Az időmérték nem gúzs, hanem felszabadító erő

G. István Lászlóval beszélgettünk Repülő szőnyeg című új kötete apropóján többek között versformákról, írás- és irodalomoktatásról, a magyar nyelv alkalmasságáról az időmértékes verselésre és a mindezt tároló tudatalattiról.

G. István László (Forrás: http://www.gistvanlaszlo.com)

Hova sorolnád legújabb kötetedet, a Repülő szőnyeget? Mi ez tulajdonképpen: tankönyv, irodalmi szöveggyűjtemény vagy ínyencek olvasókönyve?

Meg fogsz lepődni. Verseskötet. A kilencedik magyar nyelvű verseskötetem – szinte „válogatott és új versek”, hiszen időmértékben írt régi szövegeket majd' minden régi kötetből válogattam. De a kérdésed jogos, hiszen a verseskötet leplezi, hogy az, ami – mindenféle másnak látszik. Ha akarom, verstani példatár, amely, lehetőség szerint az összes időmértékes formát megmutatja – ehhez a lábjegyzetekben felépül a verstani tudományos ismeretterjesztő rész. Ha akarom, játékos formatan, mert a szőnyeg „rojtjai”, mondjuk a nyitó- és záróvers könnyed hangvételű gyerekverskötetbe illenek, ha akarom „ínyencek olvasókönyve”, mert kevesen találkoztak a burmai than bauk formával magyar nyelvű versszövegben.

Mi adta az ötletet a könyvhöz? Mennyi kutatást igényelt a munka? Könnyen ment a formák váltogatása, vagy szép, lassú türelemjáték volt?

Adva volt Weöres Rongyszőnyege, amelyben dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek szerepelnek, és adva volt a Magyar etűdök-ciklus is, amelyben Weöres a magyar ütemhangsúlyos verselés gazdagságát mutatja be, kaleidoszkopikus bőséggel. Gondoltam, ha megvan az ütemhangsúlyos verselés szinte teljes lehetőségrendszere, készüljön el az időmértékes párja is a Magyar etűdök-nek. Pontosabb cím lenne az Időmértékes etűdök, csak nem tetszett, nem pontosnak, hanem pontoskodónak éreztem. Így lett Repülő szőnyeg, amely leginkább a keleti mintákat hangsúlyozza. A munkát Szepes Erika és Szerdahely István fekete Verstan-könyvének kijegyzetelésével kezdtem. A Repülő szőnyegben majdnem az összes görög–latin, arab–perzsa, szanszkrit és más időmértékes forma, valamint nyugat-európai strofikus szerkezet (ezek az eredeti nyelvben nem, csak a magyarban szerepelnek időmértékesen) és távol-keleti mérték szerepel, amelyet a Verstan megemlít. Ezenfelül a távol-keleti részt más, angol nyelvű forrásokból is bővítettem, és kiegészítettem az egészet néhány kelta és matematikai-mesterséges formával. Az anyag megkoronázásaként pedig három Weöres-strófát is kiválasztottam, hogy tisztelegjek a mester előtt. Türelemjáték, persze, valamelyik forma viszonylag gyorsan készült, valamelyikre három évet kellett várni, hogy megmutassa magát.

Előző könyved, a Dekonstruált ritmika és a mostani mellé is jól illik Horváth Viktor A vers ellenforradalma című munkája. Alkotói tevékenységed mellett miért kezdtél el egyszeriben az írás mikéntjéről értekezni?

A doktori disszertáció tétje más volt. Ott a magyar nyelv működésének mélyén megbújó szimmetria-mintázatokat szerettem volna számítógépes algoritmussal megmutatni, azt, hogy az időtartam-lüktetés a versszövegben nagyságrendekkel rendezettebb szimmetriákat hoz létre, vagyis hogy a szimmetriákban részt vevő szótagok részvételi száma nagyságrendekkel nagyobb, illetve hogy ezek a szimmetriaábrák egy vers egyéni „hangzó ujjlenyomatát” képezhetik le. Az alkotófolyamat, a versírás tudatalatti-zenei lehetőségeit vizsgáltam. Horváth Viktor „ellenforradalmi” könyvében pedig a kreatív írás tanításának mutatja meg egy fontos lehetőségét – hogyan szabadítható fel módszertani értelemben a gátlás, hogy kötött formájú verset bárki képes legyen írni. Viktor társának tekint engem ebben az „ellenforradalmi elhivatottságban”, ami rendkívül megtisztelő. Én a Repülő szőnyegben inkább a „Hadjárat a semmibe” babitsi értelmében próbálok „korlátok között nemesen kígyózni”, és azt megmutatni, hogy az időmérték, a megkötés nem gúzs, hanem kreatív energiákat és lehetőségeket felszabadító erő.

Munka közben milyen új tapasztalatokat szereztél? Okozott valami kirívó meglepetést?

Tandori Dezső az előző kötetemről, a Hármasoltárokról szóló kritikájában a „babitsi utat” emlegette. Én az előző hét-nyolc évben többnyire homogén ciklusokat írtam: a Nap-monológok, a Hármasoltár-versek, a Védőbeszédek markánsan eltérő karakterű, de ciklusba rendeződő szövegtereket alkottak – ezzel szemben a Szőnyeg a heterogén stílus- és karakterjegyeivel rendkívül felszabadítóan hatott rám. Mintha újfajta leveleket találtam volna „Irisz koszorúiból”. A meditációs teret létrehozó dalvers dominánsan jelen van persze a kötetben, de a gyerekvers állatos témájától kezdve a politikai szatírán át a közbeszéd formai betördeléséig minden felhasználható volt a formai palettán. Meglepetést az okozott, hogy létezik a formának, a mértéknek „emlékezete”. Munka közben láttam, hogy egy-egy formához a hagyomány által kapcsolt jelentések spontán megélednek az írás közben. Egy előző nemzedék: Petri vagy Várady Szabolcs azt tekintette kihívásnak, hogy a forma által felidézett hagyomány ellenébe írjanak: olyan karakterű témák jelenjenek meg egy adott mértéken, amelyek provokációk, vagy a „megszokott” ellen hatnak. Nekem más volt a tét: beleállni a hagyományba, és a formához tapadó „közhelyet” közös hellyé tenni. Vagyis a megszokottat engedni új környezetben működni. Hagyni, hogy a forma a hagyomány erejével mélyüljön. Ha sikerül nem kikönnyített módon, nem kézművesmunkát létrehozva írni, akkor úgyis rajta lesz a vízjelem, a saját hangomon fog szólni, ami mindenkié. Mondok egy példát: fantasztikusan érdekes volt, amikor néhány maláj formával kísérleteztem, hogy az ősibb pantun-versbe univerzális szerelmes téma íródott, az empat empat-ba viszont valamiért keresztény kultúrkörből jöttek fel témák: nevezetesen az eucharisztiáé. Később tudtam meg, mint hogy a vers elkészült, hogy az empat empat a francia refrénes vers hatására alakult ki a maláj nyelvben, vagyis európai örökség távol-keleti továbbélésével van dolgunk. Ezt a tudatalattim „tudta”, így álmodhattam meg a francia-keresztény témát egy ismeretlen keleti formához...

A változatos, már-már meghökkentő formák azt jelzik, a magyar nyelv gyakorlatilag bármire alkalmas, segítségével bármit meg lehet csinálni. Így van-e, vagy nyelvünk mégsem használható minden formára, például bizonyos megoldások nem állnak neki túl jól, „lötyögnek” rajta?

A magyar rendkívül hajlékony nyelv. Az ősi ütemhangsúlyos verselés mellett a teljes klasszikus görög–latin időmérték, sőt a perzsa és szanszkrit időmérték az eredeti vers szellemében követhető és újraalkotható magyarul. A versfordító hagyomány a nyugat-európai úgynevezett hangsúlyváltó verselést is időmértékben fordítja, tehát a középkoron és a reneszánszon át szinte az összes sorfajta, strofikus szerkezet vagy nyugat-európai mérték is megcsinálható. Még az észt regivers is. A klasszikus arabban az időmértéket furcsa hangsúlyviszonylatok is kísérik – ezt mesterkélt lenne a magyarban követni, így az arab vershagyomány inkább perzsa közvetítéssel érkezik hozzánk, a tiszta időmérték formájában. Az ógermán vagy óír alliteratív, hangsúlyszámláló verselést is vissza lehet adni magyarul, hiszen a magyar ütemhangsúlyos verselés előtt, például a Szent László-énekben ehhez hasonló formát alkalmaztunk mi is. Egyedül a távol-keleti formák okozhatnak gondot: ott sem mindegyik. Az a kóstolónak szánt néhány khmer, maláj, japán vagy koreai forma, amit kipróbáltam, szépen működik magyarul, még akkor is, ha a japán morák helyett szótagokat számolunk. Egyébként az indiai, ganavritta moraszámláló vers is szépen követhető, gondoljunk Weöres Gitagovinda-fordítására. A baj egyedül a politon nyelvekkel van: ezekben az úgynevezett szótaghanglejtés alkotja a forma alapját, a kétértékű ritmika a négy, hat, olykor nyolc-tízféle szótaghanglejtés bináris rendeződésében alakul. A burmai vagy a vietnami formák ennek ellenére (mert a rímelés és a szótagszámlálás szintjén vissza lehet őket adni) követhetők, de mondjuk a kínai már nem, itt politónia nélkül nincs értelme ritmikát alkotni. Azt azonban látni kell, és a lábjegyzetben be is vallom, hogy a burmai formák (than bauk, ya du), illetve a vietnamiak (luc bat, song that luc bat) csak halvány visszfényei az eredetinek. De a visszfény is szép!

Az iskolai irodalomoktatás megreformálásához remek segédeszköz a Repülő szőnyeg. Hogy látod, milyen változásokra van szükség, hogy a diákok a magukénak érezzék az irodalmat, a verset, s hogy élvezni, szeretni tudják?

A Károli Gáspár Egyetemen tanítok kreatív írást, de úgy érzem, nem más ez a középiskolában sem. A gyerekek vagy hallgatók elsősorban azt a formát fogják „megtanulni”, amit meg is csinálnak. Megcsinálás közben derül ki, mi mire való. Akármilyen furcsa, a gyerek szeret „gúzsban táncolni”, mert a külső mértéket sokkal egyszerűbb követni, mint az organikus belső mértéket, ami a jó szabadvers formai vezérihlete. A gyerek vagy fiatal hallgató tudatalattija sokszor pontosabban működik, mint a miénk. Nem csodálkozik, hogy mennyire nehéz formákat meg tud csinálni. Természetes játékként éli meg, hogy a ritmus kreatív ösztönző erő, és hogy a végtelen homonima, amit egy adott mérték „jelent” a hagyomány által mégis megkerülhetetlen képzet-sugallatokhoz igazodik. Én „kikérdezni” is csak azt a formát szoktam, amit már kipróbált a hallgató: sokkal könyebben emlékszik rá, hiszen belülről ismeri, megkínlódott az ellenállásával, és örömként élte meg, hogy a forma „engedett neki”. Ne féljünk attól, hogy saját szöveget íratunk a tanulókkal, vagy más formába esetleg átíratunk szövegeket. Egy Balassi-vers is sokkal nagyobb élmény lenne, ha mondjuk szonettbe kellene átírni! Közben kiderülne, hogy a nyílt láncú Balassi-strófa mennyire más energetikával rendelkezik, mint a zárt, tizennégy soros szonett.

Egy időben a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanítottál magyart. Mik voltak a tapasztalataid, a diákok figyelmét mivel tudtad a legjobban felkelteni?

Kilenc évet tanítottam a Toldyban, nagyon jó emlékeim vannak. Még ma is rendszeresen kirándulunk egy olyan osztállyal, akikkel hat évig voltam együtt. Nem tudom, a figyelmet szerintem azzal lehet felkelteni, ha komolyan veszed a tárgyadat is és a hallgatóidat is. Nem játszod meg magad, nem szerepeket követsz, hanem mered vállalni annak a tétjét, hogy az vagy, aki. Ha elfogadnak, akkor bármit meg lehet tanítani a diáknak. Meg kell persze tanulni, hogy a kamasz közösségnek nem feltétlenül a te tárgyad jelenti a legfőbb jót. Néha a munkafolyamat elakad, valamin változtatni kell. De annyira jó együtt gondolkodni, adott esetben sokat tanulni egy friss észrevételből vagy egy divergens, nem megszokott meglátásból. Én tényleg hálás vagyok a tanítványaimnak.

A következő verseskötetet mikorra várhatjuk tőled?

A Védőbeszédek szinte teljesen elkészült már. Az utolsó simításoknál tartok. Korábban kezdtem írni, mint a Repülő szőnyeget, és fontos könyv, darabjai folyóiratokban olvashatók, drámáról és kegyelemről szól. Azt remélem, hogy nyáron már odaadhatom a kiadónak.

Ayhan Gökhan