Hendi Péter: Alteregó (ajánló és részlet a könyvből)

Tárcákból kötetet szerkeszteni mindig veszedelmes vállalkozás, hiszen a műfaj ezer szállal kötődik szülőhazájához, a sajtóhoz, és kérdéses, hogy az efféle efemer alkotások kiállják-e az „öröklét próbáját”. Hendi Péter nekivágott ennek a kalandnak, és sikerrel vette az akadályt, ugyanis a hétköznapi apróságokat megragadó történeteiben mindig van egy mozzanat, amely a részletgazdag, talaj menti perspektívát megnyitja egy általánosabb összefüggés felé, hiszen az ő értelmezésében az íróember „az írással, kedvünk van azt mondani, mint utolsó lehetőséggel igyekszik felderíteni a világhoz való viszonyát”. Persze szó sincs itt fabulás záradékról, amely iskolásan összefoglalná az eset tanulságait, ennél Hendi sokkal elegánsabban dolgozik: egy-egy lazán elhelyezett félmondattal nyit ablakokat távoli terekre vagy időkre.

Alteregói Európa különböző tájain át barangolva nézelődnek, beszélgetnek és keresgélnek. Mit is? Egy találkozás emlékét, egy focimeccs lehetséges következményeit, egy buszutazás tanulságait, de leginkább egy emberhez méltó élet lehetőségeit. És hogyan lesz ezekből az emlékmorzsákból egységes kötet? Úgy, hogy az írások kaleidoszkópszerűen színes és változatos mintázatából kirajzolódik néhány vezérmotívum. Ilyen például az utazás, a lakhely, az otthon és a haza kérdése. Az Európa különböző országaiban bolyongó, itt-ott évekre-évtizedekre letelepedő elbeszélők vagy elbeszélővariánsok időnként eltöprengenek azon, hogy miként függ össze a szívbe és az útlevélbe írt identitás, összeütközésbe kerülnek-e ezek („egy szívben néha két ország is elfér”; „a színlelt otthon-vagyok-e-világban, az ám csak az igazi kiebrudaltság”).

Ezeknek a töprengéseknek a változatossága, többszólamúsága a beszélő önmegsokszorázásának is köszönhető, hiszen a különböző alteregók más-más szemszögből világítják meg az eseményeket, miközben többnyire megőrzik a megfigyelő, a kívülálló szerepét („mindenki végzi a maga dolgát, én meg csak tengek-lengek közöttük, nézegetem őket nappal és éjszaka”). A műfajból és a szerző írói attitűdjéből (meg persze munkamódszeréből) adódóan nyugodtan nevezhetjük ezt a könyvet kávéházi irodalomnak, tudván azt is, hogy a legfontosabb kérdések gyakran éppen a kávéházi asztaloknál hangzanak el. Így aztán a vállalt és szándékos könnyedség mélyén mindvégig ott lapul az a meglátás, hogy „az író feladata nem a piackutatás, hanem, hogy legjobb képessége szerint közöljön valami fontosat a világról”.

Egybeforrasztja a kötet darabjait az ironikus (olykor szarkasztikus) hangon átütő életigenlés is. Hendi a tragikus eseményeket éppúgy nem látja-láttatja egyoldalúan-patetikusan, ahogy a hétköznapi apróságokat és anekdotákat sem csak komikusan, hanem ezek egymásba szövődve egy sokszínű mintázatot rajzolnak ki. Az egyik tárca elbeszélője például egy személyes tragédia kapcsán meséli el, hogyan segített neki Camus leszokni a dohányzásról.

„Írni érdemes” – jelenti ki némi számvetés után a szerző egyik alteregója, és ezeket a rövid írásokat lapozgatva, melyek Budapest, Göteborg és Genf különböző helyszíneire kalauzolnak el bennünket, megállapíthatjuk, hogy olvasni is érdemes, mert a történetek olvasása közben mi magunk is könnyebben számot vethetünk a kötetben körüljárt kérdésekkel: kik vagyunk, hová tartozunk, és főként, hogyan is kellene élni.

Részlet a kötetből:

Home Leave

Így nevezik azt a szolgálati juttatást, amely lehetővé teszi, hogy az ENSZ-alkalmazott kétévenként meglátogathassa a hazáját. Férjnek, feleségnek és gyerekeknek fizeti a munkáltató a repülőjegyet, illetve – ha az utazás autóval történik – az annak megfelelő összeget. Az ausztrálok igazán szerencsések, hiszen kétévenként világkörüli utat tehetnek. Mindössze annyi a dologban a muszáj, hogy az utazás alatt legalább két hetet a szülőhazában kell eltölteni. És talán azért, mert ennyire nem vonzó minden szülőhaza, vagy, csak mert a nemzeti hovatartozást néha zavartalanabbul lehet átélni egy idegen országban, esetleg maga az utazás kezdi egyre kevésbé megérni a ráfordított pénzt, mert végül is mi a jobb: egy harmadik világkörüli út vagy egy új Mercedes? – az utazás megtörténtét, az esetleges visszaélések elkerülése végett, repülőjeggyel, benzinkútszámlákkal, s ha lehet, útlevélpecsétekkel kellett igazolni.

Nincs ebben a regulában semmi kivetnivaló, mert annak a szívnek, amelyik nem dönt helyesen, annak talán nem árt intézményesen is segíteni. Már amennyire lehet! Persze azzal, aki szíve szerint magyar, de az útlevele szerint svéd, azzal egy kicsit más a helyzet. Szerencsére ismerek egy ilyen személyt, mégpedig oly közelről, hogy esetéről akár első személyben is beszámolhatok.

Ilyen módon tehát, ami engem illet, a magam részéről nagyon örültem annak, hogy az említett szolgálati juttatást nem lehetett csak úgy, minden további nélkül, pénzre váltani. Egyrészt azért, mert nem jó az a világ, ahol minden pénzre váltható, másrészt meg azért, mert hála a regulának, az elmúlt húsz év során tízszer látogathattam haza Svédországba. Home leave nélkül ezt nem tettem volna meg, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy olyan fene nagy lett volna a különbség a szívem és az útlevelem között. Azt mondanám inkább, hogy én azt diktáltam a szívemnek, hogy szeresse az útlevelemet. Valami olyasmiről van itt szó, hogy az ember hisz abban, amit választott. A választás lehetősége persze nem volt korlátlan. A hatvanas évek végére lecsökkent azoknak az országoknak száma, ahová még menni lehetett, de aki nem rohant fejjel a falnak – mármint a vasfüggönynek –, az egyre kevesebb veszéllyel követhette elhatározását, miszerint: ITT NEM.

Erasmus Szabó nem kis csatát vívott magával, amikor 1969-ben a bécsi pályaudvaron, kezében két nehéz bőrönddel, nyomában feleséggel elszakadt az IBUSZ turistacsoporttól. Még fel is háborodott, mondván, hogy a hatalom huszonöt éven át nevelte benne a tettéhez tapadó bűntudatot. Ha Erasmus Szabó nem lesz a hídomlás hetedik áldozata, bizonyára elcsodálkozik azon a két Münchenbe érkező disszidensen, akik annak érdekében, hogy átjussanak a szabadság kapuján, korántsem folytattak olyan ádáz harcot magukkal, mint ő. Mert a két fiatalember egyszerűen azt mondta a turistavezető nőnek, hogy: Figyelj ide, az igaz, hogy mi Budapesten helyet adtunk neked a kocsinkban, és az is, hogy így kevesebb volt a részvételi díj, amit fizettünk, de a dolog úgy áll, hogy mi nem viszünk téged haza Magyarországra, mert mi itt maradunk. Ugye van annyi pénzed, hogy megvedd a vonatjegyed? Mekkora haladás a személyi szabadság fokában! – gondolta volna magában Erasmus Szabó.

Persze mehettünk volna visszafelé is az időben. Tizenkét, tizenhárom évvel Erasmus előtt olyan emberek is elhagyták Magyarországot, akiket tán fel is akasztanak, ha otthon maradnak. Vagy gondoljunk néhány balti menekültre. Közülük sokan úgy gondolták, hogy ők csak néhány hónapra jönnek át Svédországba, amíg az országuk újra felszabadul. Ugye, más eset ez is. Vagy arra a görögre vagy törökre, akinek tátva maradt a szája a svéd TV-filmben, amikor meglátta, hogy a szállásadónője olyan gazdag, hogy még telefonja is van. Más eset, ugye ez is.

Akkoriban a svédek mintha szerették volna, hogy a bevándorlóik elpanaszolják nekik, amiért ők olyan hidegek. Gál Ferenc nem keveset füstölgött emiatt, és persze én magam is. Egyszer egy göteborgi teniszpályán, Kalle Roosquist barátom házibajnokságán megismerkedtem az egyik résztvevő barátnőjével. Talán hogy ne gondolja rólam, hogy én mindent olyan rosszul csinálok, mint a teniszt, bizalmasan megsúgtam neki, hogy mielőtt eljöttem Magyarországról, publikáltam ott néhány elbeszélést. Véletlenül tudott egy-két nevet a magyar irodalomból és megkérdezte, hogy az enyém mennyire ismert. Semennyire, feleltem. Azt, ugyebár nem mondhattam neki, hogy otthon teniszbajnok voltam. Aztán Theodor Kalifatidest hozta szóba, hogy hallottam-e róla. Naná, majd nem! Ő az egyik passzusában azt fejtegette, hogy mennyire más Athén, mint Stockholm. Mert ha Athénben egy reggel újságot olvasol az autóbuszon és rád köszön egy kollégád, akkor te elteszed az újságot és az út hátralévő részében a kollégáddal fogsz beszélgetni. Ezzel szemben Stockholmban… na, ilyen dolgoktól szokott volt felmenni a Gál Ferenc feje vize, meg persze az enyém is. Most már biztos, hogy Budapest nem csak földrajzilag, de kulturálisan is a két város között fekszik, feleltem a beszélgetőpartneremnek, hiszen nekem egy reggelen ezen szavakkal örült meg a Keleti pályaudvaron egy hajdani iskolatársam: De jó, hogy együtt utazunk, legalább nem kell újságot vennem!

De eltértünk a tárgytól, hiszen az útlevélről volt szó, meg a home leave-ről, amelynek révén újra meg újra visszatérhettem választott hazámba, amelytől, fájdalom, egyre távolodom. Nem a mi hibánk, hogy így alakult, hiszen mi igazán szerettük egymást, csak hát idestova húsz évnyire vagyunk már egymástól.

A tavalyi látogatás során Göteborg helyett Stockholmba mentem. Egy ideig a Drottninggatanon lévő nagyon meleg Qeens Hotelben szenvedtem, melyért aztán az utolsó két napon a Sture Plan melletti Kung Carl jelentett kárpótlást. Ideális környék az emlékezésre, jóllehet, ma már senki sem tudja, hogy hol volt valamikor, harminc évvel ezelőtt, Erasmus Szabó szálláshelye, a Hotel Excelsior. De ez most megint mellékvágány, hiszen nem ez volt a fontos, hanem az, hogy a két ott töltött vasárnap egyikén, egy reggel elindultam Grinda szigetére. Menetrend szerint két hajó is várakozott. A fél tízes meg a tízes. Láttam, hogy csak a másodikra férhetek fel, de aztán kiderült, hogy már az is teli, mert a hajóra felvezető hidacskánál az egyenruhás férfi a mellettünk lévő harmadik hajóra mutatott és azt mondta:

– Ma a Szimfóniával fogsz utazni.

És ettől a mondattól megnyílt előttem egy egész világ! Ott voltam megint Svédországban, mint valamikor nagyon régen, megint ott, abban az országban, ahol nem történhetett velem semmi, de semmi baj, mert a svédek gondoskodnak rólam. Két hét ott-tartózkodást írt elő az ENSZ-regula, és íme, én megkaptam mindazt, amit csak egy otthon adhat, meg bizony, egyetlen mondatban. Ma a Szimfóniával fogsz utazni, mondta a fiatal kapitány. Ha nem mondja, hogy ma, akkor talán személytelen marad az egész, akkor nem történt volna, csak annyi, hogy útbaigazított egy futóvendéget. De ő barátságosan hozzáadta találkozásunkhoz a tegnapot és a holnapot. Jóságosan, akár az apám. És nem zavarta egyikünket se, hogy én lehettem volna az ő apja. (2003)

Hendi Péter: Alteregó. L’Harmattan, 2015.

A szerző június 6-án (szombaton) 10 órakor dedikálja a kötetet Budapesten a Vörösmarty téren a L'Harmattan 89-es számú pavilonjánál.