Hogyan lett Erdély a románoké?
Szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik.
Hogyan lett Erdély a románoké?
A Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920 (Multi Press International, 2003) című kötet* elsősorban azt az időszakot öleli fel, amikor Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök mellett, aki a román tárgyalóküldöttséget vezette, Alexandru Vaida Voevod, mint az erdélyi Igazgató Tanács – Erdély román „kormánya” – képviselője a küldöttség második embereként tevékenykedett (szervezett, tárgyalt, intézkedett) 1919. február és 1920. február között.
Alexandru Vaida Voevod (Forrás: http://www.vaidavoevod.ro)
Háromnegyed részét – majd' 450 oldal – azok a beszámoló levelek teszik ki, amelyeket Vaida Voevod írt jó barátjának, Iuliu Maniunak, az erdélyi Igazgató Tanács elnökének, aki ekként az említett intézményt képviselte a román kormány felé, folyamatosan egyeztetve azzal. Utolsó része a román békeküldöttség egyes tagjainak leveleit tartalmazza, valamint korabeli hivatalos iratokat és interjúkat román, illetve francia nyelven, megvilágítva a hivatalos román álláspontot, nemkülönben a tárgyalások során felvetődött kérdések mozgatórugóit, körülményeit, a román küldöttség belső viszonyait és kapcsolatát a romániai politikai élet egyes szereplőivel. Néhány irat fényképmásolata és néhány Vaida Voevodot, Maniut és másokat ábrázoló fénykép zárja a kötetet.
Vaida Voevod beszámolói kordokumentumok a párizsi béketárgyalások említett időszakáról, egyben elsőrendű és közvetlen források a románok legtitkosabb céljairól, szándékairól és az általuk használt eszközökről, amit az is bizonyít, hogy szerzőjük külön is a lelkére kötötte Maniunak, hogy más ne láthassa az említett leveleket. Ezek a Maniuhoz és annak egyik munkatársához intézett levelek/beszámolók néha részletesen tájékoztatnak Vaida Voevod tevékenységéről, másrészt Maniunak továbbított elképzeléseiről a megteendő politikai lépésekkel kapcsolatban a tárgyalások során (akár Párizsban, akár a bukaresti kormány részéről).
A beszámolók rendkívül részletes betekintést nyújtanak a béketárgyalások boszorkánykonyhájába, egyes kérdések „megoldási” mechanizmusába, így pl. a nagyhatalmak (a négyek vagy ötök) könyörtelen érdekérvényesítésébe. Angolok, amerikaiak, franciák gazdasági vagy nyersanyagforrások kitermelése fejében készek voltak módosítani Romániát illető elképzeléseiken.
A belülről „láttatás” megvilágítja számos vitás, a magyarságot érintő kérdés hátterét és mozgatórugóit, eleve a román alapállás lényeges vonásait, indokait, taktikai húzásait, mindezt nagyon kendőzetlenül, a maga teljes valóságában.
Vaida Voevod személyén, ill. szemléletén keresztül az olvasó előtt nagyon jól körvonalazódik (szemben a regátival) az erdélyi szervezőkészség, főleg pedig Vaida Voevod véleményünk szerint sorsdöntő jelentőségű menedzseralkata, aki orvosként képes volt rendszerben, azaz egészében látni a béketárgyalásokat és azok kimenetelét, nemkülönben az azokat befolyásoló tényezőket. A részletes beszámolók nagyon jól tükrözik szerzőjük egyéniségét és kulcsszerepét a hivatalos román álláspont körvonalazásában, egyben „az erdélyi szempont" érvényesülését, amelynek fontos összetevője a magyarellenesség, Magyarország (Maghiaria/Magyaria) lejáratása bármi áron.
Nem véletlenül neveztük „boszorkánykonyhának” mindazt, ami lejátszódott Párizsban, főleg a színfalak mögött. És ebben nem kis szerepe volt magának Vaida Voevodnak. Leveleiben kendőzetlenül nyilatkozik a békekonferenciáról és annak csúcs- személyiségeiről, a „nagyokról”. Jó megfigyelőként észreveszi, hogy míg a küldöttségek vezetői vének, addig a bizottsági tagok, a tanácsadók 30-40-esek. Nem ritkán idiótáknak és rossz szervezők gyülekezetének nevezi a konferenciát, amely szerinte a bécsi kongresszus paródiája, ugyanakkor elmarasztalja a résztvevők ismereteit, nyelvtudását és szellemi képességeit. Vaida Voevod tisztában van a nagyhatalmak könyörtelen érdekérvényesítésével, jelentéseiben elítéli őket önzésükért, műveletlenségükért (Lloyd George nemlétező földrajzi ismeretei!), miközben a nagy lendületben ő maga is elhiszi, hogy a bánsági Ó-Béb színromán község, holott az bolgár.
Imitt-amott megfogalmazza azt is, hogy a nagyhatalmi érdekeken túl kik is mozgatják az egész békekonferenciát. Három tényezőt nevez meg: a katolikus egyházat, a szabadkőműveseket és a zsidóságot. Mindezeknél megpróbál változatos eszközökkel jó pontokat szerezni. A franciáknak azt sugallja, küldjenek az erdélyi (magyar) iskolákba francia ferenceseket, sőt még azt is sugallja, hogy a magyar püspökök helyébe franciákat kellene ültetni. Egyesek szabadkőműves tagságának taglalásán túl – ővele az élen – a román küldöttségből heten belépnek a francia nagypáholyba, követve a későbbi utódállamok küldötteinek példáját, mint nagyon is eredményhozót. Első helyen említi a zsidóságot, ezen belül az amerikait, amelyik „Wilsont mozgatja”, az általa részletesen ismertetett eredményes eszközökkel, újólag bizonyítva a románok kitűnő tájékozottságát, beleértve az amerikai viszonyokat.
Az 1880-as népszámlálás alapján készült etnográfiai térkép (Hátsek Ignác, 1885)
Számos fontos, nyilvános iratokban nem szereplő lépésre derül fény a szövegekből: például egyes határkérdések esetében (mint a Bánság felosztása elsősorban Románia, ill. Szerbia, és kisebb mértékben Magyarország között). Szó esik Románia majdani nyugati határáról, a máramarosi közös cseh–román határról, de szó van Besszarábiáról és Bukovináról is stb., hol részletesen, hol csak utalásszerűen. De nyilván gyakran szó esik a magyarokról és Magyarországról, legtöbbször elmarasztalóan, sőt gúnyosan és becsmérlően és gyűlölettel, nemkülönben Károlyiról és Kun Béla politikájáról, hasonló hangnemben.
A beszámolókból körvonalazódik az a szívós törekvés, hogy elindíthassák a román hadsereget, eredetileg az etnikai határokig, majd a Tiszáig, ezután pedig vérszemet kapva, Budapest elfoglalására. Maga Vaida Voevod javasolja a mozdonyok, vasúti kocsik, de még a mezőgazdasági gépek elvitelét is hadizsákmányként, mint Mackensen által „elrabolt” és Magyarországon hagyott felszerelésekét, aminek nyomán a románok az egyik legnagyobb és legkínosabb cirkuszba keverednek a békekonferencia nagyjaival az őket úgymond megillető javakról.
Vaida Voevod melengetett álma úgy kivonulni Magyarországról, hogy újabb polgárháború törjön ki, aminek nyomán a nagyhatalmak kénytelenek legyenek őket felkérni az ismételt bevonulásra. Különben is előszeretettel hangoztatja a diverziók megszervezésének szükségességét, akár Budapesten és környékén, akár a Bánságban, kompromittálandó a szerbeket. Ennek a logikának a jegyében, míg Brătianu demokratikus magyar kormányt szeretne látni Budapesten, Vaida Voevod egy bolsevik kormányt, mert az jobb a román érdekek szempontjából (a magyarokat mindenképpen kompromittálja).
Többször is megfogalmazott cél minél tovább megakadályozni, hogy a magyar delegáció eljusson Párizsba, hogy jusson elég idő a románoknak a magyarok befeketítésére és hogy ne álljon módjukban megfelelő ellenpropagandát kifejteni és befolyásolni a nagyhatalmakat (akik odavannak, ha bárókról, grófokról vagy hercegekről van szó!). Mindenképpen az egyik elsődleges feladat a magyarellenes propaganda folyamatos kiépítése és működtetése: brosúrák kiadása (álnéven), újságcikkek megjelentetése minél több sajtóorgánumban szerte a világban. A Bernben létrehozott sajtóiroda látja el, sejthető, milyen anyagokkal, a nagy hírügynökségeket (Reuter, Havas stb.), de ilyeneket juttatnak el a részt vevő politikusoknak is. Még az is kiderül, hogy hivatalosan nyilvánosságra sem hozott anyagokat is meg tudtak szerezni megfelelő módszerekkel.
Vaida Voevod a kemény kéz, az erőfelmutatás politikusa, a propaganda jelentőségének felismerője. Ugyanakkor kitűnő taktikus, a szavak mestere és a lélektani hadviselést sem megvető politikus. Kérlelhetelenül magyargyűlölő, aki viszont a magyar viszonyokat ismerő embereket tartja szükségesnek felhasználni a magyarokkal szemben. Maniu levelezőtársa pragmatikus, aki nem ismer párt- vagy felekezeti szempontokat, csakis nemzetieket, amelyeknek alárendel mindent (szükség esetén lázadások, tüntetések megszervezése románok által igényelt területeken).
Lenézi a regáti viszonyokat és mentalitást, az ottani szervezési képtelenség kemény kritikusa; látszólag a „tisztakezűség” bajnoka, de csakis belföldön, aki látja a nagyhatalmi törekvéseket Erdély altalajkincseinek a megszerzésére, szemben az erdélyiek érdekeivel (tudhatni, hogy a háború után Tardieu milliomos lesz!). Nem válogat az eszközökben. Folyamatosan jelentős összegeket kér Maniutól költségeire, azaz hogy lefizethesse az újságírókat, de másokat is (megadva pontos árakat).
Változatos és széles skálájú módszereket alkalmaz: lefizetés, propaganda-utaztatás, hiúságok kielégítése diplomákkal, kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel, akadémiai tagsággal, ünnepélyes fogadtatásokkal, utaztatásokkal Erdélyben magyar atrocitások megismertetésére, díszebédekkel. S ha nem pénzzel, akkor a sokak által kedvelt, de drága cigarillókkal. (!) Nyomatékosítás végett: diverziók szervezése vagy a civilek, pl. mócok, erdélyi, bánsági románok felfegyverzése; küldjenek „tonnányi beadványokat” a torontáliak (Bánság határai elleni tiltakozásul). Az úgynevezett magyar atrocitások bemutatása újságíróknak vagy politikusoknak eljuttatott fényképalbumokkal legalább olyan elfogadott módszer, mint azt állítani: a magyarok öltöztettek be román egyenruhába elesetteket, azt inszinuálván, hogy ők követték el az illető atrocitásokat.
Egyrészt szükségesnek tartja Erdély autonómiájának megőrzését Nagy-Románia keretén belül még egy ideig (!), másrészt máig hatóan megfogalmazza a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó passzusának tényleges tartalmát és értelmezését román részről, és elutasítja a Romániához kerülő kisebbségek tényleges autonómiáját, még a szászokét is (csak felekezeti és nyelvi jogokról véve tudomást). A kisebbségeket csak annyira használja (svábok) vagy használná (zsidók), amennyire a román érdek azt pillanatnyilag megkívánja, amúgy a kisebbségek asszimilációját tartja végcélnak. Amit a románok nagy ívben el akartak kerülni Erdélyben – a népszavazást –, azt szükség esetén el tudná viszont képzelni a Bánságban. Szerinte rendkívül káros a Dunai Konföderáció eszméje, amelyet naivságnak tart, noha az angolok ezt szorgalmazzák.
Észlelve a nagyhatalmak diktátum-politikáját, Vaida Voevod kitűnő politikai érzékkel megszervezi a kisebb nemzetek szövetségét (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, görögök) és néha velük kapartatja ki a tűzből a román gesztenyét. Sikerül is velük egyeztetnie a kártérítési ügyek, a korona és állami értékpapírok lepecsételése, bevonása/elkobzása, az ellenséges javak lefoglalása stb. ügyében.
A levelekben számos kiváló portré található Brătianu, Clemenceau és mások mellett kollégáiról is. Vaida Voevod jó emberismerő: a fizikum és lelkialkat összefüggéseinek remek megfigyelője, aki mindezek tudatában cselekszik, a szónak is nagy mestereként.
És befejezésül egy érdekes adalék a románok, így Vaida Voevod viszonyulásához a magyarokhoz és Magyarországhoz. Szerinte a magyar kormány határozata, amellyel az 1918. december elsejei román nagygyűlés küldötteinek ingyenes gyulafehérvári utazását biztosították, illetve annak engedélyezése, hogy a román katonai egységek felesküdjenek a román zászlóra, nem volt más, mint az erdélyi románság különállásának elismerése, azaz Magyarország lemondása állami jogosítványairól, beleértve a románok lakta területeket, s így az erdélyi románoknak semmi köze többé Magyarországhoz: ezért csatlakozhattak Romániához, melynek állmpolgárai, szemben az ellenséges Magyarországgal.
A kötet szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik. Ezt az időbeli hátrányt már nem lehetett behozni! Az úgynevezett trianoni béketárgyalások (nem alul- vagy felül-, hanem „belülnézetben”) folyamatosan figyelmeztetnek az elszalasztott alkalmak felelőseinek megbocsáthatatlan mulasztására, hibáira, vétkeire.
A szomorú tényeken túl a szélesebb olvasóközönség „testközelből” ismerheti meg a nagyhatalmak könyörtelen önzését.
Dr. Vekov Károly
egyetemi tanár
* Alexandru Vaida Voevod: Scrisori de la Conferinţa de pace. Paris–Versailles 1919–1920. (Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920). Multi Press International, 2003, 607 l.
A bevezetőben az 1880-as népszámlálás alapján készült etnográfiai térkép található (Hátsek Ignác, 1885) Forrás: wikipedia.hu
