Egy esztendő leforgása alatt Jáván alig találkoztam koldussal. – Most már, közel az ötven felé, éjszaka nem tudok dolgozni. – A határszaggatás vagy a botrány önmagában soha nem érdekelt. – Nem azt írod, amit tudsz, hanem ott tudod meg, mondatról mondatra. – Amit egyszer leírtál, azt nem könnyen dobod ki. – Próbálom úgy tartani az ecsetet, ahogy kell. – Bartis Attilával beszélget Vajda Anna Noémi.

Bartis Attila

Valamiért fontossá válik a postaládából kivirító újság fehérsége. Általában hagyom, hadd hozza be más. Most utánanyúlok – Nemzetközi Irodalmi Fesztivál Aradon –, majd néhány percen belül a telefonhoz, és kész a megállapodás: interjú. Nem vallatni akarom: honnan jön, hová tart? Beszélgetni szeretnék az emberrel, akitől pár éve olvastam valamit, ami kellőképpen komor szkepszissel íródott ahhoz, hogy megszólítson. Ugyanakkor a kölcsönös jóindulat és közös érdeklődés mellett kell még valami – mely fölött nincs hatalmunk –, hogy két ismeretlen szavai összeérjenek. Mert bár olvastam néhány írását, őt magát nem ismerem. E tökéletlen állapotban a legbiztosabb kiindulópont talán éppen a nyugalom, no meg a közös gyökerek.

 

Baj, amikor a büszkeségből dac lesz és gőg. Ma nyoma nincs annak a szolidaritásnak, amit otthon annak idején megtapasztaltam. Egyre inkább az az érzésem, hogy nem rendelkezik a fajtánk – ezt nem tudom kevésbé általánosítva mondani – jó konfliktuskezelési képességgel.

Évszázadokon át az volt a székelység dolga, hogy szembemenjen az ellenséggel. Nem kérdés az összetartás, ha védekezni kényszerülsz. Védekezni pedig akkor kell, ha…

… van külső fenyegetettség.

Ma nehezebben körülhatárolható, ezért veszélyesebb.

Tizenöt-húsz év alatt annyi minden változott – most legkevésbé sem a technikai vívmányokra gondolok, bár azok, nyilván, hozzák, hordozzák, segítik e változásokat –, amennyi két-három generációnak éppen elég lenne, hogy szépen, lassan feldolgozza, beépüljön az életébe. Ennyi változást normálisan nem visel el az ember lelke, élete, mindene.

Az anyagi megfontolás mellett lelki szükségleted az eltávolodás, úgy érzékelem.

A szükséglettel kapcsolatos elképzeléseim nagyon megváltoztak az elmúlt egy évben Jáván. Ugyanúgy a szegénységgel kapcsolatos elképzeléseim is. Vészes, öngyilkos, abnormális dolog, ahogy mi – a teljes társadalom – felfogjuk akár szegényként, akár nem szegényként a szegénységet. A lényeg az, hogy kiszorulsz-e a társadalomból, vagy nem. Az a társadalom működőképes, ahol szegényként is belül tudsz maradni, ahol nem vetnek ki, és ahol te sem érzed kivetettnek magad, ebből kifolyólag nem züllesz le másodpercek alatt. Ott a szegény ember nem méltóságát vesztett, nem nincstelen, nincs leköpve. Így aztán ő se köp le senkit. Ehhez hozzátartozik az is, hogy Indonéziában nincs meg az az elkeseredett, cinikus rosszindulat, adott esetben akár a szegények részéről. Itt a szegénység felment. Nincs rajtam morális felelősség: lophatok, csalhatok, ölhetek, hiszen szegény vagyok. Egy esztendő leforgása alatt Jáván alig találkoztam koldussal. Koldus alatt most olyan embert értek, aki semmit nem tesz, csak tartja a kezét, és mérhetetlenül felháborodik, hogyha nem adsz neki pénzt. Természetesen számtalan olyan emberrel találkoztam naponta, aki hasonló szinten él, létezik, mint nálunk a koldusok, de ha mást nem, akkor hármat próbál pengetni egy fals gitáron, vagy lejt két jávai tánclépést a piros lámpánál a motorok előtt. A többiektől se várja el, és önmagával szemben sem engedi meg azt magának, hogy ne akarjon legalább egy picit is adni azért, amit kap. Ez megváltoztatja mindkét oldalnak a mentalitását. Bizonyára van árnyas oldala is az iszlámnak, számomra például a fatalizmus mindenképpen az, de az kétségtelen, hogy a szegénység problémáját sokkal jobban kezeli, mint a Nyugat. Az alamizsna ugyanúgy kötelező, mint a napi ötszöri ima. És ennek bizony nagy megtartó ereje van. Nem véletlen, hogy az iszlám tarol a világon. Nem kell ehhez föltétlenül agresszió, ma is egész falvak térnek át Indonéziában, pusztán, mert lelki táplálék mellett testi táplálékot is ad. Mi Nyugaton legfeljebb a kolduló szerzeteseinket tartottuk életben, de nem a koldusainkat.

Azt mondtad, a Darmasiswa-ösztöndíj által, amelyet az indonéz állam ad külföldieknek, hogy indonéz nyelvet és kultúrát tanuljanak egy évig, kialakult egy nagyon szűk nyugati fehér kolónia. Tehát voltak ott ismerősök, barátok. Ráadásul veled volt a feleséged is. Mégis, a nyelvi-kulturális kirekesztettség miatt nem érezted soha egyedül magad?

De. Csak sokkal elviselhetőbb az, hogyha az ember egy olyan társadalomban érzi kívülállónak magát, amelyben természetes az ő kívülállósága, mint az, amikor a sajátjában. Szerintem teljesen rendben van, ha Távol-Keleten, fehér emberként esélyed sincs beilleszkedni a társadalomba, asszimilálódni – már hogyha egyáltalán megvan benned erre a késztetés. El sem várják, mert ők is tudják, lehetetlen. Nyilvánvalóan bizonyos alapnormák betartását elvárják az embertől, másrészt sokkal megengedőbbek a fehérekkel szemben, mint amennyire mi megengedőek vagyunk velük szemben a saját világunkban.

Mivel telt egy átlagos napod?

Az ember reggel felkel tisztességes európai módjára – nem négykor, mint a helyiek. Este hatkor, nagyjából tíz-tizenöt perc leforgása alatt, lemegy a nap, és kilenckor megáll az élet. Hattól kilencig még a sötétben tesz-vesz, de utána már alszik a város. Most már, közel az ötven felé, éjszaka nem tudok dolgozni. Miután megébredtem, van egy pár órám az írásra.

Mindennap?

Az nagyon jó lenne, de ez hullámzó. Ha éppen sikerül nagyon benne lennem a szövegben, addig, amíg ez meg nem törik, mindennap. Nagy áldás volt, hogy Jáván egyhuzamban sokkal többet tudtam dolgozni, mint az elmúlt években összesen. Budapesten nem azért lehetetlen a munka – legalábbis az én számomra –, mert nem szép város. Gyönyörű város! Hanem, mert ez a létforma nem engedi meg azt, hogy amikor felkelek, ne a kis cédulát vegyem elő, amire felírom a napi teendőket. Ahogy megérkeztem egy év után, rögtön a kis cédula: ezt kell tennem, oda kell mennem, villanyt kell visszakapcsoltatnom. Mire megírtam a listát, már eltelt az idő. Jó esetben a teendők felét sikerül estére kihúznom.

Ráadásul kibillent az alkotás légköréből.

Teljesen! Biztos, hogy van, aki ezt nálam ügyesebben tudja csinálni, nekem valamiért nem megy. Távol az otthontól ez másképp működik. A legalább alapszinten kiszámítható élet nemcsak a számunkra pimaszul olcsó Jáván, hanem bárhol tonnákat vesz le rólad. Egy ösztöndíjjal néha még a német állam is szokta biztosítani ezt az egyévnyi biztonságérzetet egy-egy magyar írónak. Nyilvánvalóan nem puszta jószívűségből, hanem, mert valami eltévelyedett értékrend alapján fontosnak tartják a munkáját. Magyarországon szerencsére ma nem tévelyegnek az értékrendek, na mindegy. Szóval akkor tapasztalja meg az ember, hogy mennyi energiája vész el egy buszmegállóban pusztán azzal, hogy nem tudja, jön-e a busz. Attól a pillanattól kezdve már az is mindegy, ha jön a busz, mert annyi mindent felemésztett, szétrágott benne. Kiállok a buszmegállóba, látom, hogy hét perc. Nem hat és nem nyolc. Vagy olvasok, vagy csak bámészkodom, de tudom, hogy mi történik. A kiszámíthatatlanság zabálja fel a legtöbb energiát az életben. Meglehet a szép oldala, varázsa. Isten őrizzen attól, hogy mindent tudjunk. De azt legalább tudjuk, hogy mikor jön a busz, vagy hogy egyáltalán van-e busz. Mert akkor ott marad az az energia, amit valami másra lehet használni, például a munkára. Természetesen más a helyzet, hogyha az ember úgy megy ki Indonéziába, hogy ott kell egzisztenciát teremtenie; ott kell legális vagy illegális megélhetési forráshoz jutnia. És megint más a helyzet, ha tudja, hogy az előző német ösztöndíja jóvoltából – ha nagyon-nagyon szűkösen is, de – egy esztendőre elegendő pénze van, és ezzel nem kell foglalkoznia. Akkor legfeljebb azt nézi meg, hogy kicsit drágább rizst eszik-e vagy kicsit olcsóbbat; hogy a drágább benzinnel tankol vagy az olcsóbbal.

Tematikailag és stilárisan meghatároz a hely, ahol éppen élsz? Berlin feszessége és Jáva fesztelensége befolyásolt az írásban?

Kizártnak tartom, hogy valamilyen módon ne jelenjen meg, de az nem tudatosodik.

Még.

Még. Ehhez az is hozzátartozik, hogy egy olyan regényt folytattam Jáván, amit már nagyon régen itthon kezdtem el, és Berlinben is, Szárhegyen is, Pesten is írtam. Ugyanabban a történetben vagyok, ugyanaz az íze, szaga, atmoszférája.

Hogy tudod felvenni változó környezetben és körülmények közt ugyanazt a hangulatot?

Nem felvenni tudom, az belül van. Jelen van a külvilág, de mint a gyújtógyertya: szikrákat ad, ami elindít valamit, vagy újraindít ebből az eleve meglévőből. Olyan hivatkozások, olyan motívumok jelennek meg a szövegben, amelyek kétségbevonhatatlan módon az ottlétemből következnek. Ha más adja azt a szikrát Szárhegyen, akkor ott egy más jelző vagy párhuzam lesz, de a lényeg ugyanaz marad. Ennyit észreveszek.

Miközben a regényen dolgozol, tudsz mást is írni? Kisprózát például?

Kizárólag a regényt írom most. Már elég régóta nem vállaltam felkéréseket.

Vannak?

Hála Istennek igen. Ha néhányat elvállaltam, azt is úgy, hogy tudják: amit írok, nem oda írom, hanem az valamilyen módon a regény része lesz. Így tartottam előadást fotográfiáról, vagy nyitottam kiállítást. Ezzel, persze, meggyűjtöttem a saját bajom, mert közben mégiscsak nagyon picit oda is kellett szólni, utána mégiscsak hozzá kell nyúlni ahhoz a szöveghez. Kapásból lesz két szövegváltozat.

Ez baj?

Nem kedvelem túlzottan.

Adasson annyi alkotói szabadság, hogy ha alakítani akarsz a szövegen, megtehesd.

Ezt a szabadságot el sem veszi senki az embertől. Kérdés lehet, hogy kívánok-e ezzel élni, mert ez nemcsak szabadságot, rabságot is jelent. Azt jelenti, hogy az ember nem tudja azt a munkát lezárni, nem tud elszakadni tőle, nem tud kilépni belőle. Amikor A sétának megjelent az új kiadása a Magvetőnél, nagy volt a kísértés, hogy hozzányúljak, hiszen nagyon régen íródott, sok zökkenő van benne. Aztán rájöttem, hogy Isten őrizz! Ez most már megvan. Ilyen lett. Éli az életét.

A nyugalom esetében sem nyúltál a szöveghez, csak gyűjtöd a fordítók vaskos hibajegyzékét.

Legfeljebb arra törekedhet az ember, hogy ne kövessen el még egyszer hasonló, apró hibákat. Például abban, aki a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódott itt, a keleti blokkban, nincs evidensebb államnév, mint a Szovjetunió. Annyira evidens, hogy munka közben esetleg fel se tűnik: a történetben ekkor még legfeljebb Szovjet-Oroszországról lehet szó. Ráadásul még csak nem is én veszem észre, hanem István, amikor elküldöm neki a szöveget. Nyilván, hogyha az ember gondolkodik rajta, akkor tudja – minimális történelmi ismeretei csak vannak –, de sok dologra nem tud odafigyelni. Holott kutyakötelessége legalább törekedni a hibátlanságra. Másrészt persze megette a fene az egészet, hogyha ezen múlik, hogy jó-e a szöveg, hitelesen működik-e, vagy sem. Hogyha azon múlik, hogy hívtak hajdan pontosan egy gumigyárat. De mégiscsak hiba, ami adott esetben akár ugyanolyan zavaró és kiábrándító lehet, mint egy helyesírási hiba. Persze, ugyanakkor meg mániákusan ragaszkodom hozzá, hogy a nájlont nájlonnak írom, á-val – rendesen. Egy szerkesztő sem tudott még rábeszélni arra, hogy legyek szíves nejlonnak írni. Így tanultam meg gyerekként, és ehhez valami infantilis daccal ragaszkodom.

Kellő távolságban tudod tartani a lelkedtől a kritikát?

Változó. A buta kritika néha tud bosszantani, akár pozitív, akár negatív. A személyeskedő vagy rosszindulatú kritika pedig kifejezetten felháborít. Értetlen és tehetetlen vagyok: most én ezzel mit kezdjek? De még inkább, hogy őt mi készteti erre? Egyszer valaki olyan mértékben vélte érezni a Sinistra körzet hatását A sétán, hogy kétségbe vonta a könyv keletkezésének idejét, mert másképp a hatás nehezen volt kimutatható. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor közel álltam ahhoz, hogy felvegyem a telefont. De ezt nyilvánvalóan nem teszi meg az ember.

Párhuzamos gondolatok pedig vannak.

A párhuzamosok Lobacsevszkijnél ugyanúgy találkozhatnak, mint Bolyainál – anélkül, hogy tudnának egymásról.

Volt kritika, mely előbbre vitt?

Biztosan. Az utóbbi időben – szégyen és gyalázat, de – nem olvastam már el a kritikákat, csak rájuk néztem egy-két mondat vagy bekezdés erejéig, hogy milyen a hangja egyiknek-másiknak. Nem érdektelenségből, hanem a munka miatt, valamiféle önvédelemből. A nyugalomról megjelent kritikákról beszélek. Egyszerűen próbáltam lehetőleg minél távolabb tartani magam mindentől, ami A nyugalomhoz kötődik. Egyszer elolvastam valakinek a szakdolgozatát, és rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is örülnöm kéne, ez most, A vége írása közben nekem nem tesz jót.

Segít írás közben a közeli, meghitt visszajelzés?

Van egy permanens bizonytalanság az emberben. Ráadásul minél személyesebb egy szöveg, annál  kérdésesebb, hogy rálátsz-e rendesen. Kérdés, hogy a szöveg ki tud-e váltani hasonló érzelmi reakciót az olvasóból, mint amit te éltél meg munka közben. A cél végtére is valami ilyesmi lenne. Ilyenkor látnom kell, hogy működik-e. Ha igen, csak akkor tudok továbbmenni. Két olyan ember van, akinek a véleményére nagy szükségem van: egyik szakmabeli, másik nem; egyik férfi, másik nő; egyik a barátom, másik a feleségem. Egyfajta kontroll, mint a lakmuszpapír: él-e a szöveg, hiteles-e? Mert ha nem, akkor lehet bármilyen szép, megette a fene az egészet.

Mikor érezted, hogy ez a te utad?

Az apai példa, az irodalomnak a permanens jelenléte nyilvánvalóan hatott. Másrészt író apának nincs föltétlen író fia. Nem volt soha bennem, hogy azért kell írnom, mert apám is író. Sőt, tizenvalahány éves koromban, nem sokkal anyám halála előtt, mielőtt Pestre költöztünk volna, amikor az íráskényszer nagyon erős lett, együtt járt egy eltávolodással, egy leválni akarással.

A saját hangod keresésével.

Az íróvá válás mindenekelőtt az énről szól. A saját nyelv megtalálásáról. Természetesen fájdalmas egy apának, különösen egy író apjának, ha nem ő az első, aki olvassa a fia regényét, hanem csak akkor kapja kézbe, amikor az már kötetben megjelent. De ez számomra meg szükséges volt, és ennek a szükségességét ő is látta, érezte, elfogadta. Sok szintje van egy apa-fiú kapcsolatnak, a szakmai szint harmadlagos. Ha ezt adott esetben nem tudják mindketten elfogadni, az életveszélyessé válhat.

Volt szorongató is az íráskényszer?

Volt már teher a megírandó szöveg. Ha nem tudtam kilépni ebből az állapotból, nem is lett jó, és az esetek nagy részében nem is került nyilvánosságra. Azért nem árt, hogyha az írás öröm is. Másrészt ez az egyik legbiztosabb és sokszor legkeserűbb útja az ember önmagával való szembesülésének. Nem azt írod, amit tudsz, hanem ott tudod meg, mondatról mondatra.

Mindig le mered írni?

Letehetném a tollat, ha nem merném leírni. Épp ez a lényege valahol.

Határokat szaggatni?

Bizonyos értelemben igen, bár a határszaggatás vagy a botrány önmagában soha nem érdekelt. Csak azért, hogy megbotránkoztassak; csak azért, hogy más csóválja a fejét; csak azért, hogy azt mondják: na ez igen, hogy megmondta! – ez tényleg nem érdekel. Így az sem, ha megtörténik.

Nem lenne benned exhibicionizmus?

Bárkiben, aki tollat fog a kezébe, kiáll színpadra, vagy bármilyen alkotómunkát végez, az exhibicionizmus valamilyen szinten, valamilyen formában megjelenik, de az még nem feltétlenül baj. Azon múlik, hogy mi az, amit felszínre tud hozni, és mi az, amit eltakar. Az exhibicionizmus ott csap vissza, ott válik veszélyessé, ahol valamit eltakarni hivatott.

A nyugalom hangneme alapján komornak képzeltelek. Ezzel szemben nevetni is szoktál, mondhatni: van egy joviális oldalad.

Semmi emberi nem idegen tőlem…

Civilként olvasol, nyilatkoztad valahol. Azaz, nem íróként, hanem olvasóként olvasol. Nyitott, bizonyos értelemben ártatlan és könnyed állapot ez. A ritmusod is kötetlen? Párhuzamosan is olvasol? Mit az elmúlt egy évben?

Az olvasás ugyanúgy hullámokban történik, mint az írás. Kun Árpádnak a Boldog Északját vittem Délre. Meg Dragomán Gyuri Máglyáját olvastam. Elég közösek a gyökereink. Cedenka az Iskola a határont hozta el. Ezeket leszámítva nem olvastam kint szépirodalmat. Sok mást igen, például pszichológiát. Ugyanakkor párhuzamosan két szépirodalmi művet nem tudok olvasni. Abban, hogy keveset olvastam kint, az is közrejátszott, hogy írtam. Nem mindig, de munka közben jó párszor nyomot hagy valamilyen módon a szövegen az, amit épp olvasok. A nyugalom akár egy olvasónapló: nyomon tudom követni, hogy itt most a Varázshegy azért jelenik meg, mert éppen azt olvasom. Azért olvassa eddig Weér Andor a regényt, mert éppen itt tartok, most csukom be, és teszem le.  A sétában ugyanígy Dosztojevszkij van jelen. Van, amikor ez fontos. Most ezt több okból el kellett kerülnöm.

Emberi rítusaid egyike: amikor más üvöltene, te mániákusan naplót írsz.

Ebből, persze, nem az következik, hogy nem szoktam üvölteni. Ritkán, de azért csak előfordul, és erre nem büszke az ember. A napló szó szerint üvöltéshelyettesítő, aminek következtében aztán nem is tudok úgy tekinteni rá, mint használható anyagra. Nagy probléma, amikor az ember úgy ír naplót, hogy pontosan tudja, ha megadatik a lehetősége, hogy ő maga végezzen velük, akkor végez velük. Eszem ágában sincs akár két sor naplójegyzetet hagyni magam után.

Mégis tartogatod.

Az ember gyáva, alamuszi állat. Amit egyszer leírtál, azt nem könnyen dobod ki. Akkor legalább a megsemmisítésének adj valami maradandó formát. Ahogy mondjuk Bolyai elégetett versei ott vannak hamuként egy bögrébe összeszedve. Legalább annak legyen nyoma, hogy volt. Itt valami, ami megmérettetett és kevésnek találtatott. Vannak olyan naplók, amelyekért megszakadna az ember szíve.

De azokat nem te írod.

Hát nem. Nagy baj lenne, ha ezt nem tudnám megállapítani. Lehet, hogy van százoldalanként tíz mondat, amiért kár, de a maradék semmilyen módon nem teszi indokolttá, hogy az a tíz mondat megmaradjon. Másrészt ami meg kell maradjon, az biztosan megtalálja a helyét, formáját máshol.

A naplóidat meg tudod semmisíteni, szemben néhány írással, amelyről úgy gondolod, hogy mégsem.

Amiről úgy gondolom, hogy nem, az nem maga az írás, hanem egy munka fázisa. Ott a lényeg megmarad, tovább él, átkerül egy másik helyre, egy másik formába, nem semmisül meg. A számítógép ilyen szempontból hálás dolog, mert lusta vagyok a változatok mentéséhez, ugyanabban a file-ban írom át a szöveget: kihúzom, áthelyezem, átírom. Irgalmatlanul nagy gondot jelent viszont, hogy míg a jelenlegi regénnyel Berlinben dolgoztam, addig mániákusan törekedtem rá, belső szükségletem volt, hogy minden legyen meg kéziratban is. Még ha először számítógépen is írtam, utána kinyitottam a nagy füzetet, és lemásoltam töltőtollal a képernyőről. Igen ám, de idővel átíródott, és ott van a füzetben az a változat, ami már nem érvényes. És közben mégiscsak jó lenne, ha meglenne a végleges szöveg kézírásos változata.

Célszerűbb lenne, ha a már kiadott kötetet másolnád le.

Ezt már abszolváltam A sétával. Sikerült eljutni több mint a háromnegyedéig, de az utolsó negyede, ’95-től napjainkig, ott van lemásolatlanul. A nyugalomhoz már beszereztem a füzeteket, de addig nem jutottam el, hogy egyáltalán elkezdjem.

Gyors mustra: a nyakadban két lánc, egyiken Buddha, a másikon egy meteorit; zakódon ezüst szkarabeusz; karkötő; két ujjadon gyűrű. Mint az ékszerhordásodban, a kézirathoz való kötődésben is tárgyi ragaszkodást látok.

Hát persze. Csak a tárgyi ragaszkodásnak a szépsége mellett van egy irgalmatlan nagy árnyoldala is: összefügg a halálfrásszal. A fényképezés is, a tárgyak is, minden.

A siker is szült valamilyen félelmet? Felvállalt lassúság – olvasom rólad. Az ellenszél, a külső várakozás megfoszt valamelyest a fesztelenségtől, korlátozza az alkotói szabadságodat, melynek joga lenne akár a nem-alkotásig terjedni?

Sokáig fóbiám volt attól, hogy megírjam A nyugalom kettőt vagy A nyugalom visszatértet. Ha megtörtént valami, és ember látá, hogy az jó, akkor hajlamossá teszi – akár öntudatlanul is –, hogy arrafele menjen újra, mert ott már érez valamifajta biztonságot. Ez a biztonságérzet adja számomra az alkotás halálát. Itt ér véget. A tematika nem érdekes ilyen szempontból. Már látom előre, hogy milyen párhuzamokat fognak találni A vége meg A nyugalom között: a hegedű zongora lett, az anyából apa lett. Ebből ez lett, abból az lett. Persze, hogy az lett – mind a kettőt én írom! Ez van bennem, ezt fogom írni életem végéig. Ezzel nincs gondom. Az a kérdés, hogy meddig megy le az ember a kútba. Nemcsak, hogyan lát, vagy mennyire lát tisztán, hanem mikor merrefele néz. Hogyan nyúlsz hozzá az Úristenhez; hogyan nyúlsz hozzá a politikumhoz; hogyan nyúlsz hozzá a szexualitáshoz, ami egy kardinális kérdés, hisz az, hogy mi történik itt, ezen a világon, igen nagy mértékben ott dől el. Mit kezd ezekkel az ember harmincéves korában, és mit kezd immár az ötvenhez közelebb? Alapjaiban ugyanazt, de közben valami mégiscsak változik. 

Nádas Péter fotóihoz írod: „(…) hiszen nekem ez volt a fényképezés, lopás, írhattak a képeimről bármit, mondhattak bármit a verniszázsokon, nem tettem mást, csak összelopkodtam magamnak az életet, megérintettem a fényét annak, aki nem volt az enyém soha -, (…)” Önvallomásnak hat. Gondolom, a fotózás úgy kezdődik, hogy az ember egyszercsak kap egy fényképezőgépet.

Egészen konkrétan úgy történik, hogy az ember egyszercsak kap egy Pajtás fényképezőgépet. És úgy kezdődik, hogy az apja újságíró. És úgy kezdődik, hogy az apja magával cipeli terepre, és megy velük a fotós a laptól, és megmutatja a fényképezőgépét. Aztán lemegyek a szerkesztőség laborába, és segítek neki hengerelni a légbuborékokat a száradó képek alól. Valószínűleg itt kezdődik. Meg persze ott, hogy valamiért szükségem van egy vizuális nyelvre. Giorgio de Chirico Egy utca misztériuma és melankóliája erőteljesen meghatározta azt, hogy ötödikes koromban elmentem művészeti iskolába. Meg is lett a helye: rákerült A séta borítójára.

Most mégsem festesz.

’96-ban festettem utoljára, az Önnön állatját cipelő férfit. Ez egy elég nagy méretű munka, meg is lett a helye egy szövegben. Azóta nem festettem egyáltalán. Kína után, a kalligráfia révén visszajött az ecset, de az egészen másról szól. A kalligráfia egyszerre irodalom, képzőművészet és meditáció. Biztos van egy-két olyan fehér ember, aki valóságosan a közelébe kerül. Én nem tartozom közéjük, de közben fontos, hogy az ecset, a rizspapír meg a tuskő kéznél legyen. Próbálom úgy tartani az ecsetet, ahogy kell. Úgy lélegezni, ahogy kell. Ez ennyi. Egy kedves kínai barátom, Yu Zemin, A nyugalom  kínai fordítója hál'istennek Pesten él, ő tanítgat néha, meg Kínában egy idős hölgy. Számomra szükséges vadhajtások ezek az írás meg a fotográfia mellett. Az egy kéttörzsű fa, egy gyökérzettel. És persze, a lombok valahol összeérnek és összesusognak.

 

Lakni sok helyen lehet, de élni nem, írja Vida Gábor. Aki Szárhegyre is, Alcsútra is és a Vas utcai lakásba is hazamegy, aztán az esős évszak megszűnte után, tér- és egyéb iszonyát leküzdve, mégis visszarepül az indonéz házba, vajon mit gondol az otthonról? Élettelen emléktárrá válik, amint eltávolodik tőle, ahogy tájházjellegűvé Európa? Ha Pesten vagyok, Attila meg éppen nem az Egyenlítő alatt tágítja a lét értelmét és a kimondhatót, találkozunk, bizakodom. Ő fröccsöt iszik majd, én limonádét. Aztán sétálunk egyet a Duna-parton. Szavaink közé a Leica lopva ejtett kattanása tesz központozást.

 

Vajda Anna Noémi