Az utolsó emigránsok
Sárközi Mátyást könyvheti beszéde kapcsán kérdezgettük a magyarországi és angliai kulturális élet különbségeiről, a napjainkban a szigetországba kivándorlók perspektíváiról, és az angliai magyar kulturális élet meghatározó személyiségeiről. – Az író Londonból válaszolt kérdéseinkre.
Az író az idei Ünnepi Könyvhét megnyitóján
Könyvheti megnyitóbeszédében arra is kitért, hogy Magyarországon járva mindenkiben potenciális olvasót lát. Véleménye szerint idehaza nagyobb az irodalom jelentősége, renoméja, mint a briteknél?
Két erősen irodalomkedvelő országról van szó, nagy irodalmi hagyományokkal. Úgy látom, hogy a szépirodalmat olvasók köre főként egyetemistákból, ugyanakkor időmilliomos idősebbekből, jó értelemben vett sznobokból, továbbá szakmabeliekből és a „szakbarbár” megbélyegzést hárító, nem-filosz diplomásokból áll. Mindig van egy-két könyv, amit „el kell olvasni”. Angliában a középosztály krémjét az általános tájékozottság jellemzi. Aki nem tud politikáról, éppen megtekinthető fontos kiállításokról, vájtfülűeknek szóló rádió- vagy tévéműsorokról, színházról, filmről, könyvújdonságokról beszélgetni, azt nem hívják meg vacsorára.
Idézte a beszédben egykori atyai jó barátját, Cs. Szabó Lászlót is, akiről rengeteg anekdotát mesélt legutóbbi kötete, a Csé bemutatóján. Mit tart az ő máig meghatározó örökségének?
A nyelvhelyesség alázatos tiszteletét, valamint azt a sokszor hangoztatott figyelmeztetését, hogy „mindig rendelkezésre kell állni”.
Sárközi Mátyás (jobbra) a Csé című kötet budapesti bemutatóján, András Sándor társaságában
Van-e folytatása az emigráns magyar irodalomnak?
Húsz éve nincsenek többé magyar emigránsok, csak külföldön élők, azok viszont egyre többen. Idővel bizonyára kikerülnek közülük magyar írók.
Lassan megjelennek első irodalmi feldolgozásai az Angliába áttelepült kortárs fiatalok hétköznapjainak. Könnyebb vagy nehezebb-e a sorsuk, mint az Önöké volt – ha egyáltalán össze lehet vetni a kettőt?
Mi valóban emigránsok vagy menekültek voltunk, sokáig a hazalátogatás lehetősége nélkül. Én 1956 után harminchárom évig nem jártam magyar földön. Az idegenben új életet kezdők mindig szembetalálják magukat nehézségekkel. Az 1930-as évek zsidó menekülőit és az 1956-os forradalom után érkezőket Anglia segítette. A mostani migránsok számára előnyös, hogy mindkét ország az Európai Unió tagja.
Említene néhány magyar művészt, írót, akik Önnel együtt a mai napig kovászai az angliai kulturális életnek?
A hajdan népes társaság lassan elfogy. Még köztünk jár a költő, műfordító, polonista Gömöri György (81 éves), a kiváló illusztrátor Ambrus Győző (augusztusban lesz 80), és nagy szolgálatot tesz irodalmunknak Szirtes György (George), akit 1956 végén nyolcévesen hoztak Londonba a szülei. Ő elismert angol költő és szorgalmasan fordít versesköteteket, prózát egyaránt.
A zene nyelve nemzetközi. Frankl Péter zongoraművész még koncertezik (októberben lesz 80), Pauk György (79 éves) már nem, a hegedűsök ujjai hamarabb lassulnak le. A brit állampolgárságú Schiff Andrást (talán részben politikai okokból) lovaggá ütötte Erzsébet királynő. Pauk ötvennégy éve él és hangversenyezik Londonban, húsz éven át nevelt jó hegedűsöket a brit Királyi Zeneakadémia tanáraként, kortárs angol zeneszerzők műveit mutatta be, mégsem méltatták brit kitüntetésre. Ez számomra igencsak érthetetlen.
Az író a Kortárs Kiadó standjánál dedikál
Bizakodhat-e ma egy Angliába készülő, művészettel, irodalommal foglalkozó fiatal, vagy inkább lebeszélné arról, hogy Albionban próbáljon szerencsét?
Ez nemcsak tehetség kérdése. Az érvényesüléshez szerencsére és kapcsolatokra is szükség van.
Mi lett londoni galériájának a sorsa? Foglalkozik-e még hivatásszerűen a képzőművészettel? Szokták-e hazahívni kiállítás-megnyitókra?
A galériát, amelyet feleségemmel együtt vezettünk, huszonnégy év után eladtuk. Oly keveset hozott a konyhára, hogy nem érte meg a ráfordított idő és energia. Örülök, hogy Kass János, Gross Arnold, Láng Rudolf, Reich Károly és a párizsi Balkányi Zzuzsa grafikáiból sokat adtunk el, néhányat a Victoria és Albert Múzeumnak is. Kiállításokra olykor meghívnak, baráti alapon.
Az Ön prózája egyszerre anekdotázó és komoly, bölcseleti, de olvasmányos, derűs, mégis elgondolkodtató. Hogyan talált rá erre a hangra, mennyi a családi örökség? Volt-e korábban költői késztetése?
Amikor anyám mutatós bakfissá cseperedett, apja, Molnár Ferenc sűrűn vitte magával, ha vacsorára hívták meg pesti nagypolgárok, hogy a fehér asztalnál sziporkázzon. Így anyám eszes, remek humorú társasági kozőr lett. Iskoláskoromban elbűvölve hallgattam, amint a minden-vasárnapi, húsz-huszonöt fős vendégkoszorút szórakoztatta. Irodalmi hatások mellett ez alakította ki a stílusomat. Írásaim nem mindig vidámak, de alapállásom, hogy soha ne untassam az olvasót. Fiatalon írtam költeményeket, néhány megjelent, de Csé mellett másik fontos londoni atyai barátom, Szabó Zoltán figyelmeztetett, hogy őt Babits Mihály beszélte le a versírásról, nekem pedig ő javasolja, hogy inkább a prózára összpontosítsak.
Ha már a derűt emlegettük: mitől ilyen kiapadhatatlan a jó kedélye, a humora, a mesélőkedve? Nehéz elképzelni Önt rosszkedvűen…
Anyai örökség ez is. Ő egyébként nehéz időkben és helyzetekben azt vallotta, hogy „jobb megijedni, mint félni”. Rosszkedvű valóban ritkán vagyok, de jovialitásom mellett hajlamos dühös felháborodásra.
Milyen kötetet várhatnak az olvasók a Csé után, és mikor látogat ismét haza?
Októberben Budapesten egy Sárközi György-monográfiához gyűjtöm majd az anyagot. Következő könyvem azonban novelláskötet lesz, tervezett címe, a 34, 44, 56, plusz történelmi változásokra utal.
Laik Eszter
Fotók: Laik Eszter, Varga Melinda
