Frusztráció és korrupció helyett

A Quasimodo költőverseny különdíjasával, Weiner Sennyey Tiborral beszélgettünk nyertes pályázatáról, hamarosan megjelenő Pihik című kötetéről, színházról, újságírásról és életről.

Weiner Sennyey Tibor egyik előadása közben a Művelődési Szinten

2014 szeptemberében Quasimodo-különdíjat kaptál, amelyet Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költőről neveztek el. A verseny tulajdonképpen egy pályázat, amelyre maga az alkotó jelentkezik. Sokszor kaptál negatív választ különböző, szinte előre borítékolható pályázatok után az elmúlt években. Mi tartja benned a hitet a tisztességes, minőségi alapon történő pályázati elbírálásban és a díjakban?

Nem tudom, mennyire „előre borítékolhatók” a pályázatok. Nem minősíteném a pályázatokat és azok kiíróit, hogy döntéseik mennyire vannak lezsírozva vagy sem. De ezek a te szavaid. Az biztos, hogy kulturális szférában az ember vagy dolgozik és pályázik, hogy éljen és dolgozhasson, vagy éhen hal. És én folyamatosan pályáztam az elmúlt tíz évben, amire csak lehet, miközben végig dolgoztam, mert az írás és szerkesztés meló. Meló, amit szeretek, és ami az életem. Aki ismer, tudja, hogy írok cikkeket, novellákat, esszéket, verseket, sőt az utóbbi években drámákat is. Volt olyan pályázat, ahol sikerült nyernem, akár idén a Quasimodón. Ilyen volt a Katona drámapályázat vagy korábban a V4 ösztöndíj, és volt, amelyiken nem. Hálás vagyok, és örülök, ha valamit sikerül elérnem, de akkor is, ha valaki másnak sikerül. Attól, hogy valaki sikeres és boldog, nem vesz el a többiektől semmit. Sőt! Mintha el lehetne élni a másik elől az életet, pedig nem. Ez a kenyérféltés, ami a nagy magyar frusztráció ősforrása, nagy marhaság. Ezzel szemben az igazság az, hogy ha te jó vagy, és jót teszel, akkor nekem is jobb. De a lényeg, hogy igyekszem mindig szebb, jobb és minőségibb szövegeket, könyveket lerakni az asztalra, mert hiszem, hogy feladatom elsősorban az írás. Ha úgy tetszik, ez a személyes dharmám. Érzem, hogy jó úton vagyok, a saját utamon, s még ha gyarló is vagyok, még ha hibázok is, tévedek is, akkor is van lehetőségem javítani, jóvátenni, korrigálni, fejlődni. Mindig tehetünk apró lépéseket a teljesség felé. Tanulom az írást, kortársaimtól és a klasszikusoktól is, és nagyon szeretek tanulni tőlük. Hálás vagyok, hogy írhatok és olvashatok. Úgy érzem, az irodalom a nagy diskurzus része, amely emberré tesz minket. Az olvasás és az írás olyan szerves része az életemnek, mint az evés és az alvás. Ezt te is tudod. Van, amikor ez az életmód meghozza gyümölcsét, és akkor mások elismerik, amit csinálunk. Ilyenkor nagyon fontos középpontban maradni, megtartani a tengelyünk, nehogy már elhiggyük, hogy annyira királyok vagyunk. Mert nem. Az írásban rossz tanácsadó a rutin és megtéveszt a túl nagyra hizlalt ego. Folyamatos lelkigyakorlat és a szemlélődő pozíció fenntartása szükségeltetik, legalábbis szerintem, hogy éberek maradjunk, és a művészet elérje célját, azaz megtisztítson minket a katarzis által. 

A Hérakleion című versedet díjazták, amely egy rég eltűnt város képétől a világot és a tudatot elárasztó szemétig ível. Mit tegyünk a szellemi szemét ellen? Kapcsoljuk ki a tévét, a gépet, húzzuk ki a kábelt?

Szeressünk. Beszélgessünk. Vitatkozzunk, és nem baj, ha nem értünk mindig mindenben egyet. Sétáljunk. Sportoljunk. Olvassunk jó szövegeket, hallgassunk igazán jó zenét, és aztán ajándékozzunk klassz zenét és jó sztorikat egymásnak. Figyeljünk a másikra. Adjunk teret a minőségnek is az életünkben, ne csak a mennyiségnek. Gyönyörködjünk. Igyunk finom borokat, és együnk saját magunk által főzött ételeket. Bringázzunk, jógázzunk és túrázzunk, kinek mi jön be. Válasszuk a kreatív rekreációt. Találjuk meg a helyeket, ahol jó ülni. Ahonnan jó szemlélődni, ahol jó meditálni, létezni. Adjunk hálát, hogy mindezt megtehetjük. Éljünk! Éljetek a fenébe, mert ez a legnagyobb kincs! :)

Hamarosan megjelenik a Pihik című legújabb köteted a Pluralica Kiadónál. Mik azok a pihik, és miért olyan fontosak neked már évtizedek óta?

A pihik az egyszárnyú lények, akik önmagukban bénák és torzszülöttek, de együtt, összekapaszkodva, csapatostul már repülni is tudnak. Ha a földön téblábolnak, kicsik, törékenyek, elesettek, ám ha egymásba kapaszkodva az égbe szökkennek, mint hatalmas felhő beborítják az eget. Elérik céljukat, mert tudják, egyedül repülni képtelenek. Együtt. Közösen. A pihik a ma emberei, akik egyedül képtelenek megoldani a közös, nagy, sőt globális problémákat. Össze kell fogni. És a pihik egyben kegyelmi állapotok is, amikor a költő képes verset írni, amikor meghalljuk a hangot, amikor kinyitjuk az elménk az ihletre. Mint amikor jöttem haza Balatonfüredről, és a vörös szitakötő rám szállt. Elkísért egészen sokáig, rajtam és a füzetemen mászkált, le is fotóztam, és írtam is róla. Neked adom a verset és a képet. Az egy ilyen pihi-állapot volt. Mindig próbálom megragadni, ameddig csak lehet benne lenni, de azt hiszem, ebben a romlott létállapotban ez csupán pillanat. Talán majd ha megszabadulunk a testtől, talán a túlvilágon én biztos ilyen pihi leszek, és pihikkel összeölelkezve repdesek. Ha majd arra jársz, tudod legalább, hogy hol keress.

Piros szitakötő

Piros szitakötő szállt rám a résnyire

nyitott vonat ablakán keresztül.

Kértem: „Repülj csak tovább!” –

de ő nem mozdult, gyönyörű és

piros szitakötő szárnyait már nem

remegtette újra, s én belenéztem

mélyen lezáruló szitakötő szemeibe.

„Mondd csak, ez lenne a halál?”

Ő pedig alig mozdult, mégis meg-

értettem: alszik. Rajtam alszik

és rajtam álmodik a rovarvilág

törékeny ékszerlénye. Ennyire

nem fél tőlem, vagy ennyire látva-

látja, hogy én álmodom őt, ő pedig

írja ezt a verset neked tovább.

Balatonfüred, 2014. szeptember 8.

A költészetednek két vonulata van. Az egyik olyan, mintha egy 19. századi költő bőrébe bújnál, akit még nem érintett meg a modernitás, és egyszerű képekkel, rímmel, ritmikával beszél. A másik ahhoz hasonló, mintha egy halhatatlan ókori görög költő végigélt volna több ezer évet, és most minden tudását bevetve éppen a 21. századról szólna. Ilyen lesz ez a köteted is?

Megvádoltak azzal, hogy anakronizmusokkal élek a drámáimban, novelláimban, aztán írtam egy novellát, aminek az a címe, hogy az Anakronista (Lásd Tempevölgy 2014/2). Mostanában úgy érzem, hogy én magam vagyok anakronizmus, de ezt csak sötétebb pillanataimban gondolom így. Egyszerűen arról van szó, hogy van egy klasszikus, európai műveltség, amit én nagyon fontosnak és az új Európa nélkülözhetetlen alapjának tartok, ezt érzed te az ókori görög költőnek. Továbbá arról, hogy a XIX. század, de sokkal pontosabb azt mondani, hogy Bessenyeitől Széchenyin át egészen Kemény Zsigmondig hordozott valami olyasmit a magyar ember számára, ami hatalmas és csodálatos. A magyar szellem egy pillanatra szembesült azzal, hogy a világ hatalmas, ő része ennek a glóbusznak, és érvényes mondandója van. Igaz, hogy Bessenyei is, Széchenyi is, Kemény is tökéletlenek voltak, gyengék, és kissé úgy találták magukat szemben a világgal és történelmi realitással, mint amikor egy kertész űrhajót talál a kiskertben, de ők legalább szembenéztek azzal, ami van, és volt érvényes véleményük. Aztán bezárultunk, gazemberek és árulók tették tönkre és mismásolták el ezt a nagy lehetőséget, és ne legyenek illúzióink, ezek a gazok ugyanolyan magyarok voltak, mint azok, akikre büszkék vagyunk. Sőt, talán ők még verték is a mellük, hogy mekkora magyarok. Végül pedig elértünk a mához, amikor a frusztráció határozza meg a személyes kapcsolatokat, a korrupció pedig a közösségi életet. Tényleg ezt akarjuk? Én nem. Ezért talán kissé ódivatúnak tűnhet, hogy olyan világhoz kapcsolódok, ami bár kudarccal végződött, de legalább megpróbálta, olyan világból merítek, amikor magyarnak lenni egyet jelentett az univerzális orientációval. Magyarnak lenni nem valaki vagy valami ellenére, hanem minden miatt. Nem büszkén, hanem szépen, gyönyörűen, alázattal és kölcsönös tisztelettel, emberséggel és szellemmel. Alta non alte, ahogy a Sennyey család jelmondata tartja. Fenségesen, nem magasan.

Lavírozol az epika, a dráma és a líra között. Talán eddig csak regényt nem írtál. De most készül egy drámád Kun Lászlóról. Mi köze a mai embernek hozzá?

Ezt nem lett volna szabad itt kimondani. Korai lenne még róla beszélni, de majd szólok, ha elkészültem. Előbb be kell fejeznem, aztán megfelelő színházat kell találnom, akik támogatnak és befogadnak egy ilyen kemény üggyel. Továbbá ott van még Formanek Csabival a trilógiánk befejező része, mert eddig csak a Szapphó és a Cicero Szicíliában volt meg. Még egy hátravan. Egyébként a regény is érdekel, csak még nem volt időm rá.

A színház miért tudja ma jobban megszólítani az embereket, mint a vers és a rövidpróza?

Azt nem hiszem, hogy jobban szólítja meg, inkább csak máshogyan. A színház jobban benne van a jelenben, a vers és a próza lassabb, nagyobb időintervallumban mozog, hogy úgy mondjam. De azért bízom benne, hogy a drámáim is előadhatók lesznek 50 év múlva is, vagy még később. Már ha lesz akkor még színház. Szóval abban is reménykedek, hogy a katarzisra mindig igény lesz, és az emberiség rájön pihi-létére. Ezen és ezért is dolgozunk.

A költő legfontosabb kellékeivel

Ha visszaemlékszem az egy évtizeddel ezelőtti WST-re, egy olyan költőt látok magam előtt, aki félig-meddig slammer. Jól adtad elő ütős, aktuális verseidet. Miért maradtál távol a slam poetrytől?

Sosem hívtak meg mint előadót, de mint közönség többször hallgattam őket. Ezzel semmi gond. Látom, mi megy a slam körül mostanában, és van is róla véleményem, de az itt hosszú lenne.

A Drót főszerkesztője és a Kultúrpart újságírója is vagy. Miért fontos ma egy írónak, költőnek belekeverednie az újságírásba? Ennyire nem változott volna semmi a 20. század első feléhez képest?

Cikkeimet hétről hétre sokan olvassák, és az újságírás fontos része az irodalomnak. A szabad sajtó az egyik út a szabad Magyarország felé, amit újra és újra végig kell járnunk. A sajtónak több formája, lehetősége, megvalósítása is van. Én a kulturális újságírást gyakorlom és az irodalmat, művészetet próbálom a közönséghez közelebb hozni kollégáimmal, mind a Kultúrpartnál, mind pedig a végre újra dübörgő Drótnál. Nagyon nagy megtiszteltetés volt, amikor nem oly rég meghívtak tanítani kreatív írást a Rajk László Szakkoliba, mert remélem, hogy a fiataloknak megtanítható az az alapállás, ami a szellemi ember sajátja kell legyen, nem beszélve arról, hogy én is tanulhatok tőlük. Bőven van mit tennünk, írnunk azért, hogy az emberek megértsék, hogy rossz tanácsadó a frusztráció és rossz létállapot a korrupció.

Boldog Zoltán