„Ahány tárca, annyi lélekrajz”

„Laik Eszter tárcáinak szereplői hiába hús-vér, valóságból vett alakok, önálló irodalmi életet kezdenek élni, miként a new orleans-i temetők szoboralakjai.” – Boldogh Dezső írása a Hogyan lettem Esterházy című kötetről.

A figyelemfelkeltő cím (Hogyan lettem Esterházy) nem a szerző irodalmi ambícióit fejezi ki. Laik Eszter különben is szerény egyéniség, amúgy pedig szépirodalmi igényességgel megírt tárcák szerzője. A tárca pedig egy sokszínű műfaj, szerencsés esetben megfelelő időben készített művészi fotó, kisesszészerű vagy novellisztikus csevegés. Történet sem kell hozzá, csak érzékeny figyelem, plasztikus rögzítőképesség, és ki tudja még, mi lehet a működő recept. Tehetség, plusz némi szakmai virtuozitás, hogy a látszólag könnyű kézzel odavetett sorokról ne tudjuk levenni a szemünket. Mert a lényeg a precíz végeredmény. „De addig, barátom, gürcölni kell...!” – írta Várady Szabolcs a szonettkészítés fortélyairól.

Nem számít, Laik Eszter küszködött-e valaha az írásaival, könyvében mindenesetre nyoma sincs az erőfeszítésnek. A témák megtalálják, ő pedig engedelmeskedik a sugallatoknak, mivel nyilvánvaló, hogy még a tárcaíráshoz is kell múzsa. Hangulatos visszaemlékezések, portrék, útleírások, korunk és a közelmúlt apró aktualitásai sorakoznak a kötet oldalain. Tollrajzok egy lomtalanítás ürügyén, séták, helytörténeti mesedélutánok – és kész is az a négy-ötezer karakter. Kedvelhetjük Kosztolányit, Krúdyt és a többi klasszikust, hogy ez az alig több mint évszázadnyi műfaj teret nyert az irodalom szentebb berkein belül. Laik Eszter tárcáinak könnyű sodrása őt magát is a nagyok közelébe repíti. Ahol megannyi hangszín, jellemábrázolás, buké, színvilág keveredik. Hiszen egészen más a szerző kifejezésmódja, mint például – hogy egy mára elfelejtett, de a közelmúltban szintén az élvonalba tartozó szerzőt is felidézzünk – Galsai Pongrác bővérű, adomázó, szóvirágos stílusa. Itt egy érzékeny, háttérbe húzódó, nőies, kifinomult hang beszél, és a könyv első oldalától kezdve barátságot köt az olvasóval.

Ahány tárca, annyi lélekrajz, és ahány igazi tárcaíró, annyi költő is egyben. Mert néha, úgy tűnik, a lírához is igen közel áll ez a műfaj. Máskor meg a rövid, naplószerű elemekből összeszőtt novellákhoz inkább. Időnként nekünk is figyelmesebben kell fülelnünk, mert mintha csak maga elé suttogna a szerző, kicsit szégyenlősen, szinte mentegetve krónikaírói szerepét. Mint már említettük, Laik Eszternek megragadó a szerénysége, melyet a témakezelési rutin sem leplez. Mindez erénye, és nem hiányossága a kötetnek. Tárcaírót kritizálni különben sem lenne ildomos, valahogy nem olyan műfaj. Az olvasó legfeljebb továbblapoz, és élete fontosságaival törődik.  

A Hogyan lettem Esterházy apró megfigyelések, költői rajzolatok, életképek finom ajándékkosara, kedvünkre válogathatunk belőle. Néhány jelző, hasonlat, pár szerencsésen alkalmazott mondat alapján teljes sorsok tűnnek elő. Egy indiánülésben dolgozó kádfestő, aki Arany Jánost idéz. Egy magányos öreg néni, aki a kérdezőbiztostól kapott papíron a „Hisz-e a test feltámadásában?” cikkelyen tűnődik. Ahogy a téma a Migrénben visszarímel az irodalmi túlzásnak látszó, de a főhős helyzetében alapvetően igaz kijelentéssel: „Csak a test van, semmi más…” Goethe mint költő joggal tarthatta magát panteistának, Laik Eszter tárcáinak szereplői hiába hús-vér, valóságból vett alakok, önálló irodalmi életet kezdenek élni, miként a New Orleans-i temetők szoboralakjai.

Mert a kötet nemcsak szűkös kisvilágunk aktuális életképeiről szól, óceánokon túlra utazhatunk vele, bejárhatjuk Cambridge és Róma utcáit, hogy aztán mindig ide térjünk vissza, „a sajnos újra átkeresztelt” Moszkvára, ahol „ötven éve megállt a nagyóra”. Lehet, hogy egy budai emberen kívül másnak nem sokat mond ez a metaforaértékű kijelentés, viszont „a kisember nézőpontjából” korrekt megállapítás. A kellően adagolt, finom humor nem áll távol Laik Esztertől, még mindig a terek ürügyén, szintén többfelé mutató beszédmóddal: „A külföldiek azt gondolják, ez mű-retró. Bárgyú mosollyal forgolódnak a vicces szoci-Disneylendben, ügyes ötlet a magyaroktól ezt ilyen nagy műgonddal fenntartani, és még belépőt sem szednek.”  Vagy akár a címadó tárcanovella, a focicsapatba bevett lány kalandjai, a jelen és Kádár-kori idősíkok mesteri film-csúsztatása, ahonnan az általános iskolai főhős hangján szól az elbeszélő: „Mind felém rohan. Mit tettem? Istenem, mit tettem? Ünnepelnek. Állítólag gólt rúgtam. De hisz csak a derekam volt…” Mellesleg így lesz egy délutánra birtokosa a híres alkotó, pontosabban az egykori válogatott futballistaöcs nevének.

A humor talán csak egyszer alakul át gyilkos iróniává. Oravecz Nóra blogszerzőre szinte műkörmöket szegezve támad a tárcaíró, őszintén elborzadva a képzeletbeli könyvtár betűrendes polcán Imre és Péter közé férkőzött írónő műveitől. Talán kár a fölös indulatokért, hiszen Laik Eszter is nyilván tisztában van azzal, hogy e Nórák és hasonló lények nem lehetnek valóságos emberek, csak közvélemény-formáló cégek jókedvű kísérletei velünk, a szappanoperákkal és politikai rendszerekkel együtt.  E – Szorokinnal szólva – húsgép világban egyre inkább ott van a helyük abban a bizonytalan és szomorú társadalmi képződményben, amely már nagyjából kialakult. És a polgár, a fogyasztó ember előbb-utóbb őket fogja olvasni. Azért talán bizakodhatunk, hogy nem élünk még teljesen az irodalom utáni világkorszakban. És e hit fenntartásához nagyon fontos kellék Laik Eszter könyve.

Laik Eszter: Hogyan lettem Esterházy. Irodalmi Jelen Könyvek, 2014.

Boldogh Dezső