Ugrás a tartalomra

Jelige: A tél – A háború…

Jelige: A tél –

 

A háború…

/Visszaemlékezés/

 

        A csillagos házak megjelölésének 70. évfordulóján a Cirko-Geisirben dokumentum-filmet néztem meg a csillagos házakról és a gettóról. Régen voltam moziban. Úgy gondoltam, az évforduló valamilyen rendezvényén részt kell vennem. Megrázott a film és rádöbbentem, hogy az én történetem mélyen alatta van az elképzelhető szörnyűségeknek. Mégis úgy határoztam, megírom, talán arról adhat képet, hogy a gyerekkorban megélt háború hogyan hat az ember egész életére, milyen torzulásokat okozhat személyiségében, 70 év múltán is hogyan fordulhat elő, hogy az embert minden lépése emlékezteti a háborúra és gondolatban szinte minden percben kénytelen szembenézni magával.

        Csillagos házban laktam én is. Nem sokkal a második zsidó-törvény előtt születtem, 1938-ban, ami visszagondolva mindent eldöntött, gyerekkoromat, fiatalságomat, a családi életet. Nehezen tudok különbséget tenni háború, zsidóüldözés és holocaust között, a háború logikájából szinte törvényszerűen következik mindaz, ami nálunk történt.

          Gondolkodtam, hogy melyek azok a meghatározó emlékek, amelyeket ma is szinte személyiségjegyként hordozok. Az egyik, ha nem a legelső a zsidó lét kérdése. Szüleim 1944 augusztusában kikereszteltek.  Akkor pedig tudhatták az említett törvény alapján, hogy a zsidóságot elsősorban származás szerint tartják nyílván. Lehet, hogy a törvénynek köszönhettem, hogy a 8. napon a zsidó vallású újszülötteknél szokásos szertartást megúsztam, hiszen akkor minden egyértelmű! Bőven a tudatomnál voltam, amikor ismét előkerült a téma, de megnyugvásomra akkor is lekerült a napirendről. Ezt meg annak köszönhettem talán, hogy sajnáltak sanyargatni, akkor a vörös láz miatt 2 lékeléses fülműtét volt mögöttem.

          Ha ma elmondom, hitetlenkedve hallgatják, hogy a zsinagógában egy katolikus pap keresztelt zsidó gyerekeket. Így volt, egyszerűen, mert háború volt! Háború volt, amikor minden elképzelhető, semmi sem úgy van, mint a hétköznapokban. Keresztlevelem olyan, mint egy 1938-ban Esztergomban kiállított keresztlevél hiteles másolata. Pedig ez maga a keresztlevél!

          A Barbarossa-hadművelet pontosan a 3. születésnapomon kezdődött.  A Szigeten voltunk és arra emlékszem, hogy hangszórós kisautó harsogta a hídon hazafelé jövet, hogy háború van, és hogy német seregek harcolnak az oroszokkal, talán még a harcban álló hadosztályok számát is bemondták. A háború szóra emlékszem, a tapintható félelemre magam körül, arra biztosan, hogy ez talán valami olyan, ami engem is érinthet. Anyám nyugtatott, hogy az ugyan egy nagyon rossz dolog, amit nem tud elmagyarázni, de nem kell félni, mert messze van.

         Négy és fél éves voltam, amikor 1942 decemberében apámat munkaszolgálatra szólították a 2. Hadseregbe, öt és fél, amikor hazatért - egyik levél tanúsága szerint - harmadmagával a századból. Egy évig a tábori leveleken keresztül beszélgettünk egymással. A tábori lapok unalmasak voltak, ő mindig kérte, hogy küldjünk meleg ruhát, és hogy nemsokára jön, mi pedig írtuk, hogy nagyon várjuk. Mindegyiken egy pecsét, hogy ellenőrizve. Mikor már otthon volt, soha nem kérdeztük, hogy meddig jutott, nem beszéltünk róla, hogyan menekült meg, ezt a titkot megőrizte.. Messze nem juthatott, hiszen nem sokkal ezután már a doni katasztrófa következett. Nagyapámra emlékszem, aki a rádióhoz tapadva hallgatta a fronthíreket és jóval a katasztrófa után is ismételgette, egyfolytában szinte, hogy vajon Pista /apám/ hol lehet. Túlélő volt, azt tudtuk, mert a lapok folyamatosan érkeztek. Csak annyit mesélt a menekülésről, hogy mindig egy vödör volt nála, mintha valami konkrét feladattal éppen menne valahová. Az is lehet, hogy csak meseként találta ki, hogy dramatizálja a történetet. Végül is a levelekből annyit tudunk, hogy súlyos fertőzéssel a nagyváradi hadikórházba került és onnan jött haza 1943 végén.

 

     Egyre több jelzés érkezett éppen, hogy ébredő tudatomig, hogy a „messze van háború” közeledik. Apámat 1944 elején újból behívták munkaszolgálatra a Siemenshez, de ez akkor inkább menlevélnek számított. Rövid idő multán úgy emlékszem otthonról járt el dolgozni, mint egy szabályos munkahelyen. Aztán nagyon hirtelen jött a csillagos időszak. Mai tudással már nem is nagyon kellene ezen csodálkozni, hiszen nagyjából 1944 tavasza kezdődött. Anyám tétovázása jut eszembe, hogy felvarrja-e kabátomra a sárga csillagot, hiszen akkor már katolikus kereszténynek számítottam. Természetesen felvarrta, valószínűleg rögtön eszébe jutott, hogy erre törvény kötelezi. A felekezeti hovatartozást sem nagyon értettem, mindig a Miatyánkot mondtuk, amikor étkezések előtt, este, vagy apám hazatéréséért imádkoztunk. A háborúban ragaszkodtunk a jó Istenhez!

     Nyár elején már házunk is megkapta a sárga csillagot. Akkor ugyanazt tapasztaltam, mint, amikor a háború szót először meghallottam. A tapintható félelmet. A csillagos házból, csillagos kabátban néha kimentünk a Szent István parkba, nem merem mondani, hogy kimerészkedtünk, mert miért ne mentünk volna játszótérre. Egy fényképem is volt, amikor kabátban ott állok a parkban egy pad előtt.  A háború után Anyám azt mondta, hogy erre most nincs szükségünk és megsemmisítette. Ő tudta, hogy miért, én nem szóltam semmit.

    Ahogy múltak a hónapok, mind sötétebb emlékek villannak fel a házból.  Nem tudom, hogy a nyilas puccsal függött-e össze, de ritkábban mentünk az utcára, én sem szerettem már elmenni. Úgy emlékszem, mintha elhúzódtak volna tőlünk az emberek, de lehet, hogy ezt a háborúról szóló filmemlékekkel keverem. A nyilas puccs után bezárták a kaput, hogy senki se tudjon úgymond hívatlanul bejönni. A kapukulcsért, meg az adminisztrációért a házmester felelt. A puccs után egyre több ember tűnt el, vagy úgy, hogy kimentek és nem jöttek vissza, vagy úgy, hogy jöttek értük. Mint ahogy Anyám testvérének férjével történt, egyszer elment otthonról és nem tért haza. Együtt éltünk, furcsállottam, hogy nem kerestetjük, egyszerűen tudomásul vettük, hogy nincs. Később rájöttem, hogy minden túlélt napnak örülni kellett, és nemigen lehetett tűnődni, ha valaki eltűnt a közelünkből. A háború után nagyszüleim számolgatták, hogy a ház lakóinak hozzávetőleg egyharmada, a házmester is, hiányzik, vagy nincs tudomásuk róla.

    Egyszer anyám át akart menni Budára. Feltűnően hamar visszaérkezett. Akkor robbant fel „véletlenül” a Margit-híd, és akkorról való az ismert fénykép a Dunába félig becsúszó villamossal. Később gondoltam vissza rá, hogy Anyám is a villamoson lehetett volna, ha jobban siet. Azt később tudtam meg, hogy november 4.-e volt, a többi híd még néhány hétig összekötötte Budát Pesttel. A dátum számomra azért fontos, mert így valószínűbbnek tartom, hogy egyes események az utána következő igen rövid időszakra sűrűsödtek, az ostrom végéig. A történtek után Anyám nemigen kívánkozott volna Budára, csillagos kabátjában.

     Mihozzánk is megérkezett a két katona. Már szedtük az elkészített kis csomagot, ahhoz hasonlót, amit a gettós filmekben látni. Most is emlékszem a lépcsőházból behallatszó szabályszerű csizmakopogásra és csengetésre. Egy listáról kipipáltak bennünket, anyámat és engem, keresték anyám húgát is, de szinte közömbösen tudomásul vették, hogy nincs otthon. A nagyszülők nem voltak a listán, korukra tekintettel menlevelet kaptak a rokonoktól gondolom, nem tudom. Soha nem beszéltünk a háborúról. 

     Izgultam, amikor a két katona földre szegzett fegyverrel, a ház néhány lakójával együtt a Duna-partra kísért. Ilyet nem felejtünk, ezekre pontosan emlékezünk. Nem bántottak, sőt meg is nyugtattak, hogy nem azért megyünk oda, amire gondolok Hogy miért, arról nem beszéltek. A hídtól a Szent István parkig tartó sorhoz csatlakoztunk, ahol központi téma a nem túl fényes jövő latolgatása volt. Mai ismereteimmel tudom, hogy Budapest ostromgyűrűben volt, mégis a komor kétségbeesés jutott el a tudatomig. Az embereknek sejtésük lehetett arról, hogy mi történt a június-júliusban összegyűjtött több mint félmillió zsidóval.. Én azon gondolkodtam, hogy fog ez a sok ember a naszádokból tákolt hídon átjutni. Lehet, rosszul emlékszem, vagy olyan menetek is voltak, amelyek még a hídon mentek át. Furcsa, hogy egy gyerek min gondolkodik, miközben életveszélyben van!

     Parancsra vagy önszántából, de a sornak arról a részéről, ahol álltunk, több környékbeli gyerekkel együtt egy csendőr összegyűjtött és hazakísért. Anyámra a körülöttünk állók meggyőzése hatott, amikor elengedett, őt Apám hozta haza a Téglagyárból. Nem tudom, hogyan és milyen papírral, de valamilyen dokumentummal biztos rendelkezett, különben aligha tudta volna ezt a menekítést megoldani.

     Az ostromot előkészítő bombázások közül - bár időben nem tudom elhelyezni – egyre különösen emlékezem. Addig is volt légi veszély, bombariadó, elsötétítések, a házmester ijesztő kongatása, hogy rohanjunk a pincébe, és futás a szűk lépcsőkön lefelé, a robbanások zaja is lehallatszott, szinte figyelmeztetésként, hogy bármikor sorra kerülhetünk. Annak a bizonyos légitámadásnak az emléke azonban olyan elevenen él bennem, mint az első szavak. Az volt a háború! Úgy éreztem akkor éljük túl a háborút, pedig sokszor túléltük. A pincében hallottuk a közeledő robbanásokat, fejünket védve szinte tudtuk, a következőt mi kapjuk. Mintha úgy éreztük volna, hogy a kezünk kibír hat emeletet. A szomszéd ház kapott telitalálatot, hallomásból tudom, hogy senki sem élte túl a támadást.

     Lehet, hogy a bombatámadás volt az oka, lehet, hogy a téglagyári emlék, de elegünk lett ebből a Csáky utcai házból, és valami miatt átköltöztünk egy közeli utca másik házába. Az is csillagos ház volt, egy szobás kicsi lakás, de valahogy kevesebb félelemre emlékszem. Talán azért, mert itt kevesebb időt, két hónapot töltöttünk, de az is lehet, hogy ténylegesen is vége felé közeledett az ostrom. Pedig hát a java hátra volt, ha arra gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megúszhatjuk a háborút. Egy targoncára apám felpakolt néhány szükséges személyes holmit, aztán felrakott engem is és áthúzott a másik házba. Akkoriban nem volt szokatlan látvány az ilyen hurcolkodás. Amikor elmentünk otthonról, láttam a szomszéd ház omladékát, kb. 10 méterre a ház szélén lévő lakásunktól.

     Első emlékem új lakhelyünkről egy újabb fülműtét volt egy szemközti ház légópincéjében. Emlékszem, hogy rohantunk át az utcán a „kórházba”, pedig akkor már németeket, nyilasokat nem lehetett látni, embereket is alig. A nők védelmében hírnevet szerzett professzor, akkor még fiatal orvos végezte a műtétet, ezt anyám elmondásából tudom. Elmosódottan bennem van a kórteremnek hívott pince képe is és hogy üvöltöttem, amikor a fiatal orvost megláttam, már éreztem a kábító éter-bűzt.

     A Karácsonyt ebben a lakásban töltöttük, kicsi fánk volt és egy játék tank a főajándék, talán szüleim akartak lelkileg megerősíteni, hogy most már akármivel szembe nézhetek. Aztán nem volt villany egy ideig, majd megint világos lett és egy orosz katona jelent meg a pincében. Azt hittük, fellélegezhetünk. Valami savanyú uborkaleveshez hasonlítható folyadékot osztottak és fekete kenyeret, ami jól eshetett, mert ma is emlékszem rá. Nem tudom, hogy pontosan ekkor történt-e, de anyámat valami felfoghatatlan szabadságérzés kerítette hatalmába és bár légi veszély volt és gránátok röpködtek, felrohant a pincéből lángost sütni nekem. Vérző lábbal hozták le, gránátszilánkot kapott és azonnal a legközelebbi kórházba szállították, Újpestre. Február legelején került látogatható állapotba. Budán még tartottak a harcok, Pest viszont már csendes volt.

     Apám felhúzta a frontról átmentett kucsmát a fejemre, amit nem szerettem, felültetett a szánkóra és indultunk.  Egyikünk sem tudta, hogy milyen messzire megyünk, de megérkeztünk az újpesti kórházba. Valamikor az 5. napon ébredtem egy piros lámpácskára. ami ma is világít bennem. Az egykori orvos – bár lehet, hogy ez már a családi legendához tartozik – ezt hagyta meg anyámnak a kritikus napok közül utolsónak. Az ushanka mentett meg. Egy katonai teherautó feljött a járdára, koponyaalapi töréssel, agyvérzéssel, féloldali bénulással túléltem. Nem is gondoltam akkor rá, hogy az eset életem végéig elkísér és szinte minden jelentős pillanatban kísérteni fog. A baleset 8 nappal az ostrom vége előtt történt, és február végén toltak haza, babakocsiban.

     Miközben próbáltam még a kórházban ujjaimmal kapaszkodni a falon -, úgy éreztem, nincs tovább! El sem tudtam képzelni, hogyan fogom az életemet megélni, hiszen még iskolás sem voltam! Talán nem fogalmazódtak meg az akkori félelmek olyan pontosan, mint most, de ki kellett járni az iskolát, szakmát tanulni, családot alapítani, gyerekeket nevelni, legalább kettőt, ahogy szüleim példáján láttam – miközben talpra állni sem tudtam. Egy később barátunkká vált doktornő, a majdani /hajdani!/ Heine-medin kórház főorvosa bíztatott minket, hogy megélhetem akár a 60 éves kort is!

     Feltétlen igaza lett, bár kíméletesen szólt a valószínűsíthetően még évtizedekig eltartó fizikoterápiáról, hogy számos dologról le kell mondani /futás, foci, a labdajátékok csaknem kivétel nélkül/, hogy bármennyire is sikeres a fizikoterápia, idős koromban a mozgásszervi tünetek súlyosbodhatnak és számos szövődményes betegséggel számolni kell majd. Végül nem pszichológus lévén nem is figyelmeztethetett rá, hogy a kemény munka, az önértékelési deficit, a megfelelni akarás, a kompenzációs kényszer akár alapvető személyiségjegyeket is befolyásolhat. Valóban be kell vallanom, hogy nehezen barátkozó, olykor az elviselhetőnél keményebb akaratú, nehezen kezelhető ember lettem, és nem gondoltam rá, hogy ez mit jelent majd nekem az életben.

 

 

 


A pályázat lezárta után a visszaemlékezést teljes terjedelmében közöljük.

 


 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.