Egyetemista prostituáltak és Móricz-ösztöndíj

Potozky László idén kapott Móricz-ösztöndíjat, még ebben az évben megjelenik Éles című regénye a Magvetőnél. Új könyvéről, munkamódszeréről, az irodalmi életről kérdeztük, és elárulta, mit üzenne Móricz Zsigmondnak.

Potozky László (Forrás: Facebook)

A Móricz-ösztöndíj kapcsán kialakult vitában felmerült, hogy nagyobb eséllyel indulnak azok a pályázók, akik tagjai valamelyik írószervezetnek. Neked, mint friss ösztöndíjasnak mi a véleményed, fontos az írószervezeti tagság, a személyes kapcsolati háló?

Őszintén megmondom, nem tudok erre a kérdésre érdemi választ adni. Egyszerűen azért, mert soha életemben nem voltam még kuratóriumi ülésen. Nem láttam belülről, hogyan működnek ezek a dolgok. Én is csak hallottam ezt-azt, erre pedig nem szeretnék véleményt alapozni. Ha megtanultam valamit az irodalmi életben, az az, hogy ne higgy el semmilyen pletykát, csak tedd a dolgod, és örülj, ha összejön valami. És nagyon fontos, hogy tudj örülni másnak is, vagy legalább elfogadni a sikerét. De a kérdésedre visszatérve: csak magamból tudok kiindulni. Én négyszer pályáztam meg az ösztöndíjat, most, negyedik alkalommal összejött. Ezelőtt csak az első pályázáskor adtam le komoly munkatervet, akkor viszont alig voltak publikációim, nemhogy kötetem. Utána nem vettem komolyan a dolgot, ugyanis gyűlölök munkatervet írni, és azt mondtam magamnak, ráérek még Móricz-nyertesnek lenni. Idén viszont megembereltem magam, és úgy érzem, egész jó munkatervet sikerült összehoznom. És mit ad Isten, pont abban az évben kaptam meg, amikor tisztességes munkatervvel pályáztam. Ezen logika mentén tehát a leadott terv minősége számít, egyéb spekulációkba bocsátkozni pedig nincs kedvem.

Apropó, publikációs lista. Ha elkészül egy novellád, regényrészleted, melyik folyóiratra gondolsz először, kinek küldöd el?

Kvázi rég volt, hogy rendszeresen publikáltam, novellát utoljára a Prae-ben kábé másfél évvel ezelőtt. Azt felkérésre küldtem és szívesen, mert az egyik kedvenc lapomról van szó. Meg lehet nézni a dizájnját, elképesztően szép, és persze a szerzőgárdájuk sem akármilyen, jórészt fiatalok, és az ilyen társaság számomra mindig kedves. Aztán mostanság ismét beindítottam egy „publikálási hullámot”, az Élesből, a regényemből küldtem szét különböző lapoknak részleteket. Az elsőt a megszűnő félben levő Holminak küldtem még tavaly tavasszal, most viszont, amikor egyszerre több részletet postáztam szét, az első a Jelenkor volt. Közel áll hozzám az a lap és a szellemisége, mert bebizonyosodott számomra, hogy náluk nem ismeretség vagy ismertség alapon működik a közlés. Emellett szeretem még (a teljesség igénye nélkül) a Bárkát, a Tiszatájat, a Műutat. És a Székelyföld is közel áll hozzám, igyekszem ott is viszonylag rendszeresen publikálni.

A Communitas Alkotói Ösztöndíjára az Élessel, az NKA által meghirdetett Gion Nándorra novellákkal, a Móriczra úgyszintén novellákkal pályáztál. Mennyire motiválnak az alkotás folyamatában az irodalmi ösztöndíjak?

Szerintem, ha ösztöndíjra van szüksége valakinek ahhoz, hogy motivációja legyen az íráshoz, akkor a dolognak semmi értelme. Úgy gondolom, először a drive kell megszülessen, hogy meg akarom ezt írni, mindenképp papírra kell vinnem, mert ha nem, csonka ember maradok. Ennek hatására kezd az ember anyagi forrásokat, tehát adott esetben ösztöndíjakat keresni, hogy minél jobban alávethesse magát ennek a kényszernek, amit a megírandó dolog szül. Azért, hogy minél zavartalanabbul dolgozhasson. A motiváció tehát valami belső dolog, míg az ösztöndíj, az egy külső segítség ehhez. Tehermentesítés a megszállottsághoz, mondhatjuk így is.

Néhány részletet én is olvastam az Élesből, nem titok, hogy a cselekmény Kolozsvárhoz kötődik. Miért ez a város, hogyan született az alapötlet?

Azért ez nem teljesen igaz, hogy Kolozsvár. Persze, Kolozsvár is megihletett, de csak alapanyagot nyújtott. (Annak viszont tökéletes, mert remekül lehet úgy írni belőle, hogy nem kell lokalizálni a történetet, szóval a sztori Kelet-Közép-Európában bárhol játszódhat.) A szikra viszont több helyről jött. Az elsőt pont Pest adta. Még nem éltem itt, a szállásom Zuglóban volt, éjfél körül hazafelé tartottam a belvárosból. A Thököly úton haladtam, ahol egyszercsak odajött egy teljesen átlagosan öltözött lány, és azt kérdezte tőlem, hogy csinálunk valamit? Döbbenten ráztam a fejem, mert tudtam, hogy ő az, akiről csak kocsmaasztalnál elmesélt sztorikból hallottam. Igen, egészen addig kvázi urban legendnek hittem az egyetemista prostituáltakról keringő meséket. Akik csak havi háromszor-négyszer, és akkor is ők választanak. Aztán láttam valahol egy dokumentumfilm-részletet, amit sajna azóta sem találok. De a filmre már akkor bukkantam rá, amikor a szöveg félig kész volt, és az alapkoncepció be volt betonozva. Megnyugtatott, hogy sikerült pontosan feltérképeznem a lelkivilágukat és a motivációikat. A másik szikrát pedig egy Stasiuk-novella adta. Olvasás közben elképzeltem, hogy mi lesz a csattanó, mi történik valójában ebben a homályos szövegben, aztán nem az lett. Gondoltam, akkor megírom ezt én.

Akkor az Éles tulajdonképpen kelet-közép-európai társadalmi korrajz?

Is. Semmiképpen sem teljes korrajz, hisz a fiatalok szemszögéből mutatja be a mát. Kortársnak viszont nagyon kortárs, és úgy gondolom, aktuális is. De mondom, nem csak puszta korrajz, mert ha csak a külső, társadalmi viszonyokat s a köztük sodródó fiatalokat ábrázoltam volna, akkor ez kevés lett volna. Ugyanekkora hangsúlyt fektetek a főszereplő lélektanának feltérképezésére is, meg a szereplők közti társadalomfüggetlen viszonyokra.  Mind a külső, mind a belső világ érdekelt, és persze ezek kölcsönhatása is. Remélem, sikerült a kellő mélységbe alámerülni, és felhozni azt, ami fontos és érdekes.

Azt szokták mondani, hogy a prózával 30 éves kor után érdemes foglalkozni. Hogyan lehet huszonévesen mélylélektani dolgokhoz nyúlni, egyetemista prostituáltakkal foglalkozni?

Mint említettem, jöttek a szikrák, és beindították az agyam. Az pedig nem igaz, hogy prózával harminc után érdemes foglalkozni, nem tudom, ki találta ki ezt, de nem túl bölcs dolog egységesen megmondani mindenkinek, még ha csak féltréfásan is, hogy mikor kezdjen el írni, és mit. Nem kor kérdése az, hogy ki hogyan látja a világot. Norman Mailer 25 éves volt, amikor megírta minden idők egyik legdurvább háborús regényét. Miért tehette meg? Mert megvolt hozzá a szükséges tapasztalata, hagyott benne elég nyomot az élet. Valahogy én is így vagyok ezzel. Úgy éreztem, ez akart kijönni belőlem, akkor meg minek vártam volna vele? Nemrég voltam egyetemista, még frissek, elevenek az élmények. Nem akartam, hogy leülepedjenek. És ők sem akartak leülepedni. Mélylélektannal foglalkozni pedig szerintem egyszerű, legalábbis nekem. Ha eleget boncolgatjuk saját magunkat, akkor általános tendenciákat is találunk nemtől és kortól függetlenül. Vannak univerzális emberi viselkedések, csak figyelni kell. És én ilyen elemezgető alkat vagyok, nem tagadom. Kényszeresen szálazom szét az emberek viselkedését. Ami egyrészt eléggé kínzó, mert rengeteg energiát vesz el, és frusztrációkat okoz, másrészt viszont hasznos, mert a megértést szolgálja. Zsigerileg jön ez nekem, ilyen vagyok kamaszkorom óta. Az már nem nehéz, hogy papírra is tegyem mindezt. Utólag átgondolni, hogy minden klappol-e: na, az már más tészta.

És miért regény? Kiadói koncepció eredménye vagy a te döntésed a műfaj?

Az én döntésem. A Magvető részéről soha semmilyen nyomás nem ért. Morcsányi Géza, a nemrég leköszönt igazgató azt mondta, írj bármit, amihez kedved van, mi kíváncsian és szeretettel várjuk. Szóval én nem tapasztaltam meg soha, hogy mit jelent a kiadói nyomás, ha van ilyen egyáltalán. Hogy miért regény? Mert mindig arról álmodoztam, hogy egyszer regényt fogok írni. Már a novellaírás legelején is. Csak nem tudtam, vajon miről, vajon hogy.  Aztán megtalált a téma. És nekiláttam írni a történetet, és csak nőtt és nőtt. Történtek a dolgok, és újabb dolgokat hoztak magukkal, és ennek örültem, mert kezdett élni a sztori. A nulladik változatot könnyű volt megírni. A húzás, a szerkesztés az idegőrlő macera.

"Tilos a dohányzás, tilos a köpködés" - mutatja Potozky László egy régi villamoson

Mit gondolsz, miért olvasnak inkább regényt az emberek, s nem a rövidebb novellát részesítik előnyben?

Nem tudom. Pedig a novella gyorsabb műfaj, és a mai rohanó világban az lenne a logikus, hogy minél rövidebb, annál jobb. De nem ez van. A regény talán jobban beránt, több ideig van velünk, jobban ránk telepszik? Esetleg hosszabban fogja kezünk a narrátori hang, amit már megszoktunk és szeretünk? Vagy talán azért kedvelik jobban a regényt az olvasók, mert nem kell húszoldalanként váltani egy másik világba, mint egy novelláskötetnél? Ezek csak kérdések. Magamból kiindulva azt mondanám, hogy nekem jobban esik, ha megfogok egy könyvet, és tudom, hogy egy nagy történet van benne, és nem több kicsi. De ez teljesen szubjektív, és részemről, lehet, gyerekes is.

Viszont a Móriczra novellákkal pályáztál, tehát akkor újabb novelláskötet van a tarsolyodban?

Egyelőre szeretnék megírni néhány novellát, mert vannak ötleteim, aztán ha az egyik véletlenül elkezd duzzadni, nem kizárt, hogy regény lesz belőle. A vállalt penzumot viszont mindenképp teljesíteni fogom.

Mit boncolgatnak ezek a novellák?

Vegyesek, mindenféle felgyűlt az évek során. A mélylélektan viszont mindegyikben ott van, meg a bűn is. Például annak a kérdése, hogyan viszünk valakit bűnbe azért, hogy felszámoljuk az ártatlanságát, és ez által csitítsuk a lelkifurdalásunkat, amit azért érzünk, mert a tudta nélkül nagyon sokat ártottunk neki, méghozzá szándékosan.

Az alkotói munkaterv mennyire motivál?

Nagyon nem szeretek munkatervet írni. Csak arról tudok beszélni, ami már megvan. De muszáj megcsinálni. Nem kristályosodott ki bennem semmi jobban, azt írtam le, ami már megvan fejben. Akkor kezdenek nekem alakulni a dolgok, amikor ráfókuszálok egy témára. Olyankor megyek az utcán, és jegyzetelek a telefonba. Egész mondatok jönnek így.

Érdekes. Minden írónak megvan a maga furcsa munkamódszere. Telefonba jegyzetelsz, és utána? Hajnalban kelsz, vagy inkább nem alszol éjszaka? Fontos-e a helyszín, Csíkszeredában, Kolozsváron, Budapesten megy könnyebben a munka?

Igen, ez nálam régi szokás, a telefonos jegyzetelés. Az Éles egész passzusai születtek a régi Nokiámon. És nem kelek hajnalban, mert nem szeretek. Sőt korán sem. Nincs előre megszabott napszak, amit az írásra szánok, ahogy a helyszín sem fontos. Kolozsvár viszont, ugye, startból esik, mert többé nem lakom ott. Ha Csíkban vagyok, akkor ott írok, ha úgy van kedvem. De a legvalószínűbb helyszín Pest, hisz itt élek már szeptember egy óta.

Ezt az interjút sem „hagyományos” módszerekkel készítjük, hiszen itt csetelünk a Facebookon. Mit gondolsz a Facebook irodalomnépszerűsítő szerepéről, lehet ilyen célra használni?

Szerintem rendkívül fontos. Jelenleg talán nincs is korszerűbb médium az irodalomnépszerűsítésre. Itt szinte mindenki fent van, néznek, látnak. Nagy, befutott szerzők is előszeretettel használják, mint például Dragomán György. Közel kerül így az olvasókhoz, különösen akkor, amikor nemcsak az irodalmi dolgait osztja meg, hanem például azt is, hogy hogyan süt kenyeret. Én vevő vagyok az ilyesmire, jópofa félperceket tud szerezni az embernek egy ilyen poszt.

Ha visszamehetnél az időben, és dedikálhatnád Móricz Zsigmondnak az Élest, mit írnál bele?

Hú. Talán azt, hogy Móricz Zsigmondnak sok szeretettel a Légy jó mindhaláligért, mert az volt gyerekkoromban a kedvenc könyvem. Nem tudom. Valószínűleg felkészíteném arra, hogy van benne pár bazmeg és egyéb vaskosabb kifejezés. Vagy egyszerűen csak odaírnám az első lapra, hogy „Mester, tudd meg, semmi se lett jobb.”

Varga Melinda