telitve, és megindúlnak a könnyeim, mint a patak. A szöveget nem értem, mégis összeszorul a szívem, torkomat elfojtott sírás szorongatja.  Sokszor, ha itthon egyedül vagyok, dolgozószobám ajtaját becsukom, előveszem a kis kék-fehér bársonykappimet, fejem búbjára teszem, néha még le is hasalok a földre, és hallgatom a CD-playerről a „Birkat Kohanim“-ot, a sok ezer éves jajjkiáltást az Isten áldásáért.

Később Buchenwaldban a krematórium nyitott kemencéi, majd néhány év múlva Bergen-Belsenben a felhantolt tömegsírok előtt állva meredtem a borzalom valóságába, és csak csorogtak könnyeim. A táblákon rettenetes számok álltak, 40 ezer halott, 80 ezer halott.  Nem volt nevük, nem volt évszámuk. Buldózerekkel összehányva ott lenn egymás hegyén hátán  névtelen. Tudtam, olyan kis nyomorult gyerekek is, mint én, a vagonból kihajítottak, a valaki irgalmára bízottak. Névtelenek, emlék nélküliek, szüleik kezétől elszakítottak, remény nélküliek, kiszolgáltatottak az elképzelhetetlen gonoszságnak. Kiszolgáltatottak...

Különös érzés fogott el: a jóvátehetetlenség érzése. Igen, én is kiszolgáltatott vagyok, én, aki élek. Kiszolgáltatott a jóvátehetetlenség érzésének, a szégyenérzet megfoghatatlan emésztő formájának. Önkéntelen, akaratlan, de elhagytam őket, a könyörgőket, az élet után sóvárgókat, az éhezőket, a haldoklókat, a kiszolgáltatottakat…

Kedves öreg barátnőm, oly sok néma év után azt üzented nekem emlékkönyved Vörösmarty idézetében: „Ki életszomját el nem égeté,...Földön honát csak olyan lelheté.“ (mint ábrándos kamasz írtam ezt emlékkönyvedbe). Megértettem célzásodat. Bizony messzire sodort az ott-hon földjétől az élet, vagy másképpen, az idézet szavaival élve, a mohó életszomj.  Nem utolsó sorban a gyalázatos gyűlölet kegyetlen színhelyeire is. 

A sok el nem égetett életszomj ott feküdt lenn, hontalan, elfeledve. Nem szabadott élniük a földön, s én csodával határos módon éltem.  Ott megértettem, hogy élni egy különös ajándék. Az életben a legszebb dolog szeretni és szeretettnek lenni. A holnapi nap reménye, minden reggel a várakozás, ma fog történni a csoda, a szeretet újabb csodája.  Ez tartott életben amikor 1999-ben egyik napról a másikra  a biztositók és bankok  a szó legszorosabb értelmében  földönfutóvá tettek. Két kiskorú gyermekkel otthon, kifosztva mindenből, még a rajtunk lévő ruhát sem mondhattuk magunkénak. Két mankóra támaszkodva álltam egy könyökvédős német hivatalnok előtt, aki minden rosszindulat nélkül szemembe mondta, ők megvárják, hogy meghaljak (az ügy biológiai úton megoldódik, az életbiztosításból mindent rendezni lehet). Azt gondoltam egy pillanatra, kár volt azt a kis rongyos csomagot a pályaudvar sarából felvenni. És akkor ott, az előtt a szenvtelen hernyó hivatalnok előtt állva (a gerincem fájdalmától alig tudtam magam tartani) elindult egy átkozott könnycsepp az arcomon. Seifen-berg úr unottan félrenézett. „És mégis valaki felvette“ mondtam halkan magyarul, s mintha édesanyám könnyes arcát láttam volna a nyíló üvegajtó mögött. Seifenberg úr visszafordult, üres vizenyős szemei kétszerakkorára nőttek az értetlenségtől, szája megnyílt, de hang nem jött ki rajta. Mozdulatlan szoborrá dermedten várta, hogy elhagyjam a szobát.

Egy eldobott gyerek az anyja ölét keresi ösztönösen.  Bújna az egyetlen biztos meleg helyre. Én mindig fáztam. Ma is. Kezem lábam jéghideg, talán a téli állomás sarának hagyatéka. Én is ott szerettem volna mindig feküdni, de nálunk nem volt szokás az ilyenféle dédelgetés, csak nagyritkán jutott belőle (hat gyerek mellett szegény édesanyám, ahol még nem volt se mosógép se  porszivó, mit is tehetett volna mást, mint éjjel nappal dolgozott).  Ezért éreztem később a földre jött menyországnak, ha fejem a Te öledbe hajthattam (nem tudod milyen boldogságot okoztál nekem, áldjon meg az Isten érte). A legmélyebb béke érzése volt. Mint akkor 1964 karácsonyán. Egyetlen meghitt közös karácsonyunkon.

Soha nem mertem édesanyámat a dologról megkérdezni. Féltem a választól. Féltem, hogy nem igaz, féltem hogy igaz. Féltem hogy újra sírni fog. Aztán később, már egyetemista koromban, még egyszer felkavarta lelkem ez a gyerekkori emlék. Könnyezve magához húzott, s csak annyit mondott, vigyázz magadra kisfiam, most már nem tudlak téged megvédeni.  De nekem már kezdte elveszteni a dolog a jelentőségét, mikor Te beléptél életembe és a szerelemcsodája oltotta életszomjamat. Te mindezt nem tudhattad akkor, én magam is csak sok-sok néma év után értettem meg, amikor ocsúdva az ifjúság mámorából a jóvátehetetlenség érzése nekem is személyes kísérőm lett. Egy lemoshatatlan folt a túlélők lelkén…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.