„Alkotni szeretnék, nem irodalmi életet élni”

Krisztus második eljöveteléről írt regényt, amellyel szeretne a Tiltott Könyvek Listájára kerülni. Néha úgy érzi, az írók a leghülyébb részét alkotják a társadalomnak, emellett rendkívül megosztottak. Szappanos Gábort, a több mint két évtizede szabadúszó írót kérdeztük.

Szappanos Gábor dedikáció közben (Forrás: Facebook)

A posztjaid és írásaid alapján úgy tűnik, keresztény-konzervatív író vagy. Vállalod ezt a kategóriát, vagy zavar a beskatulyázás?

Kedvesen provokatív kérdés! Ez a jelző azt sugallja, mintha politikai őskövület és kurzusíró volnék… Ezzel szemben szélsőségesen individualista ember és író vagyok, tehát abszolút zavaró az ilyen beskatulyázás. Mindkét jelzővel súlyos problémáim vannak, a kettővel együtt pedig különösen. Először is, én az evangéliumi Krisztus tanainak követője vagyok, ellensége mindenféle keresztény dogmának. Csak az Úrban hiszek, az őszinte hit és szeretet erejében, az isteni gondviselésben, az egyház kreálta dogmákban nem. Református vagyok, de van bennem hajlam az ellentéteket összebékítő ökumenizmusra, például akad, amiben szerintem a katolikusoknak van igazuk, nem a kálvinistáknak: hiszem, hogy Istennél számítanak a jó cselekedetek. Ez egyébként teljesen egybevág nemcsak a mindennapi élettapasztalataimmal, hanem a buddhista tanításokkal is. Itt jegyezném meg, hogy teljes meggyőződéssel buddhista is vagyok, és – megelőzendő a kérdést – nem tartom ellentétesnek a Krisztus-követést és Buddha követését: a szellemi világ és az erkölcs más és más részeit állítják tanításaik fókuszába, és rengeteg ponton azonosság áll fenn közöttük. Jézus és Buddha a világ két legnagyobb tanítója, s nem látok közöttük lényegi ellentétet. De visszatérve a jelzőre, közösséget tudok vállalni a jámbor keresztény hívekkel, a lelkiismeretes papsággal, az egyházak karitatív és tanítói munkájával, az egyházak nemzet- és kultúramegőrző múltjával, de magával az egyház hierarchikus szervezetével egyáltalán nem, mert például a Magyar Katolikus Egyházat, pontosabban a vezetésének egy részét művészetellenesnek tartom. Felháborító, hogy a Magyar Katolikus Egyház vezetői többször letiltották a köztévéről a legjobb filmet, amit valaha Krisztusról forgattak: a Jézus utolsó megkísértését. Ez az a mű, amely számomra a leginkább emberközelbe hozta a vívódó erkölcsi zsenit. Ez diktatúra. Merénylet a magyar és egyetemes kultúra és az emberi szabadság, a választás szabadsága ellen. A „konzervatív” jelzőt sem vállalom. Egy igazi író nem lehet – úgy általában – sem keresztény, sem konzervatív, mint ahogy „női” író sincs, csak jelző nélküli író van. A jó írónak nem kell jelző. Nem sok dolog van az életnek az engem érdeklő területein (kultúra, szellemi élet), amit konzerválásra érdemesnek tartanék. A rendszerváltás a humán kultúra világában egyértelműen csődtömeg: drámaian szűkül mind az állami, mind a magán, mind az egyházi mecenatúra. Árgus szemmel figyelem a folyamatot, és a kiadók és lapok anyagilag egyre rongyolódnak le, akárcsak azok az írók, akik nem nyüzsögnek, és nem állnak be a politika szekértolóinak.

Mennyire látod megosztottnak a mai magyar irodalmat? Az előző kérdésem azt sugallja, hogy az. Tévképzeteim vannak?

Rendkívül megosztottnak látom, bármennyire is tagadják ezt, akik számára kellemetlen. Kiábrándító, hogy a megosztottság egyrészt a politikai megosztottságot „képezi le”, másrészt azért a kevés koncért való marakodás tartja életben, harmadrészt a népi-urbánus ellentét még mindig virulensen mérgezi az irodalmi és közéletet. Néha az az érzésem, hogy az írók ahelyett, hogy példát mutatnának kulturált viselkedésből, türelemből, összefogásból, a leghülyébb társaság az egész társadalomban. Még akkor sem voltak képesek félretenni az ellentéteket, amikor jó pár éve az állam kínált fel segítséget az anyagi problémák megoldásában. De ezzel a gyűlölködő, civakodó bandával nem lehetett mit kezdeni. A szekértáborok bűne, hogy törleszkednek a politikához, illetve hogy azokat a tagjaikat is teljes mellszélességgel védik és támogatják, akik tehetségtelenek, bunkók vagy éppen bűnösök. A szekértáborokon belül én még pluszban kifogásolom a klikkszellemet, amely ugyanolyan keményen kirekesztő tud lenni, mint amilyen maga a szekértáborok közti kirekesztősdi.

Minden évben ott vagy a Tokaji Írótáborban, de más irodalmi rendezvényeken nem láttalak. Milyen írótáborokba szoktál még járni? Mi vonz Tokajba?

Más írótáborokba nem szoktam járni, és irodalmi rendezvényeken is csak nagyon módjával fordulok elő, mert én alkotni szeretnék, nem irodalmi életet élni. El kell dönteni, ki melyiket választja. Tokajba üdülni megyek, kikapcsolódni néhány író barátommal. De arra is jó alkalom, hogy legalább ott olyan kollégákkal is találkozzam, akiket esetleg egy egész évig nem látok.

1987 és 1994 között az Európa Kiadó szerkesztője voltál. Miért döntöttél úgy 1994-ben, hogy szabadúszó leszel?

Írni akartam, már nagyon feszített belülről a sok megírni való, és a szerkesztői munka túl sok energiámat kötötte le. Úgy terveztem, hogy az évnek körülbelül a felét pénzkeresettel töltöm (műfordítással), a másik felét pedig írással. Akkor még meg lehetett élni műfordításból, azóta – húsz év alatt – a műfordítói honoráriumok reálértékük hetven százalékát elvesztették.

Pedig azt hittem, hogy ma inkább a fordításokra tudod alapozni az egzisztenciádat, mint a szépírói tevékenységedre…

Az előbbi válaszomból következik, hogy átlaghonorért nem vagyok hajlandó fordítani, mert rabszolgamunka. De hozzá tudok jutni sokkal jobban fizető fordítási lehetőségekhez. Egyébként tizenöt éve a szépírásból is sokkal több pénz folyt be a kasszámba, két megnyert pályázatból és tisztességes honorokból egy egész évig tudtam írni. A folyóiratok még sokkal jobban fizettek. Azóta náluk is „megállt az idő” meg a pénzosztó kéz…

A norvég nagykövettel a Knut Odegard versfordításait tartalmazó kötet bemutatóján

Most éppen egy Krisztusról szóló regény kéziratát fejezted be. Mitől különleges ez?

Többek közt attól, hogy egyáltalán meg mertem írni. A világ talán legnagyobb – de mindenképpen a legnagyobb hatású – emberéről írni nagyon merész vállalkozás, szinte istenkísértés. A második eljövetel a címe: különösen „rázós” téma… A Jelenések könyve irodalmilag nagyon szép, de zavaros mű. Ebből modern regényt írni nem kevés gondolkodást igényelt. Ráadásul az egyház tanítása szerint az egész eleve lehetetlen, mert nem tudjuk az órát és napot, mikor jön el az Úr. De engem ugyebár nem az egyházi dogmák érdekeltek, hanem Jézus személyének mélyebb megismerése, valamint egy igazságtételi vágy, hogy a jók és a gonoszok mielőbb kerüljenek a megfelelő helyre. Nekem, Szappanos Gábornak nincs semmi földi hatalmam, de a szavaimnak talán igen – valami szellemi szférában. Az írás folyamán „valahonnan” mindig meglepő – számomra is meglepő – sugallatok szoktak áradni felém. Lehet találgatni, hogy mit jelent a „valahonnan”. Pontosan én sem tudom, de kaptam segítséget, az biztos. Ezt a könyvet meg kellett írni, hogy letegyem az én kis garasomat a dogmamentes, igazi, evangéliumi Jézus és az igazság mellett. Ez egy posztmodern apokalipszis lett, halálosan komoly és egyben szórakoztató, tele csodákkal. Hogy hogyan lehet szórakoztató a végítélet? Úgy, ahogy az élet is egyszerre halálosan komoly és szórakoztató. És a végítélet egy új élet kezdete lesz nálam. Ahogy lezajlik, az nagyon humoros. Sokan meg fognak döbbenni, hogy ki hova kerül, és miért. És az is furcsa, hogy hol lesz a menny, és hol a pokol. Ha létezik még a Tiltott Könyvek Listája (Index Librorum Prohibitorum), az én könyvem – remélem – oda fog kerülni. Én pedig máglyára kerülnék, ha a középkorban lennénk, mert a hierarchikus hatalmi szervezetek sosem szerették a gondolkodó embert, a szépségben és igazságban hívő művészeket.

Milyen Jézusról szóló műveket olvastál a regényhez az Újszövetségen kívül?

Apokrif iratokat, az esszénus Béke Evangéliumot, Kempis Tamástól a Krisztus követését, Pär Lagerkvist svéd írótól a Barabást, Kazantzakisztól a Krisztus utolsó megkísértését. A legfőbb történeti és inspirációs forrásom azonban Ernest Renan XIX. századi francia szerző Jézus élete című munkája volt, valamint negatív értelemben egy főiskolai magyar Dogmatika tankönyv, amely végképp bebizonyította számomra, hogy a dogmák olyan távol vannak Jézustól, mint Makó Jeruzsálemtől. A szerzőjét inkább nem írom le, nem akarom bántani, minden bizonnyal jó szándékú ember, csak kár, hogy nem ismeri a magyar helyesírást és mondatszerkesztést… Egyéb magyar szerzőktől olvastam még: Vasvári Erikától a Júdás anyja című könyvet, és bármilyen vicces, a saját írásaimat is átnéztem, amelyekben krisztusi alakok, vagy a Krisztuséihoz hasonló szenvedések szerepelnek (Többek közt a Csőregh Márton válogatott szenvedéseit). Tudniillik az Úr alakja az eddigi írásaimban újra meg újra előjön. A Királynő mélyén című legutóbbi regényemből pedig azt a részt néztem át, amelyben azt írom meg, mitől lesz egy isten isten, és mikor szűnik meg az lenni.

Szoktál járni templomba? Ezután nem mész kissé szorongva vallási közösségbe?

Templomba – mármint misére vagy istentiszteletre – nem járok, én az Úrral személyesen intézem el a fontos dolgokat, ehhez nincs szükségem közvetítőre. Úgy vagyok ezzel, mint kedvenc dán bölcselőm, Søren Kierkegaard. De nagyon szeretek néha beülni templomba imádkozni, elmélkedni. Egyedül. Vallási közösségbe nem járok.

Hol tart most a könyv kiadása?

A Kalligram Kiadó szerkesztőségében van, most olvassák, hogy eldöntsék, kell-e nekik. Az az érzésem, hogy a szabadgondolkodóknak túlságosan „keresztény” lesz, a keresztényeknek pedig szentségtörő.

Hogyan képzeled el a könyved bemutatóját? Fontosak-e még az ilyen események, és milyen egy átlagos bemutató?

Szép és méltó dolog a könyvbemutató, a szerző és a könyv elkészültének ünnepe, de a figyelemfelkeltés és az eladás szempontjából nem sokat számít. Bár abszolút szellemi ember vagyok, ha választani kellene, jobban örülnék egy masszív reklámkampánynak, mint egy gyönyörű könyvbemutatónak. De én szeretem a könyvbemutatókat, szeretek beszélni a könyvek születéséről. Hogy néz ki? Hát, egy jó könyvbemutatón jó kérdések hangzanak el, a szerző okosakat válaszol, és közben van egy-egy fölolvasás. Sőt, ha illik a könyvhöz, lehet zene is vagy épp egy kis performansz. A legutóbbi, erotikus és arab témájú könyvem bemutatóján a beszélgetések között egy profi hastáncosnő táncolt vérpezsdítő zenére.

Szappanos Gábor gyakran álruhában olvas fel a Kelemen Körön

Korábban Szindbádot keltetted életre a Boldog Szindbád pokoljárásai című könyvedben. Miért kellett őt feltámasztani a 21. században?

Mert nagyon szeretem az Ezeregyéjszakát és Krúdy írásait, és mert amikor eldöntöttem, hogy író leszek, megfogadtam magamban, hogy egyszer megírom a Szindbád hét utazásának a folytatását. De legfőképp azért szeretem ezt az irodalmi vándoralakot, mert időtlen, illetve nagyon öreg, és „hálás”, mert rengeteg saját tapasztalatot tudok beléje sűríteni. Szindbád kiválóan megfelel alteregónak. A Csőregh-könyvem a fiatal művész megpróbáltatásokkal teli regénye volt, a Szindbád-írásaimból pedig összeáll az „érett férfi” regénye, ahogy én látom.

Mit fogyasztasz a popkultúrából? Szoktál Story magazint olvasni vagy Barátok köztöt nézni? Popzenét azért hallgatsz?

Tényleg nem vagyok farizeus konzervatív alkat, úgyhogy fogyasztom a popkultúrát – mondjuk a Story magazint azt nem, de a Barátok köztön vagy valami kabarén néha szívesen rajta ragadok, vagy vegyük inkább a Szulejmán című török sorozatot, azt nagyon kedvelem! Mellesleg, milyen érdekes: a sorozat egyetlen rokonszenves szereplője az a Szulejmán szultán, aki 500 éve 500 évre tönkretette Magyarországot. De egy ilyen filmben ez nem zavaró. Hajaj, popzenét is hallgatok, inkább persze régebbieket. Olyan kedvenceket, mint a Beatles, az Abba, Frank Zappa, a Ten Years After, Deep Purple, Led Zeppelin, Pink Floyd, sőt, még Donna Summert is kedveltem. Szeretem Paco de Lucia gitárjátékát, meg az olasz slágereket is nagyon. A hazai együttesek közül az Lokomotiv GT és az Omega volt a nagy kedvenc.

Szerinted az internet jót tett a szépirodalomnak? Válságban van ma az igényes irodalom, vagy természetes tartozéka a válság?

Az internet a minőségének nem tett se jót, se rosszat. Finomítva: attól egy igazi író nem ír másképp, hogy van internet és internetes stílus, vagy nincs. Tehát az igazi szépirodalomnak nem tehet rosszat. Nekem huszonöt éve kialakult a világképem és a jellegzetes stílusom, nekem nem oszt, nem szoroz az internetes világ. Annyiban talán jó, hogy van, hogy sokkal többen hozzá tudnak férni a neten akár a teljes köteteimhez is a Magyar Elektronikus Könyvtár adatbázisában. Vagy ha valakit érdekel a munkásságom, talál rólam és tőlem egy csomó adatot és anyagot. Ez jó. Az viszont talán kevésbé, hogy írónak készülő fiatalok nagy eséllyel veszik be a stílusarzenáljukba vagy utánozzák a könnyed, laza, néha túl szókimondó, és sokszor netán bunkó internetes stílust, mert úgy hiszik, ez a trendi. De jut eszembe, sajnos, műfordítást, prózaírást is okító tanárként tapasztaltam, hogy írópalánták és műfordítópalánták sokszor gyalázatosan rossz magyar helyesírással rendelkeznek. Nem tudom, hogy ez összefügg-e az internettel, de valószínű. A múlt héten a Facebookon például egy nyelvi teszt hemzsegett a helyesírási hibáktól és a helytelen definícióktól. Az irodalom szerintem független a gazdasági és politikai válságoktól, és magában az irodalomban nem is tudom értelmezni a válság fogalmát. A válság az irodalomban az, ha kevés tehetség alkot egy időintervallumban. Ha sok, az isteni kegyelem, mint például a Nyugat korában. Vagy véletlen, ha úgy tetszik. Most én nem észlelek válságot a magyar irodalomban, úgy látom, sok tehetség van. De a tehetségeket meg is lehet fojtani, viszont az igazi tehetség természetrajzához tartozik, hogy a legsanyarúbb körülmények között is utat tör magának.

Boldog Zoltán