„Az idealizált kép elfedi a Kádár-rendszer másik arcát”

Ennyit még sosem tudhattunk meg a Kádár-rendszer ügynökeiről. Gervai András Titkos Magyarország című könyvéből többek között kiderül, hogy a besúgók ott voltak a női vécében, az elnyomó apparátus pedig egészen 1989 októberéig kereste a rendszerváltást sürgető röplapok szerzőit és terjesztőit. Ayhan Gökhan interjúja.

Gervai András (Fotó: Gervai Marcell)

Az elmúlt években több mű foglalkozott a Kádár-rendszer ügynökeivel, besúgóival, megfigyelőivel. Többek között Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című (dokumentum)regénye vagy Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmje. Idén jelent meg a Titkos Magyarország – „Célkeresztben: a társadalom” című, komoly felkészültségről, szakmai hozzáértésről tanúskodó munkája. Aktuális-e? Miért mostanában, ennyi idővel a rendszerváltás után látnak napvilágot a hasonló kiadványok?

Szerintem azért lehet aktuális a könyvem, mert nagy szükség van a (közel)múlttal való szembenézésre, a mérlegkészítésre. Arra, hogy minél többet megtudjunk a Kádár-, de persze a Rákosi-rendszer működéséről, hétköznapjairól, kettős beszédre, elhallgatásra épülő amorf természetéről, titkairól, a renitensek elhallgattatásáról, megtöréséről. Az évek múlásával egyre többen hajlamosak arra, hogy – nosztalgiából, vakságból, ideológiai elfogultságból, a rendszerváltás be nem váltott ígéretei és lehetőségei miatti csalódottságukban – a szocializmus évtizedeiből csak a jóra és szépre emlékezzenek. Az idealizált kép elfedi a Kádár-rendszer másik arcát.

Az állambiztonsági szolgálatok iratai csak jelentős késéssel váltak kutathatóvá. Az utódszervezetek az 1990 előttről származó dokumentumoknak csak egy részét adták át az 1996-ban létrehozott Történeti Hivatalnak. Ennek utódja a 2003-ban létrejött Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL). Idő kellett ahhoz, hogy a levéltár munkatársai feldolgozzák, katalogizálják az anyagot – hogy a kutatók egyáltalán tudják, milyen dokumentumokat kérhetnek ki. Az iratok feldolgozottsága lassan eléri a 100 százalékot. Időbe telt a kutatáshoz szükséges – viszonylag – megfelelő jogi, törvényi keretek megteremtése is. Mindennek eredménye jól látható: az utóbbi években egyre több – így idén legalább tucatnyi – olyan könyv jelent meg, amely részben vagy teljesen az ÁBTL-ben folytatott kutatásokon alapul.

Előző, 2010-ben megjelent könyvének (Fedőneve: „szocializmus”) komoly visszhangja volt, támadták is érte. Ennél a könyvnél számít ilyen visszajelzésekre? Kapott-e méltató, támogató leveleket?

Az igazi támadások nem a 2010 végén megjelent Fedőneve: „szocializmus” című könyvem miatt értek, hanem még 2006 elején, amikor az Élet és Irodalomban publikáltam a Szabó István ügynöki múltjára vonatkozó dokumentumokat. A Fedőneve kapcsán „csak” néhány érintett fenyegetett meg, e-mailben vagy nyilvánosan. Egyikük – egy volt ügynök – beperelt. A több éven át tartó eljárás végül a jogerős pernyertességemmel zárult. A Titkos Magyarországot négy hónapja adták ki, és ez idő alatt szerencsére nem kaptam egyetlen támadó levelet, és perrel sem fenyegetett senki. A támadások elmaradásának nyilván az az oka, hogy ebben a könyvemben az előzővel szemben – talán csak a maga korában nagyon ismert pszichiátert, dr. Goldschmidt Dénest leszámítva – a hálózati személyek között nincsenek közismert személyek. Ő egyébként nem csak a kollégáiról, de a betegeiről, a terápiás ülésen elhangzottakról is jelentett.

A Titkos Magyarország megjelenése óta sokan írtak nekem e-mailt. Jó néhányan elismerésüket fejezték ki, mások konkrét személyekről, ügyekről vagy elvi problémákról kérdeztek. Ismét megtapasztalhattam azonban a könyvemmel, a személyemmel szembeni ellenérzést is, a tények tagadását, elbagatellizálását. A szerecsenmosdatást. Jó példa erre az, hogy a Goldschmidt-„ügyről” egy hetilapban, majd online felületén hosszú cikk jelent meg, amelyhez főleg pszichológusok, pszichiáterek fűztek kommenteket. Egyikük azzal „érvelt”, hogy annak idején mindannyiuknak kellett valamilyen formában a felsőbbségnek jelentéseket írnia. Valaki pedig kijelentette, hogy én csak azért foglalkoztam Goldschmidttel, hogy eltereljem a figyelmet a Fidesz politikájáról.

Hogyan folyt a kutatói munka, mennyire álltak rendelkezésre az adatok, a dokumentumok? Mi okozott elsősorban nehézséget, akadályozta-e valami a feltárást?

A kutatás, a megírás folyamata kicsit olyan, mint a puzzle darabjainak összeillesztése. Mindig lehet(ne) még több forrást, információt, dokumentumot keresni, és az „alaptörténet” elágazásait is feltérképezni. Mindehhez sok időre, türelemre és sok szerencsére van szükség. Én az ÁBTL mellett időnként – amikor pártiratokra, vagy bírósági ítéletekre, a könyvemben szereplő tudósok vagy Kodály levelezésére voltam kíváncsi – a Magyar Országos Levéltárban, Budapest Főváros Levéltárában és az MTA Kézirattárában kutattam, gyakran jártam a Széchenyi Könyvtárban és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központjában. Sokat keresgéltem az interneten is. Igyekeztem minél több egykori érintettel, szemtanúval, a szereplők ismerőseivel beszélgetni. Hálózati személy sajnos ezúttal sem állt kötélnek. Több egykori megfigyelt viszont készségesen megosztotta velem az adott üggyel kapcsolatos információit, egyikük kivételével, aki közölte, hogy ő még most is fél, és ezért nem mer nekem nyilatkozni. Az oral historynál egyébként a legfőbb nehézséget leginkább egy-egy személy megtalálása jelentette. Néha nehezítette a munkámat az ÁBTL-nek átadott anyagok hiányos volta is, vagy az, hogy ugyanitt egy fontos anyagrészt – az ígéret ellenére – mégsem kaptam meg „anonimizálás” nélkül. Problémákat okozott az is, hogy az internetes források, honlapok – még az abszolút megbízhatónak tűnők is – rengeteg téves, pontatlan adatot közölnek.

A rendszert kiszolgáló személyek zöme szegény munkáscsaládból származott, hat elemit vagy annyit sem végeztek. Ennyire tanulatlan, már-már analfabéta emberek hogyan tudták biztosítani a diktatúra zavartalan működését, és ravasz módszerekkel sarokba szorítani embereket?

A tisztek alacsony szakmai képzettsége, dilettáns módszerei, butasága, súlyos hibái ellenére működött a diktatúra gépezete, mert a terror, a mindent átható félelem és rettegés megtette a magáét. Az ötvenes évek elején az ÁVH – potenciális vagy tényleges megfigyeltként – 1 millió 200 ezer emberről vezetett úgynevezett „nyilvántartó kartont.” 1948 és 1953 között majdnem 400 ezer parasztot ítéletek el „közellátási bűntett” címén. 1950 tavasza és 1953 augusztusa között az ÁVH több mint 1 millió büntetőeljárás megindítását kezdeményezte. 

A politikai rendőrségnél a politikai megbízhatóság, a mozgalmi múlt a kezdetektől fontosabbnak számított az iskolázottságnál. 1956-os adat szerint az állomány 72 százaléka hat elemit vagy legfeljebb nyolc általánost végzett, és csak közel nyolc százaléka járt egyetemre, főiskolára, vagy végezte el azt. A 186 vezető közül 146 eredeti foglalkozása ismert: közülük 114 szakmunkás volt, azon belül 53-an a vasas szakmában kezdték a pályafutásukat. Mindössze hét főnek volt diplomája. A Kádár-éra titkosszolgálatai megörökölték az ÁVH személyi állományának nagy részét, és ezzel részben a módszert, stílust, szemléletet is továbbvitték, s a korábbi ellenségképet is megőrizték. A hatvanas évektől ugyan nőtt az állományban a diplomások, a szakmailag képzett tisztek száma, ennek ellenére a III/III erőfeszítései, akciói gyakran feleslegesnek, eredménytelennek, nem ritkán nevetségesnek bizonyultak.

Az állam mindenkire figyelt, a korszak emblematikus figuráit, például Kodály Zoltánt és Krassó Györgyöt is folyamatosan szemmel tartották. Vannak-e még feltáratlan ügyek a művész- és tudósvilágban, megválaszolásra váró kérdések, sokáig elveszettnek hitt, időközben előkerült dokumentumok?

Sokáig elveszettnek hitt, előkerült dokumentumokról nem tudok. Csak arról, hogy az utódszervezetek az iratok nem kis részét – főleg a hírszerzését és az elhárításét – nem adták át, míg a III/III-ra vonatkozó anyagok egy részét csak hiányosan. Ha tehát ezeknek az anyagoknak valamikor lejár a titkosságuk, elvileg azokat vagy egy újabb részüket át kell adni az ÁBTL-nek. Akkor – és persze egyébként is – sok minden kiderülhet. Sok mindent megtudunk a folyamatosan megjelenő tanulmányokból, könyvekből is. Például arról, hogy a magyar katonai és polgári titkosszolgálatok – és a KGB is – befolyásolhatták a magyar sajtót, nagyon sok újságíró, szerkesztőségvezető volt ügynök, kém, SZT-tiszt. Borvendég Zsuzsanna nemrég publikált Újságírásnak álcázva című könyvéből például kiderül, hogy KGB-fedőszerv volt a prágai központú Nemzetközi Újságíró Szervezet, amelynek érdekkörébe tartozott két magyar vállalat, az Interpress és az IPV is, a balatonszéplaki nemzetközi újságíró üdülő, a Hotel Interpress és a budapesti Újságíró Továbbképző Központ is.

A könyvben foglalkozik Angyal Györggyel, a Rajk-per egyik kémkedéssel vádolt áldozatával. Olvashatjuk a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság számára írt levelét, s abban felteszi a kérdést, miért nem nyilvánítják a koncepciós perben elítéltek sírját védetté. A levélre nem érkezett válasz. Ön szerint miért nem? A Rajk-perben elítélt, majd kivégzett áldozatok sokak szemében nem többek, mint „megátalkodott kommunisták”, ezért az ő ügyük másmilyen megítélés alá esik?

Angyalt nyilvánvalóan a „gyanús” múltja miatt tartóztatták le: 1931-ben Berlinben a Filmtechnikai Főiskolán végzett, a nácik hatalomra kerülése után pedig franciaországi emigrációban élt. Fordítóként a Pathé filmhíradónak dolgozott. Belépett a Francia Kommunista Pártba, részt vett az ellenállásban. A háború utáni Magyarországon a kommunista káderek között azon kevesek egyike volt, aki értett ahhoz, amit csinált. 1946-tól a Kommunista Párt filmvállalatát, a MAFIRT-et vezette, majd az újonnan létrehozott Filmhivatalt, később a Hunnia Filmgyárat. A kémkedés mellett szabotázzsal is megvádolták, mert visszautasította szovjet filmek megvásárlását, ugyanakkor nyugati filmeket megvetetett. 1949 júliusában tartóztatták le, augusztusban a cellájában agyonverték. 38 éves volt.  Holttestét 1956. október 23-án exhumálták. Angyal Györgyöt – akit özvegye és két gyermeke 1957-ben csak titokban temethetett el – sohasem rehabilitálták. Írásom eredetileg az Élet és Irodalomban jelent meg, a következő számban Angyal Ádám olvasói levelében többek között beszámolt arról, hogy kint járt apja első elföldelése helyén, a rákoskeresztúri temető 204. parcellájában, ahol áldatlan állapotok uralkodnak. „Az a fecsegés, hogy a kommunizmus áldozatait is tiszteli a nemzet, jószerint csak az 56-os kivégzettekre vonatkozik. A többi ártatlan mártír emléke porlad, enyészik. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság a Fiumei úti sírkert megőrzésre méltónak tartott elhunytjairól és emlékükről 17 oldalnyi listát állított össze. Ebben a kommunista rendszer áldozatait alig találni, noha szép számmal ott nyugszanak a temetőben.” – olvashatjuk az írásban. Én is megkérdeztem e-mailben a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság korábbi főtitkárától, dr. Radnainé Fogarasi Katalintól – aki 2013-tól a Nemzeti Örökség Intézetének elnöke –, hogy vajon megvizsgálták-e alaposan a Rákosi-korszak koncepciós pereiben elítélt vagy ítélet nélkül meggyilkolt valamennyi áldozat ügyét, vagy velük nem foglalkoznak. Magáért beszél, hogy sem Angyal olvasói hozzászólására, sem az én e-mailemre nem reagáltak az illetékesek.

Kereste az abszurd, már-már humoros történeteket, hogy lazítson a könyv nyomasztó hangulatán, vagy egyszerűen adták magukat?

A könyvem, amelyben a rendőrállam infernális valósága lepleződik le, tele van emberi drámákkal. Némileg a sok borzalom ellensúlyozására is írtam meg, dolgoztam fel – bár megrostáltam – a kutatás során előkerült humoros, groteszk fordulatokban gazdag ügyeket. Ezek a történetek a maguk abszurditásában jól jellemzik a Kádár-kori titkosszolgálatok – főleg a III/III – ellenségképét, paranoid félelmeit és szakmai inkompetenciáját. Az egyik kedvencem a Fedőneve: „szocializmus” című kötetemben megjelent Titkosszolgák a női wc-ben című írás. 1960-ban az orosházi vasútállomás férfi wc-jében izgató falfirka jelent meg: „Sül a hurka, sül a lángos, le van szarva Kádár János.” Az első hetekben lezárták a női wc-t, falába a tisztek lyukakat fúrtak, és heteken át leselkedtek, hátha felbukkan az elkövető. A hat éven át, nagy erőkkel folyó nyomozás végén egy főnöki értékelésből aztán kiderült, hogy a nyomozás – mint a Cégnél oly gyakran – téves alapkoncepcióból, hamis premisszákból indult ki.

Az 1956-os forradalom utáni megtorlásokat irányító Biszku Béla neve többször olvasható a könyvben. Nem késtünk-e el a felelősségre vonással?

De, abszolút elkéstünk. Egy 94 éves és beteg (?) ember elítélése kontraproduktív.  Tény, hogy 1990 óta egyik kormányzópárt sem akarta igazán a felelősségre vonást, és sajnos hiányzott a társadalmi konszenzus is. Ha a büntetőjogi felelősségre vonás különböző okok miatt el is maradt, legalább össze lehetett volna állítani dokumentumok felhasználásával, történészek segítségével egy Vörös vagy Fekete Könyvet, megnevezve azokat, akik a Kádár-rendszer legfőbb bűneiért – a sortüzekért, az 56 utáni kivégzésekért, Nagy Imre és társai meggyilkolásáért – leginkább felelősök voltak. A néven nevezés és az erkölcsi megvetés kijárna az érintetteknek.

A nyolcvanas évek végének is szentel egy írást. A röplapok terjesztőiről vagy szerzőiről a könyv megjelenése óta kapott új információkat?

Sajnos eddig még nem jelentkezett senki. A helyzet fokozódik. Állambiztonsági bohózat több tételben című, abszurdba hajló esettanulmányomban egy egyre gigantikusabb méreteket öltő nyomozást követek végig, amelyet a Budapest belvárosában röplapokat terjesztő ismeretlen elkövetők után folytattak 1985 októberétől 1989 nyaráig. Az ügy négy dossziéjának és vaskos mellékleteinek az anyagai is bizonyítják, hogy – az illúziókkal ellentétben – a diktatúra a nyolcvanas években egyáltalán nem lett egyre slamposabb, megengedőbb: a politikai rendőrség a rendszer végórájáig aktívan tevékenykedett. A vizsgált időszakban Budapesten – leginkább a belső kerületekben – 12 alkalommal, 83 helyszínen játék guminyomdával készült, különböző szövegű, rendszerellenes röplapokat találtak telefonfülkékben a készülék tetején vagy telefonkönyvekbe rejtve. A nyomozás során nyolc intézkedési terv született. 127 személyt vontak szoros operatív ellenőrzés alá, legtöbbjüktől nagyrészt konspiratív módon ujjlenyomatot vettek. 16 ember lakásán és/vagy a munkahelyén titkos kutatást tartottak, leveleiket felbontatták, ötük telefonját lehallgatták. 46 esetben a gyanúsítottakat konspiratív módon meghallgatták. Megfigyelésükre – a meglévő hálózati személyeken kívül – 14 alkalmi kapcsolatot létesítettek. Egyedül 1987-1988-ban 13 rejtett figyelőhelyet létesítettek, a tetteseket 53 alkalommal, esetenként 30-60 fő és nyomkövető kutyák segítségével próbálták elkapni. A nyomozásba bekapcsolódott az úgynevezett „rendkívüli esemény vonal” teljes személyi állománya, egyes időszakokban pedig a III/III valamennyi osztálya, három másik Csoportfőnökség tisztjei, hét megyei rendőr-főkapitányság III/III Osztálya, a BRFK társ rendőri szervei, és a kerületi rendőrkapitányságok is. Az elkövetőket azonban nem sikerült megtalálni. A röplapok szerzője-szerzői, készítői, terjesztői komoly logisztikai teljesítményt nyújtottak, és kitűnően konspiráltak, mert az állambiztonság óriási gépezete, az ország minden szegletében jelen levő hálózati személyei ellenére sem buktak le. Túljártak a Nagy Testvér eszén. Ezért is tettem közzé egy felhívást a fejezet végén, hogy aki tud valamit a röplapozásról, vagy esetleg részt vett benne, az írjon nekem.

Mi indokolta, hogy saját kutatásai mellett a kötet végén közölje egy grafológussal, illetve a Stasi egyik kutatójával készített interjúját is?

Az, hogy Magyarországon egyetlen volt hálózati személy sem állt a nyilvánosság elé, és kutatásokat sem folytattak arra vonatkozóan, hogyan hatott egy-egy beszervezett személyiségére az állambiztonsági szervvel való együttműködés. Ezért is izgalmas, amit Szőtsné Fritz Ágnes grafológus elmondott: ő 2004-ben négy társával együtt az ÁBTL-ben 56 véletlenszerűen kiválasztott ügynök különböző időben keletkezett kézírásos jelentéseit tanulmányozta és hasonlította össze. Az 56 személyből 33 negatív irányban változott: személyiségük szétzilálódott. Az írásképekből csalódottság, céltalanság, rezignáltság és az életvezetés szervezetlensége olvasható ki. 11 ügynök kézírása a vizsgált időszak alatt nem változott lényegesen. Személyiségük nem fejlődődött, egyensúlyuk – ami sok esetben bizonyos merevségen alapult – nem borult fel. Ez az adott helyzetben jó önvédelmi stratégia lehetett, segíthette a túlélést. 12 személy viszont határozottan fejlődött, kézírásuk javult. Lelki egyensúlyuk erősödött, az életvezetésük hatékonyabbá vált, az önbizalmuk megnőtt. Élvezték a szerepüket, a hatalmukat. Az erősödő önbizalom jegyei mellett azonban mindenütt sűrűsödtek a szorongás apró, a felületes szemlélő számára alig észrevehető jelei. Öt-tíz év után pedig még náluk is megjelent a bizonytalanság, a csüggedés, az enerváltság, esetleg a meghasonlottság.

Van-e hiányérzete, hogy valami kimaradt a könyvből? A továbbiakban milyen munkákon gondolkodik, esetleg belekezdett-e már a következőbe?

Remélem, hogy nem hagytam ki semmit, de utólag előfordul, hogy az ember új adatokat, dokumentumokat talál. Ezeket a honlapomon közlöm, mintegy továbbírom, kiegészítem a könyveimet. Elkezdtem megint novellákat írni. Gondolkozom újabb kutatáson, többféle témán is. Megírok néhány ügyet, történetet – ezeket publikálom – aztán meglátom, hogy milyen irányban haladjak. Tíz évvel ezelőtt cseréltem fel filmkritikusi, kulturális újságírói „karrieremet” az autodidakta történészével. Számomra a kutatás izgalmas szellemi kaland – nem tudom abbahagyni.

Ayhan Gökhan

Gervai András: Titkos Magyarország. „Célkeresztben: a társadalom”. Kalligram, 2015.