Mit olvasott Lovasi?
Lovasi András 400 oldalban mesél életéről, a Kispál és a Borz történetéről, olvasmányélményeiről, és lerántja a leplet egy-egy dal születéséről is. A könyv őszinte, tanulságos és meglepő. Egyik fontos üzenete az lehet, hogy a valódi sikerért meg kell dolgozni.
Aki életrajzot, bulvárt, rocktörténelmet vagy éppen dalszöveg-magyarázatokat keres Lévai Balázs Lovasi – Idáig tudom a történetet című könyvében, mind megtalálhatja. Lovasi András, Kossuth-díjas rocksztár, dalszerző, énekes egyes szám első személyben anekdotázik életéről, s a verekedős gyerekkori évektől a Kispál és a Borz húsz esztendején át a Kiscsillag első évtizedéig izgalmas történeteket oszt meg az olvasóval. Egyszer egy sváb faluban heverészünk a vézna, szemüveges kamasszal, máskor már a koncertszervezés nehézségeiről olvasunk, és válása történetéről is meglepő nyíltsággal beszél a zenész. De ennél fontosabb egy irodalmi lap hasábjain, hogy Lovasi szót ejt meghatározó olvasmányélményeiről, a dalszövegek születéséről, zeneszerző és író munkájának különbségeiről. Aki tehát azt hiszi, hogy a sztárok kevés befektetett szellemi munka árán születnek, az összekeveri őket a celebekkel. Lovasi András több mint két évtizede formálódó karrierje az ötletek kitartó megvalósítására épül. A reflektorfény csak utána következik.
Lovasi első végigolvasott könyve Az olajkirály volt Karl Maytól. Ez az élmény vezette el a kultúrához, az irodalomhoz, és hasonlóan elszánt indiánrajongóvá tette, mint Cseh Tamást. Megszállottan kereste a rézbőrűeket bemutató olvasmányokat, így bukkant Dee Brown A Vadnyugat története indián szemmel című kiadványra. Ennek során döbbent rá, hogy „az indiánok elleni harc a nyugati civilizáció legnagyobb holokausztja volt”. Ennek hatása fedezhető fel a könyv címével azonos Kispál-számban és az Egy az egybe című dalban is, amely balladai sűrítéssel foglalja össze az utolsó indián főnök, Szilaj Ló halálát. Lovasi szemléletének érdekessége, hogy miközben rajong az indián kultúráért, kellő kritikával tudja szemlélni Karl May vagy Cooper történelmi hibáktól hemzsegő, mégis megnyerő könyveit – ebből adódóan pedig a nyugati civilizációt is.
Lovasi a következőképpen nyilatkozik az olvasáshoz fűződő viszonyáról: „Miután megtanultam olvasni, faltam a könyveket. […] Képes voltam hajnalban felkelni, ha éppen egy jó könyv közepén tartottam, csak hogy jusson időm tovább olvasni suli előtt. Rejtő Jenő könyveit rendszeresen így olvastam, reggel 5-kor felkeltem, 7-ig olvastam, aztán irány a suli vagy az uszoda, de azért magammal vittem, hátha lesz még pár percem valahol.” Majd az Y- és a Z-generációra célozva a következő kritikát fogalmazza meg: „A saját generációmban sok olvasó embert ismerek, cseppet sem számít kuriózumnak az olvasás, de a gyerekeimében egyetlen olyan arcot sem látok, aki rendszeresen olvasna. […] Jim Morrison mondta, a tévé megölte Amerika képzeletét. Mit szólna vajon az internethez?”
Lovasi képzeletét azonban nem ölte meg a tévé, főleg mert az 1980-as években fénykorukat élő filmklubokban meghatározó élménye lett Bódy Gábor Kutya éji dala című filmje, de erős hatást gyakoroltak rá az olasz realista alkotások, főleg az Erotika a filmművészetben szekcióból. Megemlíti azt is, hogy 1986 környékén „itt-ott kezünkbe kerültek a Mozgó Világ betiltott példányai”. Ezt követően elég ironikusan beszél a Hamvas Béla-kultuszról egy-egy félmondat erejéig, de a könyvben a különböző kulturális hatások boncolgatása helyett a saját szövegek születése kerül középpontba. Erről akkor beszél a legnyíltabban Lovasi, amikor a Szőkített nő fogantatását ecseteli: „Emlékszem, ahogy figyeltem a toll alatt a füzetet, mi jelenik meg kék tintával a lapon. […] Észre kellett vennem, valójában a szöveg akarja ezt, én csak követem az utasításait. Ilyenkor érzi az ember, hogy nem ő írja a szöveget, hanem mindig is létezett valahol mélyen, ő csak letekerte a palackról a kupakot.” Majd némileg zavarba jön saját patetikus eszmefuttatásától, s így folytatja: „Vajon magunkban hordozzuk a spirituálisan létező dalszövegek univerzumát, amelyhez olykor megkapjuk a kulcsot, olykor pedig hetekre, hónapokra elzárják előlünk? Houston, masszív Coelho-ködbe keveredtünk, segítség, ismétlem, segítség! A kérdés valóban ezoterikus kicsengéssel bír, de a válasz szerintem igen.”
Az ateisták bizonyára kevésbé lelkesen hallgatják ezentúl Lovasi dalszerzeményeit. Akik viszont Petőfi után elfogadták, hogy a költő „az istenség szent levele”, azok csak arra csodálkozhatnak rá: a dalszerző is hasonlóan gondolkodik az ihletről. Az ihlet pedig ritkán működik határidőre, így Lovasi kénytelen-kelletlen bevallja, néha egyszerűen újrahasznosított önállóan nem működő dalfoszlányokat, s abból született a sláger (például a Zsákmányállat). Máskor pedig egyedül vagy a zenekarral együtt elvonult alkotótáborba, s a vidéki szilvafák árnyékában, szigorú próbák közepette megszülettek a hiányzó számok. De előfordult az is, hogy a stúdióban, egy-egy szám felvételének szünetében jött az inspiráció. Napokat töltöttek a lemez feléneklésével, hangszerelésével, s így a csapatmunka még intenzívebbé válhatott. Lovasi ennek mintáját, előzményét a reneszánsz műhelyekben találta meg: „A quattrocento és a cinquecento nagy mestereinél alakult ki ez a furcsa, összetett alkotási metódus: A nagynevű műhelyvezető festő tárgyalt a megrendelővel, püspökkel, pápával, dózséval, témát és koncepciót egyeztetett, megjelenítendő hangulatokról és gondolatokról beszélt, elkészítette a festmény vázlatát, majd a végső alkotásra legfeljebb egy angyalt, egy arcot vagy egy palástot festett, a végén pedig szignálta. […] …ez a műhelyszerű munka több évszázaddal később a popzenében tért vissza. […] Ez például az irodalomban elképzelhetetlen.”
Miközben Lovasi megosztja merész párhuzamait az olvasóval, a Kispál és a Borz részletes történetébe is belebonyolódik. A rajongók talán élvezik a dobosváltások és a stúdiómunkák részletes bemutatását, de a cím mégis azt ígérte: Lovasi. A könyv második felében ez a zenekartörténet maga alá gyűri a vallomásos hangot, de ez is mutatja: a frontember és zenekar sorsa elválaszthatatlan egymástól. Ha mindezeket a részleteket lefejtenénk a történetről, a szikár hétköznapi hős maradna, aki házat épít, megházasodik, gyereket nevel, elválik, új életet kezd. Így azonban minden tagcsere, koncertélmény, zenészportré között kapunk egy szeletet Lovasiból, aki egyszer hipochondriájáról vall, olykor füvezik, néha részegen vezet, majdnem elkésik a Szigeten rendezett búcsúkoncertjéről, elüti az orfűi rendőr lányát, és bevezet szexuális életének egy-egy fejezetébe.
A dalszövegeken agyalók is sok háttértörténetet kapnak egy-egy sláger újrahallgatásához. Megtudhatják például, mennyi igaz az Emese köré szőtt legendákból, hogyan került a Csillag vagy fecske refrénjének üres részébe a „részegen” poén. Lovasi lerántja a leplet az egykor túlmisztifikált soráthajlásokról is. Ezek sokszor csak azért kellettek, hogy ne omoljon össze a grammatika, vallja be nemes egyszerűséggel. Számos hasonló önleleplezést, illúziórombolást találhatunk a vallomásos kötetben, amely Lévai Balázs inspiráló kérdései nélkül is megőrizte beszélgetős jellegét. Lovasi velünk társalog, haver lesz a rocksztárból, többestés kaland, bizalmas viszony, de mégsem érezzük, hogy a feltétlenül a Bors címlapjára valók a történetek. Számvetése olyan, mint Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című novellája. Ezt maga Lovasi idézi, amikor végigtekint eddigi életén, pályáján. A 47 éves zenész a beszélgetés során találkozik önmagával, s talán az olvasón kívül számára is kiderül, hogy mégiscsak érdemes volt abbahagyni a földrajz-rajz szakot, mégiscsak megérte belefektetni 20 év munkát a Kispál és a Borzba, majd újabb 10 évet a Kiscsillagba. Hiszen újrakezdő zenészként is egy évtizedre van szükség ahhoz, hogy az ember újra bekerüljön a popszakmába, és odafigyeljenek rá. Tehát dolgozni kell, gyakorolni, áldozatot hozni, várni – szellemi és fizikai energiát ölni egy-egy ötletbe. S akkor nekünk is lesz egy hasonló történetünk.
Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet. Libri, 2014.
