Molnár Lamos Krisztina: Örvény
Molnár Lamos Krisztina
Örvény
Bementem a lakásba, nyitva hagytam az ajtót. Letettem a táskám a fotelba. A szék karfája összetörve. Valamelyik haver volt. Levettem a kiskabátot, amit muszáj még hordani, március vége volt ugyan, de abban az évben nagyon hűvös. Felmentem a galériára. A lépcső korlátja szintén darabokra hullott, egyetlen kapaszkodó akadt, a felső vízszintes, vastag léc, elfeketedett a kezek nyomától, mocskos és ragad. A falnak támaszkodtam, úgy araszoltam felfelé. Odafent alszik. Minden este fel kell kapaszkodnia. Hogy nem esett még le? Felértem lassan. A galéria még dúltabb volt, mint odalent a nagyszoba. A kicsi matracán pecsétes a lepedő, huzat nélkül árválkodott a nagypárna. Az íróasztal nyitott fiókjában cigarettacsikkek. A könyvespolcon üres csipszeszacskók és megkezdett kenőmájas konzerv, félbehagyott szendvics, majdnem üres energiaitalos dobozok. Az ő ágyán volt ágynemű, elszürkült és szakadt, de volt. Legalább. A padlót elborította a szemét. Használt papírzsebkendők, koszos alsóneműk, zoknik páratlanul, óvszerek kibontva, félredobva, újabb csikkek, egy hamutál felborítva. Elhatároztam, hogy kitakarítok. Hogy erőt gyűjtsek, leültem az asztal mellé. A monitor és a billentyűzet mozgásérzékelős, ahogy a könyököm az asztal lapjához ért, a számítógép bekapcsolódott. Nem volt kijelentkezve. A közösségi oldal hírfolyamában ott pislogott a kurzor. A megnyitott levelei alul, kis kockákban sorakoztak. Nem tudtam ellenállni. Elolvastam. Mindet. Semmi újat nem találtam bennük, mégis összetörtek. Darabokra. Mondatokba formálva látni a legrosszabb sejtelmeket olyan, mint egy újabb halál. Elhatároztam, hogy kitakarítok, erőt kell gyűjtenem, újra kell gondolnom a dolgokat. De még gyengébbnek éreztem magam, mint annak előtte. Anyának igaza volt. Még távolabb kell helyezkednem. Magára kell hagynom, úgy, ahogy egy szakértő is tanácsolta, hagyni kell, hogy lemenjen az aljáig, a legmélyére, már úgyis ott van. Akkor és ott tudtam ezt. Lassan, de összeszedtem magam. Felcipeltem egy szemeteszsákot, összesöpörtem, felmostam. Lehúztam az ágyneműt, tisztát raktam fel. Elmosogattam és kiszellőztettem. Amikor végeztem, csendben becsuktam magam mögött az ajtót.
...
Valahogy akkor kezdődött, amikor már egyedül éltem, és már nem volt se kajám, pénzem is alig. Gondolkodóba estem, mit csináljak, honnan szerezzek pénzt vagy kaját. Bármelyik megtette volna. Azután valahogy kipattant a fejemből a gondolat, hogy milyen drága is egy bogyó, vagy egy gramm spuri, és hogy vajon akik árulják, azoknak mennyi hasznuk lehet ebből. Nyilván több kézen pörög végig az egész, hiszen akitől veszem, biztos nem ő állítja elő, sőt lehet, hogy akitől ő veszi, még az sem. És eszembe jutott, mi lenne, ha... Mi lenne, ha én lennék mondjuk az ötödik kéz, aki tovább adja a hatodiknak? Hogy működik ez? Hogy kéne csinálni? Arra gondoltam, hogy megkérdezem. Mi bajom lehet belőle? Felhívtam az emberem. Annyit mondott a telefonban, hogy ezt inkább személyesen beszéljük meg. Nem olyan régóta ismertem még, de felmentem hozzá, és előálltam az ötlettel, hogy mi lenne, ha mondjuk nem öt lasztit vennék, hanem huszonöt-harmincat. Megkérdeztem, mennyivel lenne az nekem olcsóbb? Hát, ami addig nyolcszáz forint volt nekem, az rögtön lecsökkent ötszázra. Volt még valamennyi pénzem, így aztán szépen megvettem a harminc bogyót egy haverommal. Hazamentünk, ki is próbáltuk. A cucc még mindig jó volt, így már csak az árát kellett kitalálni. Mivel aznap úgyis bulizni mentünk, evidens volt, hogy ott, a partin adom el az anyagot.
Aznap épp senki másnak nem volt ott lent semmi, egyszóval pangás volt a klubban, ezért amit megvettem ötszázért, ezerötért el is tudtam adni. Akkor este arra gondoltam: mekkora egy király ötlet volt ez tőlem! Vitték az anyagot, mint a cukrot. A pénz meg csak úgy jött. A harminc laszti elment fél óra alatt, és kerestem rajta egy csomót. Rászoktam erre. Nem volt nehéz rászokni, hogy dől a pénz az ember zsebébe. Ettől kezdve rendszeresen lejártam, már nemcsak a buli kedvéért. Voltak persze durva dolgok. Volt, hogy átkutattak a biztonságiak, mert túl sokat mentem vécére, és mindig mással… és azért ők sem vakok. De soha nem találtak semmit nálam. Ehhez én túl gondosan felkészültem. Fogtam egy kis „szütyőt” (olyan, mint egy nagyon kicsi zacskó) és azt az alsógatyám gombjára kötöttem. És mivel ott nem matattak soha, így nem került elő semmi. Soha nem is merült fel bennük, hogy ott lehet. Az első bulin és azt azt követő partikon szórtam az anyagot, minden félelem és lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem volt nehéz belecsúszni.
Később már az egész helyet én láttam el. A biztonságiak meg voltak kenve, mivel az ő anyagukat is én adtam el. A főnököt akkor már ismertem, tudott mindenről, de nem zavarta, sőt nem is kért a bizniszből semmit. A biztonságiaknak minden reggel buli után odaadtam a részüket, és cserébe megvédtek a mindenféle arcoktól, akik azt hitték, hogy próbálkozniuk kéne velem. Mivel a biztonsági őrök főnöke elég nagydarab pasi volt, csak a nevét kellett kimondanom, így még eszükbe sem jutott, hogy belém álljanak. Minden nagyon faszán alakult, volt pénzem és volt cuccom. Ez minden drogos fiatal álma. Nem mondhatnám, sőt mindvégig tudtam is, hogy nem éppen ez a legbiztonságosabb meló, de ezzel kerestem addigi életemben a legtöbbet. Volt olyan is, hogy civil rendőrök voltak lent. Ezeket nekem kellett kiszúrnom, hogy kik is ők. Ha nekik adok el, végem, mehetek börtönbe. Hál’ Istennek valahogy mindig rájöttem, ki is az a pár civil. Volt, hogy túl sokat kérdeztek, túl komolyak voltak, túl idősek, hogy drogozzanak, na meg egy drogos felismer egy drogost. Nem volt problémám ilyesmivel. Csak lelkileg volt fárasztó meló. Na meg, persze, amikor már heti három-négy bulin kellett ott lennem, akkor az már nem volt annyira ideális. A cucc már nem hatott a harmadik napon. Nem lettem tőle jobban, nem keltem fel tőle, csak ültem, és vártam a vevőket, azután elmentem velük vécére, ott behívtak egy csíkra, megköszönték, és mindenki ment a maga útjára. Sokáig csináltam ezt. Túl sokáig. Hiába kerestem sok pénzt, mind újabb meg újabb anyagra ment el. A végére már úgy voltam, hogy én buliba nem is megyek enélkül. Nem is mentem, viszont minden keresetem végül erre folyt el, nem kajára, nem ruhákra, hanem erre. Nem ajánlom senkinek, hogy az én példámat kövesse. Sok mindent éltem át, és egyre jobban pusztultam belülről. Elvesztettem minden barátomat. Csak a narkós barátok maradtak a végére, akik csak azért szerettek, mert volt nálam anyag. Belülről halott voltam, kívülről pedig mintha semmi bajom nem lenne. Én tudtam ezt, mindvégig tisztán tudtam, mégis folytattam.
...
Olyan, mintha egy kútba nézne az ember. Nagyapám kertjének közepén állt egy kerekes kút. Mellette egy kútgyűrű, abban fürödtem minden nyáron, az átlangyosodott vízben. A kút le volt fedve vastag deszkalappal, két oldalról lehetett nyitni. Legelső emlékeim idején a peremét még fel sem értem, később már igen, de a deszkalap nehéz volt, képtelen voltam rá, hogy egyedül felemeljem. Amikor nagyapa locsolt, vagy ki akarta emelni a vödörben leeresztett hűlő görögdinnyét, akkor odamehettem, és belenézhettem a kútba. Mély volt, sötét csend honolt benne. Odalent látszott a víz, a fény hiányában fekete. A fekete mélységben a fekete víz felett lebegett az alumínium vödör egy láncra felakasztva. Nagyapa oldalt tekerte a karral, hosszan, úgy húzta fel. A kút mélységére örökre emlékezni fogok, azt hiszem. Soha nem próbáltam felmászni a kút kávájára, nem tudom, mitől féltem jobban, a sötéttől vagy a mélységtől, talán a csendtől. Mindháromtól egyszerre. De vonzott. Mindennél jobban. Hálás voltam a zöldre festett deszkalapokért.
A fiam egyre soványabb volt. Nehéz volt úgy tenni, mintha nem venném észre. Hétvégenként bulizni járt, olyankor alig aludt, a maratoni partik és afterpartyk, a tánc teljesen lerombolták testileg, és tudtam, hogy baj lesz ebből, csak idő kérdése. Már nem laktunk együtt, megfogadtam a hozzáértők tanácsát, hallgattam a már halott édesanyám egykori utolsó javaslatára, de folyamatosan tartottam vele a kapcsolatot, hetente többször, nagyjából kétnaponta bejártam hozzá, vittem neki az ennivalót, és cseteltünk, minden nap beszéltünk telefonon. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy ennél kevesebbet tegyek. Úgy akartam távolodni a fiam akkori énjétől, hogy közel maradjak mégis. Közel maradjak ahhoz, akit szültem, akit szoptattam, aki valójában ő maga. Tudtam már, hogy az én erőm nem elég ahhoz, hogy megmentsem, éreztem. Ahhoz valami nagyobb erő kell. Tudtam, hogy baj lesz, és tenni semmit nem lehet ellene, meg kell várni a mélypontot, és akkor ott kell majd lenni, akkor kell majd ott lenni, karomon egy mentőövvel, melegvizes palackokkal, takarókkal, defibrillátorral és oxigénnel, a teljes testemmel és minden szeretettel, ami még van bennem, ami összeköt vele, ami nem szivárgott el. A szeretet soha el nem múlik. Ezt mondják. Hinnem kellett benne.
...
Amikor igazán mélypontra kerültem, az egyszer volt, mert ilyen csak egyszer van egy ember életében, és az sem biztos, hogy olyan, mint ami nekem volt. Talán mindenkinek más. Elmesélem. A dílerkedéssel felhagytam, egy idő után nagyon fárasztó volt, és nem is jött annyi pénz belőle, amennyire szükségem lett volna. Azonkívül ott volt a szerelem. A szerelem kicsit csillapítja az éhséget, ha elég erős, akkor talán arra is képes, hogy mindent jóvátegyen, de nálunk nem ilyen volt. Épp csak arra volt elég, hogy lecsendesedjek. A dolgok alapjában véve nem változtak. Volt ő, a barátnőm és én, és volt egy bizonyos baráti társaság. Minden héten buli 2x továbbra is, mert ő még kislány volt, szeretett bulizni, épphogy csak rákapott az ízére. Szeretett táncolni is. Így hát menni kellett. Sajnos ez, mármint a folyamatos bulizás egy idő után eléggé kicsinálja az embert, testileg, szellemileg egyaránt. Én egy évig bírtam normálisan kordában tartani magam és azt, amit csinálok. Ahogy éltem, és amit csináltam, az a társadalom számára egyáltalán nem az ideál, sőt nem is elfogadható, de nekünk az volt, neki és annak a bizonyos társaságnak.
A mélypont és mindaz, ami ahhoz kapcsolódik, valamikor kora tavasszal volt. A dátumra nem emlékszem, de anyám biztosan tudja. Elmentünk este a kedvenc helyünkre. A buli ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Álltunk a sorban, vártuk, hogy végre beengedjenek, hogy mehessünk a vécére felszívni egy csíkot. A cucc nekem már majdnem mindegy volt, hogy mi. Beengedtek bennünket végre, volt még nálam egy kis anyag, mentünk megkeresni a többieket, szétosztottam, utána pedig a fiúk együtt a vécére és a lányok is. Felszívtuk a cuccot, ami, ha jól emlékszem, valami gagyi speed volt első körben. De ez sem számított, kivéve nekem. A többiek jól elvoltak vele, nekem viszont már több kellett, jóval több, szóval kerestem valakit, akinél van még valami jobb és tisztább. Összedobtuk, amink volt, így nyertem egy kis időt, de max fél órát, és utána megint keresnem kellett eladó valamit, bármit. Matyi, aki egyik jó haverom volt akkoriban, ő is ott volt minden bulin, odajött hozzám, és mondta, hogy van valami jó cucca, hát kértem kóstolót, és tényleg. Tényleg sokkal jobb anyag volt nála, mint egészen addig bármi aznap este. Vettem belőle egyet, utána az a pár külföldi, aki már addig is folyamatosan engem nézett, figyelt, odajött hozzám, és kérdezte, van-e eladó cuccom. Mondtam nekik, hogy persze, adják a pénzt, és jöjjenek, így vettem nekik is egyet Matyitól. Utána összedobtuk a vécében velük is. Ilyenkor már volt egy állapot, szem kipattanva, pupilla tág. Visszamentem táncolni. Táncoltam egy kis ideig, majd újra mosdó, újra egy jó tízcentis csík, és újra vissza. Ment ez egy darabig, és utána már mindenkivel mindent összedobáltam, ami csak jött. Nekem methylonom volt, másoknak speed, extasy, mephedron, kokain... Ilyenkor nem számít. Egész egyszerűen nem ezen gondolkodsz. Eszedbe sem jut. Zene, tánc. A tested engedelmeskedik az akaratodnak, a vágyaidnak, és nem hatnak rá a fizikai törvények, legalábbis úgy érzed, a föld felett mozogsz, súlytalan vagy. Az este közepe fele volt bennem már kábé tizenegy fajta drog. De ez sem volt már elég, folyamatosan jártam ki a vécére. Reggelig ez így ment. Reggel aztán elkezdett fájni a torkom. Nem nagyon érdekelt, úgy gondoltam, szarni bele, menjünk afterpartyra, mindenki ezt akarta, ez volt a menetrend. Természetesen Hajógyári-sziget, azon belül pedig Coronita. Haveromtól kaptam még egy fél gramm pentylont, csak úgy. Coróba be, vécé, csík felszív, és gyerünk táncolni... A torkom már lángolt. Ez egy ideig továbbra sem zavart, de utána valahogy kezdett elviselhetetlenné válni a fájdalom. Annyira, hogy a végén a biztonsági őröktől akartam fájdalomcsillapítót kérni. Persze nem volt nekik. Mondtam a többieknek, hogy lelépek, mert kezd eldurvulni a dolog. Így is tettem. Felszálltam a villamosra, és megláttam magam az ablakban. Hajnal volt vagy reggel, nem emlékszem, még nem volt egészen világos. Láttam, hogy úgy nézek ki, mint egy hulla, és ez fura volt. Fehér arc, tiszta Twighlight-zóna, a torkomat fogtam, és úgy ültem a villamoson, hogy ziháltam a fájdalomtól. A zoknimban volt még a cuccból. Anyámat felhívtam, hogy bemegyek a legközelebbi kórházba, de kiborult, ellenkezett, így nem is mentem. Én is sejtettem, hogy ez mit jelentene, mivel járna. Hazafelé vettem hát az irányt, ahol már ott volt a barátnőm, meg még pár haver. Kicsit jobb lett a torkom, kevésbé fájt, legalábbis azt már nem éreztem, hogy mintha máglyát raktak volna benne. Tompán lüktetett. És mi lett? Valakinél volt még egy kevés cucc. Ott folytattunk mindent, ahol az afterpartyn abbahagytuk. Hiába a fájdalom… én hülye. Azt hittem, a következő adagtól, attól majd elmúlik. Mindvégig azt hittem.
Közben anyám is megérkezett… Szerintem látta rajtam, hogy mi van. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam neki, és arra sem, hogy ő mit mondott, de arra tisztán emlékszem, ahogy nézett rám. Meg volt rémülve, nem tudta, mihez kezdhetne ebben a helyzetben. A fia elzüllött, és ő nem tud tenni már semmit. Sem ellene, sem érte. Totális kifosztottság. Reménytelen, mély rémület. Nem sírt, anyám erős. Nem is kiabált. Már nem is tudtam volna felidézni, mikor kiabált vagy veszekedett velem utoljára. Csendben kiment a konyhába, mentem utána. Vett kamillát, felforralta nekem, és én azt a gőzt inhaláltam… A torkom javult, már tudtam beszélni, nemcsak érthetetlenül próbálkoztam. Igyekeztem megvigasztalni. Mondtam neki, hogy no para, látja, jobban is vagyok, nem lesz gáz. Csinált magának egy kávét, vagy valami ilyesmi, és még egy darabig ott volt, de megbeszéltük, hogy lefekszem, kialszom magam, és akkor szót fogadtam neki, fel is kúsztam valahogy a galériára. Utána elment, talán azt remélve, hogy megnyugszom, és ma már legalább nem csinálok semmi hülyeséget. Igen ám, de a zokni, az a rohadt zokni és még inkább az, ami benne volt, az ott volt. Mivel jobban voltam, azt hittem, folytathatom az utamat a rózsaszín, érzelmileg fájdalommentes világba. Félelmetes volt, ahogy átfordultak a dolgok. Ami jobb lett, szinte azonnal átváltozott, és valami még rosszabbá vált, mint előtte, sokkal jobban fájt. Elaludni már semmiképpen sem tudtam volna. Orvoshoz akartam menni. Muszáj volt. Felhívtam anyámat, aki ekkor már a másodállásában dolgozott. Ezúttal nem tiltakozott. Elmentem a barátnőmmel az ügyeletre. Ott vártunk jó egy órát, mire megvizsgáltak, és mondtak valami iszonyat nagy baromságot, hogy a nyelvemben lévő nyirokcsomó begyulladt, és hogy ezt csak az idő hozhatja helyre, mást nem tudnak csinálni. Sok kitartást kívántak, majd elengedtek. Ezután bementem anyámhoz a kórházba, mert nem múlt el a fájdalom, csak egyre jobban erősödött. Szavakkal nehezen lenne leírható, hogy mit éreztem. Akkor és ott a pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam, soha véget nem érő kínok közt, ahogy a tüdőmet, a torkomat és a nyelvemet mintha a pokol lángjai járnák át folyamatosan és egyre hevesebben. Nem tudtam nyelni, és egyre kevésbé kaptam levegőt. Nem bírtam tovább, nem tudtam, mit tegyek, nem volt az agyamban az a bizonyos csendes helyem, ahova elmenekülhet ilyenkor az ember. Anyám nem tudta, mit csináljon, szólt egy orvosnak, akit jól ismert, hogy vizsgáljon meg, vártunk egy másodvéleményre, arra pedig tök feleslegesen, és ezt ő is tudta. Az ottani doki úgysem tudott semmit csinálni. A barátnőm telefonált a szüleinek, hogy segítsenek, az anyja mondta, hogy azonnal odajön értünk. Átmegyünk egy másik kórházba. Míg rá vártunk, úgy éreztem, mintha meghalni mennék, anyámat átöleltem, és sírtam. Akkor és ott tényleg azt hittem, hogy már csak óráim vannak hátra, már azon is gondolkoztam, hogy egyszerűen kivetem magam az emeletről, mert még az is jobb volna, mint ez a fájdalom… Miközben mentünk lefelé a lépcsőn, az is eszembe jutott, hogy de hát megérdemeltem, ezt akartam, fájdalmat vagy bármit érezni, tök mind1 mit, csak érezzek… Fura volt, tudtam, hogy ez az igazság, akkor, abban a pillanatban kristálytisztán tudtam. Így kellett lennie. Ha ezt akartam, hát megkaptam…
Hál’ Istennek elég hamar átértünk a városon. A másik kórházban lévő orvos nem volt hülye, ahogy meglátott, azonnal tudta, mi a megfelelő kérdés. Milyen drogokat fogyasztott? Felsoroltam neki úgy tíz-tizenegyet. Az volt az érdekes, hogy nem is volt meglepve. De mivel ott voltak a barátnőm szülei, kértem a dokit, hogy ne ezt írja bele a jelentésbe, inkább azt, hogy ghb-t tettek az italomba. Azt reméltem, hogy ezzel talán megúszom. Sejtettem, hogy nem, de hátha mégis. Majdnem biztos voltam benne, hogy a barátnőm szülei tisztában vannak az egész történettel, de úgy gondoltam, mindenki jobbnak látja majd ezt a sztorit elhinni, mint a valóságot, hogy a lányuk egy roncs, összetört drogos emberrel jár. Így is lett. Mindenki hallgatott. Mivel itt sem tudtak semmit adni, csak szteroidot kaptam a fájdalomra (ami segített is pár óráig), és továbbküldtek a Péterfybe. Ott behívtak, és a nővérek a vizsgálóban épp arról beszéltek, hogy melyik parkban szívtak tegnap. Na, ez is jól kezdődik, ez jutott először eszembe. Persze az is lehet, hogy valamit félreértettem. Akkor már piszkosul fáradt voltam, kábé harminchat órája ébren. De mindegy, mondjon bárki bármit erről a kórházról, ez volt az egyetlen hely, ahol egyáltalán tudták, hogy mi is van velem pontosan. A gond az, mondták, hogy két helyen egy 1x1 centis harapásnyom van a nyelvemen, aminek következtében begyulladt az egész, ezért is dagadt fel akkorára, hogy beszélni sem tudok. Valószínűleg tánc közben történt. És akkor észre sem vettem. Itt az orvosok nagyon rendesek voltak, kevertek nekem valami lidokainos oldatot, amivel öblögetni kell, és közölték azt is, hogy egy hétig olyan fájdalmak fognak gyötörni, amilyenek még sohasem. Nem tévedtek. Egy hétig nem tudtam beszélni, telefonon és papírokon írtam le mindenkinek, hogy mit akarok mondani, ezen felül enni is alig tudtam, inni is nehezen. Az egyetlen dolog, amit kiskanállal meg tudtam enni, az kábé egy óra alatt volt, egy tál spenót. Kevés kis leves. Kis tányér puding. És ezeket is úgy, hogy az egyik kezemmel a villát, kanalat fogtam, a másikkal pedig szorítottam a terítőt a fájdalomtól. De amíg ültem az asztalnál, nem éreztem sem megbánást, sem szégyent. Tisztában voltam a következményekkel akkor már, csak ennyit éreztem. Arra gondoltam, hogy nem mondom, hogy megérte ez az egész, de ezzel is tanultam. Úgy hittem, ez igaz is. Megtanultam, hogy muszáj az életben mindenben mértéket tartani. Egy ideig. Egy ideig birtokában is voltam ennek a tudásnak, de ez nem tartott sokáig. Azt hittem, hogy ez a tudás elég lesz, és majd megvéd engem. És hogy ez minden tapasztalat. De nem így volt. Ez sem volt igaz.
Kapcsolódó anyag:
Molnár Lamos Krisztina: Hajtóerő
