A nemesek szerepét a vagyonosoknak kellene átvenniük

Gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája az utóbbi évtized egyik legnagyobb újrafelfedezése volt. A szerző fiatal rokonát, a „fugadi bárót”, Bánffy Farkast kérdeztük a műről és arról, hogyan vállalt közösségépítő szerepet a szórványmagyarság életében, hol tart családja birtokainak visszaszerzése a román államtól, és mit jelent egyáltalán a nemesi cím a 21. században.

Bánffy Farkas

Hogyan viszonyulsz az Erdélyi történet trilógiájához?

Gróf Bánffy Miklós nagyon távoli rokonunk, kilenced fokon talán. Valószínű, ha a különböző női ágakat megnézzük, akkor közelebb is találunk szálakat.

A távoli rokonság ellenére, vagy éppen ezért, nagyon jóban volt az én nagyapámmal, báró Bánffy Dániellel. Jó barátok voltak, és nem mellékes az sem, hogy Erdély két leggazdagabb emberéről beszélünk. Amikor édesapám született, 1948-ban, akkor már mindkettő vagyonvesztett emberként Magyarországon élt. Nagyapám Bánffy Miklóst kérte meg keresztapának, és apám azért lett Miklós, mert utána kapta a nevét. De személyes emlékei neki sincsenek a keresztapjáról, mert korán, 1950-ben meghalt. Egy örököse van, a lánya, Bánffy Katalin (Kató) – de vele én magam nem találkoztam soha, Marokkóban él, igen idős. Boncidához sincs tulajdonosként semmi közünk, bár a sorsát, mint minden Bánffy emléket, figyelemmel kísérjük, és örülünk, ha látjuk a fejlődést, gyarapodást.

Természetesen olvastuk a trilógiát. Vitatható kérdés, hogy mennyire volt joga ezt megírni. Nagyon sokan haragudtak rá, hiszen egy olyan szintű korrajz volt, amelyet kicsit túl részletesen és túl felismerhetően írt meg. Ha bárki családjának egyik tagja hirtelen úgy döntene, hogy ír egy regényt, amelyben mindenki felismerhető, és ráadásul a családjának az összes tagját ismerné a teljes népesség, mert ő tulajdonképpen az aktuális politikai vezető volt, kérdéses, mennyire örülnének neki a családtagok. És Bánffy Miklós nem hagyja ki, hogy ki, kivel, mikor, hányszor és miért. Az én nagyszüleim Bánffy-ágon még tudták, hogy abban a könyvben ki kicsoda. A sárga lóval, állandóan sáros csizmában érkező férfiről tudták, hogy a helyi Bethlen volt, hiába volt megváltoztatva a neve és a helyszín. Ezért nagyon sokan haragudtak akkor.  Viszont most, ennyi idő elteltével rendkívül boldogok vagyunk, mert tudjuk, hogy ez miként zajlott.

Nagyon sikeres a könyv. Én ugyan nem vagyok irodalmár, hogy ezt ilyen szempontból megítéljem, de az tény, hogy ezzel gazdagabbak vagyunk. Minket már nem bánt, amit leírt. Örülök neki, hogy van, de azt is megértem, hogy ennek anno nem nagyon örültek.

A kortárs irodalomban van egy írónő, Ugron Zsolna, aki hasonló témával foglalkozik, csak egy kicsit másképpen. Az ő regényeiről mi a véleményed?

Igen, Zsolna nekem távoli unokatestvérem, azt szoktam mondani, hogy a kedvenc unokatesvérem. Az utolsó két könyvében a nagyasszonyok szerepéről van szó, és ezek jelentőségéről a történelemben. Ez nem az a fajta könyv, amit Bánffy  Miklós írt. Ott már senki nem él több száz éve, erről lehet nyugodtan beszélni. Előtte ő írt egy másik könyvet is, az Úrilányok Erdélybent, amelyben viszont Bánffy Miklós művéhez hasonlóan kortárs személyek szerepelnek.

Engem egy cseppet sem bánt, hogy bizonyos részeknél magamra ismerek, vagy ráismerek a történtekre. Van, aki viszont megsértődik. Láttam olyan könyvbemutatóját, ahol szegény zavarban volt, mert az első két sorban olyan matrónák ültek, akik csak azt várták, hol köthetnek bele. Mondtam neki, hogy ez egy veszélyes téma, lehet, hogy most azért nem ír erről, inkább választja a régmúlt időket, mert az kevésbé problémás.

Bárónak lenni régebb kiváltságokkal járt, ma mit jelent?

Nem csak kiváltságokkal járt régebb sem ez a cím. Ha kortárs példával akarunk élni, nézzük meg az angol királyi családot! Biztos vagyok benne, nem lehet egyszerű, amikor még a fülem mögött is kamerák vannak, semmit nem csinálhatok, és a nagyanyám megmondja, mekkora szoknyát vehetek fel és milyet. Szerintem nagyon sokan azt mondanák, inkább élek boldogan és szabadon, mint ebben a rendszerben.

Anno is nagyon sok megkötés volt, úgy állt föl a rendszer, hogy bizonyos fajta köteles felelősségvállalás volt a nemeseken. A kommunista tankönyvek azt írják, hogy csak robotoltak nekik az emberek, és fizették az adót, első éjszaka joga stb. Az elmúlt hetven-nyolcvan év történelemkönyvei erre mentek ki, ekképp torzították el a valóságot, és sajnos ma is ezekből tanulnak a gyermekek. Ezek csak azt erősítik meg, hogy itt a nemesek csak kizsákmányoltak és élősködtek a népen. Nem szólnak viszont arról, hogy a mágnások, főnemesek felelős vezetői voltak a nemzetnek. Ma nagy divat a társadalmi felelősségvállalás a vállalatok körében – azt kell mondjam, újra feltalálták a spanyolviaszt, mert a mi őseink természetes módon, magától értetődően felelősséget vállaltak a közösségért, amely rájuk bízatott.

Ma is vannak nagyobb tőkével rendelkező cégek, magánemberek, akik tulajdonképpen azt a szerepet kellene vállalják, amit anno ezek a családok vállaltak. Régen úgy láttak el politikai szerepet a nemesek, hogy fontosabb volt a saját gazdaságuk, a saját becsületük otthon. Ha a parlamentben meg kellett valamit szavazni, és az ő pártja egyetértett ugyan, de ő nem, mert ezzel a saját közösségének ártott volna, felállt, és hazament. Anno Széchenyi felajánlotta a saját jövedelmét, és nem fizetést meg európai uniós támogatást kért a cégének. Az egy teljesen más világ volt, fontosabb volt az otthon becsülete, az, hogy az ő munkása, jobbágya életben maradjon, gyerekeket neveljen, tudjon dolgozni. Mert ha Józsi bácsi meghalt, nem volt, aki dolgozzon neki. Ha a jobbágy bajba került, elpusztult a disznója, inkább adott neki egyet, hogy a családja ne éhezzen. Nem az van, mint most, hogy valamelyik nagykereskedés az mondja: nem baj, ha Józsi bácsinak megdöglött a disznója, éheznek a gyerekek, hozunk egy másik Józsi bácsit helyette. Az arisztokrata, ha jót akart tenni, ha nem, rá volt kényszerítve, hogy ilyen gesztusokkal éljen. A mi nagyapánk a nagy fugadi tűzvész után addig úsztatta le a rönkfát a saját erdejeiből a Maroson, amíg minden család újra nem tudta építeni a leégett tetőt a faluban.  Az öregek a mai napig emlegetik, pedig már nekik is csak mesélték a még öregebbek.

Az erdélyiség legalább annyira fontos számodra, mint  a nemesi származás, pedig Magyarországon nőttél fel...

Szilágysági, Maros-megyei, Fehér-megyei meg udvarhelyi származásúak a nagyszüleim. Mind a négyen erdélyiek. A gyerekeik fele még itt született, a többi már a háború után Budapest környékén – de mindannyian erdélyi nyelvezettel beszéltek. Az itteni ember érzi, hogy ki az, aki kismagyarországiasan beszél, és ki az, aki erdélyiesen. Mindannyian láttuk azt, milyen, amikor fordítani kell magyarról magyarra, mert nem érti egymást a két ember. Az osztálytársaim gyakran rótták fel nekem, hogy passzív szerkezetben beszélek. A macska fel van mászva a fára – nem így mondjuk helyesen, én is tudtam, de mégis így mondtam, mert ez jött éppen a nyelvemre. Ha hatévesen megkérdezték, hova valósiak vagyunk, akkor gondolkodás nélkül azt mondtuk, hogy mi erdélyiek vagyunk, de Leányváron élünk. Nem érzeném magam itthon, ha nem így neveltek volna. Budapesten nem érzem magam otthon, sosem szerettem városban lakni.

Befejezted Budapesten a Műszaki Egyetemet, és visszatértél Erdélybe, ahol korántsem a gyerekkorodból ismert, romantikus kép fogadott…

Na, igen, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy azelőtt én nem jártam itt soha. Előtte is szerveztem itt rendezvényeket, tánctáborokat, szüreti fesztiválokat, tavaszi fesztivált, szilveszteri három-négynapos hétvégéket, apróbb kulturális rendezvényket. Ezekből nagyon sokat tanul az ember, de természetesen, amikor az ember idejön, és huzamosabb ideig itt lakik, megtapasztal egy-két dolgot, rájön, hogy minden teljesen másképp megy, mint azt korábban elképzelte.

A restitúciós folyamat nem 2007-ben kezdődött el, már jóval korábban elkezdtem vele foglalkozni. Láttam, hogy az ügymenet miként megy, rádöbbentem, hatékonyan csak úgy lehet csinálni, ha valaki itt van állandóan. Nem úgy jöttem, mintha el kellene mennem Kínába vegyi gyárat igazgatni, hanem úgy, hogy tudtam, hova jövök, ismertem a helyszíneket. Nem kellett megnéznem a térképet, hogy eljutahassak Marosvásárhelyre a bíróságra. Persze volt még mindig egy rózsaszín burok körülöttem, ami aztán kidurrant nagyon hamar. De úgy gondolom, hogy nem csak velem történik így, bárkinek, aki az egyetem után elkezd dolgozni, akad egy-két ilyen rózsaszín kis lufija, ami egyszercsak kidurran, másszóval felnő.

A fugadi kastély

A kezdeti elképzelésedhez képest mit sikerült megvalósítanod, hol tart most a restitúciós folyamat?

Amikor az ember elkezdi, vannak nagy tervei, én ráadásul maximalista vagyok, nagyon nagy terveim voltak, de  pár év alatt megfordult minden. Életemben először kellett bürokráciával küzdenem, hiszen addig legfeljebb az egyetemi bürokráciát ismertem, amelyben maximum három szint van, nem egy bonyolult dolog. Az elején problémát jelentettek a nyelvi korlátok is, hiszen egy árva szót nem beszéltem románul. Most azt mondom, hogy igazából jól haladtunk, jó az előremenetel, vannak kilátások, jövőkép. Az, hogy egy restitúciós folyamat mikor ér véget, nem lehet előre meghatározni. A helyi és országos politikától függ nagyon sok minden, amit természetesen tagadnak. Ezért nem is lehet tervet csinálni, ezért nincs ilyen, hogy egy éven belül megoldódik. Gyakran szokták kérdezni, hogy mikor ér véget. Erre azt szoktam válaszolni: egy hónap és 15 év között valamikor.

Nem fogy el az ember lelkesedése?

Miért fogyjon el?! Azt gondolom, hogy milliók játszanak a lottón, sokkal kisebb az esélyük a nyereményre, mégis próbálkoznak. Nekünk nagyobb a nyeremény, és nagyobb a valószínűsége is a sikernek, elvégre ez jogos, jogszerű kérés, igény, amelyet egy törvényes visszaszolgáltatási folyamat eredményeképpen előbb-utóbb ki kell elégíteni. Telekkönyvvel, dokumentumokkal tudjuk bizonyítani, hogy nagyapánké volt a terület, törvény szerint vissza kell kapnunk, igényeltük, a bíróság ki is mondta, hogy mindez jogos követelés. Itt csak bürokratikus vagy politikai ellenállás lehet, legrosszabb esetben még mindig ott van Strasbourg, ahol elég sok mindent elveszített már a román állam.

Gyerekkorodban az esti mese mellé a családi legendáriumból is rendre „előkerült” egy-egy nem mindennapi történet. Egyik ilyen, hogy a Bánffyak sosem esküsznek szőnyegen. Miért is?

Anno Apafi Mihálynak és Teleki Mihálynak politikai ellenfele volt Bánffy Dénes, akit  egyébként hírhedt Bánffy Dénesként emlegettek. Úgy gondolták, hogy ezt a politikai ellenfelet el kell tenni láb alól, és ennek azt a módját választották, hogy halálra ítélték. Utána ugyan kegyelmet kapott, de a jó hírrel érkező követeket kívül tartották a várfalon, és gyorsan  kivégezték.  Mivel ez politikai összeesküvés volt, Mihály többé nem lett a családban, nem térdelhetett le senki, és nem esküdhetett szőnyegen. Állítólag Apafi Mihály azt mondta a rendek előtt, hogy esküszik a földre, amelyen áll, hogy Bánffy Dénesnek nem esik bántódása. Utólag azzal védekezett, hogy nem földön, hanem szőnyegen állt. . .

Ezért esküvőnél a családtagoknak olyan templomot kell keresni, ahol nincs szőnyeg, mert szőnyegen nincs esküvés.

Ez mai napig is élő hagyomány?

Igen, ez mai napig fontos. Atyám anno félrehajtatta a  szőnyeget, és úgy esküdött, az öt  testvérem, akik megházasodtak, úgy keresték a templomot, hogy szőnyeg ne legyen benne, vagy eltávolították onnan, ahol az ifjú pár esküdött. És a legidősebb nővérem férje is hiába szeretett volna Mihály nevű fiúgyereket, a 103 éves Jozefa nagynénénk kerek-perec megtiltotta nekik, és ők tiszteletben tartották ezt végül

Ki tudnál emelni hasonló, emlékezetes történeteket, amelyeket gyerekként hallottál?

Ezek nem emlékezetes történetek, inkább családi történetek, amelyek minden más családban is vannak, csak nálunk kicsit másabbak, hiszen ezekben az apró családi történetekben hintóval jártak az emberek, a gyerekeknek volt csacsifogatuk,  erdőkről, nagy vadászatokról szólnak. Mindez romatikussá tette a történeteket, s innentől kezdve ez már nem nagymamám sztorija volt, hanem egy mese, hiszen csak a mesében szerepelnek kastélyok, hintók és grófkisasszonyok.

De hogy kiemeljek egyet, ilyen volt például, amikor a Kelemen-havasokban a vadászat első napján harminc medvét lelőttek, s le kellett fújják utána a vadászatot, mert nem akartak az állatállományban nagyobb lyukat ütni. Egy napig ment a hajtás, a vadászat, az összegyűlt vadászok közül mindenki lőtt egyet-kettőt, és a végén este kiderült, hogy 33 darab medve esett el. De hasonló történetből még nagyon sok van.

Azt is olvastam, hogy amennyiben sikerül fölújítani a fugadi kastélyt, közösségi célokra is használnád.

Nem kell mindent elhinni, amit írnak az újságok, én is olvastam ilyeneket, de ez nem igaz. Mindig sajnálom szegény politikusokat, közszereplőket, hogy róluk miket összeírnak. Én nem vagyok egyik sem, és látod, mégis megesik, hogy valamit mondok, és azt másképp értelmezik.

Kifejezetten rossz vagyok ebben, nagyon nehezen tudnék foglalkozni vendéglátással, nincs türelmem hozzá, a vendégekhez márpedig türelem kell. Kastélynak nem túl nagy, sőt igen kicsi a fugadi épület, inkább csak egy nagyobbacska ház. A család viszont népes: ha  a barátaim és rokonaim  évente egy-egy hetet eltöltenek itt, akkor az egész évben tele is van.

A barátaitól, rokonaitól az ember nem kér pénzt azért, mert nála laknak, és egyébként is többen vagyunk résztulajdonosok, nem csak az enyém a kúria. Fel fogjuk újítani önerőből az épületet, de közfunkciót nem szeretnénk beletenni. Családi sírok vannak benne, az ükszüleinknek, a nagyszüleinknek emléktáblájuk van a falon – ezeket nem szeretnénk bántani, ezek adnak egy intimitást számunkra a helynek. Ellenben más közszolgálati szerepet nagyon szívesen vállalok a környéken.

Hogyan kerültél közel a népi kultúrához, néptánchoz?

Olyan közegben voltam, ahol mindenki ezt szerette, így én is rákaptam az ízére.

Aztán később, amikor restitúciós ügyek miatt  jártam Erdélyben, Magyarlapádon belecsöppentem egy tánctáborba. Három napot kellett ott töltenem, és valamilyen szinten részt is vettem benne, mármint ami a közösségi életet illeti.

Az ottani hangulat megmozgatott bennem valamit. Tudtam ugyan, hogy erre régebb azt mondták, ciki, de azért ott motoszkált bennem a gondolat, hogy csak ki kéne próbálni, mert nem olyan rossz, s akkor mondtam a kedves húgomnak, hogy arra gondoltam, mi lenne, ha elmennék egy ilyen tánccsoportba.  Ő nagy megrökönyödésemre közölte, hogy nagyon régóta szeretett volna, de nem merte megkérdezni tőlem. Mindez olyan szinten volt irányváltás, hogy a saját húgom nem tudta volna elképzelni rólam.

Aztán elkezdtünk járni az egyetemen táncolni, ahol kiderült, hogy ez nagyon megy nekünk, tánccsoportvezetők lettünk. A húgom később megalapította férjével és más barátaikkal együtt a Rege Táncegyüttest. Én Erdélybe költöztem, Magyarlapádon akkor éppen senki nem tudott foglalkozni a táncolni vágyó gyermekekkel. Elkezdtük összeírni őket, táncpróbákat szerveztünk, újra felelevenítettük ezt a hagyományt. Tulajdonképpen csak szervezett programot kellett adni a gyerekek kezébe, mert táncolni már tudtak.

Úgy gondolom, hogy egy  hagyományőrző tánccsoportban elsősorban mindig a saját táncukat kell minél magasabb fokon műveljék a táncosok, és nem mezőségit vagy kalotaszegit kell táncoljanak a Küküllő mentén. Így hát nekem nem is az volt a feladatom, hogy táncot tanítsak, hanem hogy vezessem a csoportot, amit három évig csináltam, utána átadtam az egyik helyi fiatalnak, aki azóta is foglalkozik a gyermekekkel.

Magyarlapád egy olyan falu, ahol 25 zenész van a 980 főt kitevő lakosságból, ami egy kicsit több, mint két és fél százalék zenész. Ezek közül egyik sem hivatásos muzsikus, hobbyként csinálják. A matematikatanártól a sajtgyárosig, a paptól az agrárgazdáig mindenki tud zenélni. Élő néphagyomány van, ami nagyon örvendetes dolog. Egy-egy rendezvény szervezésében, ha időm úgy engedni, nagyon szívesen részt veszek ma is.

Ha elmegyek különböző városokba, ahol táncház van, szívesen táncolok, de már igen ritkán, havonta egy-két alkalommal van lehetőségem rá, most már nem úgy művelem, mint húsz évesen, akkor minden estém ezzel telt.

Tél Fugadon

A fugadi román közösséggel milyen a viszonyod?

Az egyszerű falusi emberrel az ég világán semmi baj nincsen, ugyanaz a kínja-baja, mint a magyarnak vagy más nemzetiségűnek, ugyanazokkal a problémákkal küzd. Mindaddig, amíg nem jön a választás, nagyon jól elvan mindenkivel. Akik a szórványban élnek, nagyon jól tudják, hogyha reggel nem indul az autójuk, jön a román szomszéd, és bebikázza. Ha fel kell vágnom az udvaromon a fát, és nem érek rá, nem azon gondolkodom, hogy ki a román vagy a magyar, hanem megkérdezem Vasilét, hogy ráér-e. Fugadon a szomszédaimmal nagyon jó a  kapcsolatom. Természetesen vannak, akik nem örülnek, hogy hazaköltöztem: az ordotox pap politikai okokból „szeret” és kiprédikál, a helyi polgármester állandó kampánytémája is én vagyok, az erdésznek nem tetszik, hogy gazdája van az erdőnek, aki felfedezi a tolvajlást.

A politikushaddal nem sok kapcsolatom van, így róluk nem tudok mondani sem jót, sem rosszat. A román üzletfeleimmel nincs probléma, de hát az üzletben nem a nemzetiség számít.

Varga Melinda