Így nem mantrázik akárki

Kortárs magyar költő ilyen szépen nem viszolygott még a modern világtól, a kapitalizmustól és az emberi pusztítástól. Babics Imre új verseskötetében néha egy ecetfa hallgatja ki az ügyvéd és a pénzember vitáját, máskor állatok beszélnek az elhülyült főzőshow-k világáról. Boldogh Dezső értékelte a Sztármajom többszörös alkonyatban című könyvet.

Létezik ma Magyarországon egy költő, aki – szándékoltan – szinte csak műveivel van jelen irodalmunkban, akiről megjelent kötetein, valamint néhány, a világhálón fellelhető publikáción és interjún kívül semmit sem tudhat a kortárs lírát esetleg még olvasó kisközösség. A rejtőzködő, a kulturális nyüzsgésen teljesen kívülálló szerzőt túlzás volna szakmai értelemben ismeretlennek titulálni, hiszen bő negyedszázaddal ezelőtti pályakezdése idején már díjakkal jutalmazták. Olyan mentorok, tanácsadók egyengették útját, mint Zalán Tibor vagy Krasznahorkai László, tehát minden feltétel adott volt egy „sikeres karrierhez.” Hogy mégsem így történt, avagy mégis, de egy más síkon, arról az interjúk adhatnak átfogó képet. (2006-ban jelent meg ez az interjú, 2013-ban pedig ez utóbbi.

A költő legújabb munkája, a Sztármajom többszörös alkonyatban címtelen, számozott versekből áll. Ezek öt, formai szempontból is eltérő ciklusba rendeződnek. Az első rész, a Gyermektermészet határozottan meglepheti az olvasót, legalábbis azt, aki valamelyest tanulmányozta a 2013-ban kiadott Gnózist, és ismeri Babics korábbi köteteit. A ciklus, nevéhez illően, természeti lényeket, főként állatokat és fákat szerepeltet, „akik” kertelés nélkül mondják el véleményüket az emberi fajról. Ez a műfaji megoldás terjedelmes hagyományain túl – Pancsatantra, Aesopus, állatmesék – leginkább Romhányi József Szamárfül című kötetét juttathatja eszünkbe, kitűnő babicsi áthangszereléssel. A látszatra hasonlóképpen rímhányós formabravúrok szórakoztatóvá teszik a szövegeket, ugyanakkor a szerzőre jellemző keserű brillírozás összhangban áll a humort és a társadalmi ítélkezést sem nélkülöző mondanivalóval. Itt derül ki, már a kötet első versében, hogy „voltaképpen minden ember csak sztármajom” – legyen erdész, favágó, turista vagy bármi kétlábú (simabőrű, ahogy Fekete István nevezte), és csak veszélyt jelent a természet normális rendjében élő lényekre. Babicsnál a kapitalizmus minden ügynöke ellenség, és állatszereplői belelátnak a homályos mesterkedések szövevényeibe, miközben élvezettel olvassuk rímeit: „Sztárbányász is kell, kit arctalan kaszt fizet; / lobbizna, s nem folynának el a karsztvizek.”

A Gyermektermészet lényei nemcsak szimbólumok és kedves költői kitalációk, hanem az aranykor alakjai, akik végső ítéletet mondanak az emberi civilizáció felett, az értelmetlen szellemi és gazdasági rabszolgaságba fullasztott korszakról. A játék része azonban az is, hogy a szerző határozottan élvezi, amit csinál, nem átall például eszperente versben nyilatkoztatni ki súlyos igazságokat (melyet egy jeles kecskeszent tesz meg). Az erdők, ligetek, állatkertek lakói között, leszállva a kétlábúak szintjére, olyan fogalmak is szóba kerülnek, mint a „létharc”, a „ködügyek” meg az elhülyült főzőshow-k világa. Találkozunk csalánbuzogánnyal hadakozó manókkal, vagy egy ecetfa jóvoltából kihallgatjuk az ügyvédjével üvöltöző primitív pénzember acsarkodásait. E költészetben azonban megtalálhatjuk a reményt is, amelyet egy ifjú hárs szerint a világ valódi urai hozhatnak el, akik nem a bankpalotákból néznek le az emberiségre: „Nem is élnek még, de már felém tartanak, / névtelenek, s mind tujakóros, tölgymenyét. / Összes vagyonuk vándorbot s ivócsanak, / múltból jövőbe a mesét átmentenék.”

Az Akárki mantrái ciklusban megváltozik a hang, bár nem radikálisan, hiszen szintén könnyű kézzel futtatott, esztétikus verseket kapunk, de most már a valóságra reflektáló lírai én beszél, nagyjából – a Gnózist leszámítva – a korábbi Babics-kötetek stílusában. A szerző, ahogy Kántás Balázs fogalmaz a Hármashatár-heg kapcsán, „személyessége ellenére mégis egyetemes, nem pusztán politikai és nem pusztán lokális problémákra mutat rá”. Ebben a részben is az univerzális, létértelmező irányvonal a meghatározó, szintén a költőre jellemző, rendkívül gazdag formakészlettel.

Nem tárgya ennek az írásnak, de nem is kerülheti meg az eddigi életmű csúcspontjának tekinthető Gnózist (lásd Prágai Tamás kitűnő esszéjét), amely alapvető segítséget nyújthat e költészet megértéséhez. Tudjuk, hogy a szerző „tömbökből építkezik”, számos kötetének részleteit is felhasználta a Gnózishoz. A Sztármajom többszörös alkonyatban áthallásai, átívelései a Hármashatár-heg egyes részeit is megidézik, és talán egy újabb gyűjtemény fogja tisztázni, milyen szerkesztési elvek szerint kapcsolódhatnak össze a különböző korszakokban írt alkotások. Akárhogyan is, Babics – e párhuzam adja magát –, mint klasszikus névrokona, valóban a mindenséget vágyik versbe venni folytatásos és egymásra utaló ciklusfolyamaiban, elképesztő költői eszköztárának formai bravúrjaival. Némi tiszteletlenséggel azt is mondhatnánk, hogy olyan jellegű „grafomániát művel”, amelynek mégis értelme és érvénye van. A jelen kötet csöppet sem vékonyka korpusza eltörpül a Gnózis 800 oldala mellett, viszont mindkét mű, látszólagos elvontsága ellenére meglepően könnyen olvasható. A Gnózis démoni alászállásainak humora fergeteges, az értelmezés akármelyik szintjén közelítjük is meg.  Mert van belőlük egy pár, mint a szent és a legfontosabb könyvekben. A főmű esetében erre utalnak az interjúkban említett piramis alatti fedőaknák és folyosók, melyek valamilyen formában ott rejteznek a Sztármajom többszörös alkonyatban versei alatt is. Az új kötetciklusainak egységes tömbjeiből nehéz kiemelni önálló költeményeket, mert csak a forma változik, a mondanivaló alig: a személyességen, egyéni világtapasztalaton átszűrt metafizikai keresés, a fojtogatóan kisszerű földi-emberi világ egyszerre sokkoló és titokzatos élménye.

Érdekes, hogy Babics az eposzi méretű megnyilvánulások mellett pályakezdése óta vonzódik a haikuhoz is. A Pusztát kiállt szavakban 21 darabja finoman villantja fel az egyes létérzeteket: „Fejem fölött szú / perceg, létért rágja a / tetőgerendát”. De a következő haiku is hűen tükrözi a babicsi világot: „A betonlépcsőn / kinőtt bodza: egyetlen, / akit tisztelek.” Akad pozitívabb is: „Vak aranyhalam / teljes életet él a / társai között”.  Találkozhatunk semlegesnek tűnő természeti képpel is: „Barnult nyárlevél. / Törpe vadkacsát formáz, / úszik a tavon”.

A Dalok a küszöbön és a Valaki szavai fejezetek formailag hibátlan, hosszú költemények sorozata. A bonyolult poétikai eljárásokkal összeállított szövegvilágban a spontaneitás szelleme tervszerűen suhan a metaforák lombikjai között. A Babicsban munkálkodó demiurgoszi teremtőerő tökéletességre törekszik.

 A Valaki szavai ciklusban a 16 szótagos, epikus szanszkrit slóka versmértékét alkalmazza, a Dalok a küszöbön fejezetben a komplikált belső rímszerkezeteket 8-10 sor után ismétlődő hívó és válaszrímek követik: „Szárnyain örök / mintázat. / Kvazáron túli holdon, / hol ma csak jég, s sziklák, / gyönyörű vers volt egykoron. / Efelé török / magam is zárt égboltom / alól, kivárván a sorom, / míg vázat / kap a mű, s létszikrát…” Az Akárki mantráiban pedig olykor szabadversbe hajló, szókiemelésekkel, tipográfiai jelekkel megtűzdelt, avantgárdszerű költészetet művel. Az esztétizált szövegfolyam szókimondó és talányos szakaszokban váltakozva indukál feszültséget és metafizikai zsibbadást: „Barátom haja hosszú mint a napfény, / éjfél után beborítja a házat, / s tombolnak fejemnél vak oroszlánok  / akkor, talpuk alatt száz magyarázat / megtörik, s nem marad más, csak talányod”. Vagy: „Elnézem e világtébolyt, nem az Isten akarta így, / szabad akaraton múlott, bár volt sátáni ráhatás...”   

Az utóbbi idézet a slókák ciklusából való, ott a magyar költészetben nem igazán elterjedt, viszonylag szabadon variálható sorokban – első olvasatra – érződik néha egy kis mesterkéltség (a soknak tűnő sorlezáró „ám”), és jelen van benne az önsajnálat szándékolt gesztusa, amelyből a kötet többi részében sincs hiány.  Látnunk kell viszont azt is, hogy az efféle költői magatartásforma inkább fedezékül szolgál. A slókák visszatérő motívumaiban megjelenik egy érdekes fúgaszerűség is: a szövegfolyam, miközben finom tónusokat vált, hasonló lezárásokból építkezik tovább.

A mániákus civilizációutálat és korszakidegenség, úgy tűnik, hasznos tápláló ereje Babics Imre költészetének, és különben sem volt még az irodalom nagyjai között olyan költő, aki elégedett lett volna a teremtéssel. A többi már a komoly ítészek dolga, vagy talán az irodalomtörténeté. Az, hogy szellemét, kidolgozottságát tekintve a Gnózishoz hasonló mű talán még nem jelent meg a hazai költészetben, csak egy szerény megállapítás, és hogy a Sztármajom többszörös alkonyatban méltó folytatás az életmű egészét tekintve, az is biztos. A Napkút Kiadó pedig minden elismerést megérdemel, hogy ilyen köteteket jelentet meg (Batári Gábor Pustula moderna című abszurd, 16. században játszódó „sci-fi lányregényét” is ők adták ki). Talán lehetett volna kevésbé harsány a borító, és tartalomjegyzéket is tehettek volna a könyvbe – de végül is nem fontos. Ami egyedül számít, hogy a valóban értékes művek és alkotók ne tűnjenek el a civilizációs káosz mocsarában. („...mert neki minden munkájáért cserébe / az jutna, hogy alul az élet rárivall , / s én házalhatnék makogva – haza szépe – / korszellem köpte kis varázsszavaival.”)

Boldogh Dezső

Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban. Napkút Kiadó, Budapest, 2015.