„Elmenedzseltem az életem”

Gálfalvi Györgyöt, a Látó egykori főszerkesztőjét, erdélyi irodalomkritikust, írót, szociográfust József Attila-díja apropóján kérdeztük pályája fontosabb állomásairól, meghatározó olvasmányélményeiről, a rendszerváltásról, a közéleti líráról, a fiatal irodalomról és az elismeréshez való viszonyáról.

Gálfalvi György

16 évesen az Aranyosszéki Szövetkezeti Könyvtár anyagát rendezte, amelyet 1940-ben Tordáról Marosvásárhelyre menekítettek. Ez a munka meghatározó volt az Ön számára, ekkor ismerkedett meg Balázs Ferenc a Rög alatt című művével is.

A Marosvásárhelyi Szakszervezetek Házának a könyvtárában az volt a feladatom, hogy a pincéből felhozzam és elrendezzem az Aranyosszéki Szövetkezeti Könyvtár anyagát. Úgy kerültem oda, hogy érettségi előtt hét hónappal kicsaptak az iskolából. A könyvtárosnő, egy Kuti Margit nevezetű, nagyon rendes néni elintézte, hogy maga mellé vehetett kisegítőnek, persze térítés nélkül. Addig is nem lógtam az utcán, így kaptam ezt a feladatot. Ölben, majd szatyorban felhordtam a második emeletre a könyveket, és elrendeztem. Sajnos, nem volt olyan nagy az a szövetkezeti könyvtár, amelyet 1940-ben átmenekítettek Tordáról Marosvásárhelyre. Évekkel ezelőtt megpróbáltam megtalálni a könyveket, de senki nem tudott a könyvtár további sorsáról. Sajnos a munkám kárba veszett, de nekem nagyon fontos volt. Életem egyik legjelentősebb fordulatát az hozta, amikor 16 éves koromban Balázs Ferenc könyve, a Rög alatt a kezembe került. Jó ideig meghatározta a gondolkodásomat, az az indíttatás sokat jelentett nekem abban, hogy a bennem csak forrongó gondolatok letisztuljanak. Tamási Áron közismert mondása szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, én a magam képére formálva, parafrazáltam ezt: azért vagyunk a világon, hogy azzá legyünk, akik lehetnénk.

Hogy érzi, sikerült?

Nem teljesen, de talán úton vagyok feléje. Halálunkig úton vagyunk a céljaink felé. Fiatalkoromban vágtattam, most trombózisos lábbal csak cammogok, de ugyanabba az irányba. Nem végeztem el a dolgomat, nem lettem azzá, aki lehetnék, de bennem él, hogy talán még sikerül formálnom azon a torzón, ami vagyok.  Sok rögeszmém van, ezek közé tartozik, hogy mindannyian torzóban maradva halunk meg. De nem mindegy, hogy milyen alakú az a torzó.

18 éves koromban kerültek Németh László művei a kezembe, aki Balázs Ferencnél is sokkal jelentősebb hatással volt rám. Az egyiktől a magatartást és az alapállást tanultam, a másiktól a gondolkodás irányát. Németh László fogalmazta meg, hogy az írás, az író az vállalkozás. Az én vállalkozásom – nyilván a nagyságrendeket szigorúan figyelembe véve – az íráson kívül a szerkesztés és az irodalomszervezés is. Ez különböző korszakaimban és egyáltalán, ahogy az idő engedte, más-más hangsúlyt kapott. Nagyjából szerkesztéssel és szervezéssel teltek az éveim. Úgy is lehet mondani, hogy elmendezseltem az életem, de azért néha próbáltam írni is, amikor erre időt szakítottam. Abban reménykedem 73 évesen, az idő szorításában, erősen megrendült egészségi állapotomban, hogy talán most az írás nagyobb hangsúlyt kap.

Min dolgozik most?

Kacagásaink című emlékiratomból jelennek meg részletek, ezen dolgozom, szeretném nagyon hamar befejezni. A szekus dossziémból táplálkozik, ez 6000 oldalnyi anyag, amit rólam 1974 januárjától 1989. december 15-ig leírtak. Amikor 2008-ban, nem sokkal nyugdíjazásom után kézhez kaptam, éppen egy másik munkámban voltam elmerülve, azóta azt sem folytattam, és ezt sem tudtam elkezdeni sokáig, mert annyira elbonyolította az életemet. Kiderült, olyan dolgokat juttat eszembe, amelyek egész új viszonyt teremtettek én és az emlékeim, az emlékek és az emlékek között, nagyon sok mindent át kellett értékelnem. Ezért hálás is lehetek azoknak, akik követték az életemet, s olyan emlékeimet is megőriztek, amelyekről nem is tudtam, hogy az emlékeim.

Megkéstem ezzel a naplóval, a szekusirodalom mindent elönt, ezért számos dolog vesztett a súlyából. Látom, mennyire fényezheti az ember magát, de én szeretnék elszámolni nemcsak a saját múltammal, hanem mindazzal, amit szerkesztői munkám és az életem során tapasztaltam, a barátaim sorsával, mert nagyon sok barátom halt meg, pusztult el vagy lehetetlenült el. Van, aki fizikailag itt van köztünk, de már nem az, mint akinek indult. Én korán megtanultam, hogy életünk céladomány, és nem magántulajdon. Abban a céladományban számomra benne van, hogy kötelességem elmondani azt, amit fontosnak tartok, amit tudok, amit átéltem.

Egyetemistaként gyakran látogatta Kolozsváron a legendás Gaál Gábor Irodalmi Kört. Itt egyik alkalommal összetűzésbe került Nagy Istvánnal Szilágyi István egyik novellája miatt. Emlékezetes estek voltak ezek. Milyen volt az akkori korhangulat?

Nagyon nehéz ezt érzékeltetni. A korhangulathoz ismerni kellene azoknak az éveknek a belső hangulatát, és el kellene magyarázni azt is, hogy bennünk, akik különböző környezetekből jöttünk, mit váltott ki mindez. Nagyon erős volt az udvarhelyi részleg, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András egy kultúrát hoztak. Ehhez közel állt Király László, aki ugyancsak Székelyföldről, Szovátáról jött. Volt a kolozsvári részleg, amely egy polgári világból jött. Voltam én Marosvárásárhelyről, aki ugyancsak polgári családból származtam, ezzel szemben gondolatvilágomban, törekvéseimben inkább a székelyföldi falusi élményvilágot hozó kollégáimhoz álltam közelebb. Voltak még a váradiak, a szatmáriak, akikhez könnyebben eljutottak a magyarországi hírek. Hihetetlenül sok hatás ért bennünket televízió nélkül is azokban az években.

A hatvanas évek elején már jöttek be a magyarországi folyóiratok, könyvek, egymás kezéből téptük ki „csak egy éjszakára” az olvasnivalót. Az itteni irodalmi világ még mindig felemás volt. Ott voltak a fiatal költők, a Forrás előttünk járó első nemzedéke, Lászlóffy Aladárék, Szilágyi Domokosék. Ugyanakkor ott voltak a még mindig vaskalapos szerkesztők, akik, jóindulatú barátaink mellett, eljártak ugyan közénk tájékozódni, de rekcumozni akartak minket, és mi ezt nem tűrtük. Én heves vérmérsékletű fiatalember voltam, az iskolából is azért kerültem ki, mert felpofoztam egy tanáromat, és utána kizártak a KISZ-ből is, mert ellene szavaztam egy kollégám kizárásának, akit kulákgyereknek mondtak. Késve kerültem bele a KISZ-be a származásom miatt, nem értettem, hogy milyen világ van, s hogy nem lehet kimondani az igazságot. A kimondás vágya ott volt bennünk, az egész körnek a hangulatát ez adta meg.

Nagy István nem volt olyan rossz író, ahogy utólag visszanéznek rá. A két világháború között írt néhány kitűnő novellát és egy nagyon jó regényt, a Réz Mihályék kóstolóját. De nem tudta meghaladni a saját korlátait. Az ő világát az osztályharc töltötte ki a két világháború között, de az osztályharc töltötte ki a hatvanas években is. Még mindig a polgári világ ellen küzdött, és bennünk látta ezt megtestesedni, minket akart átnevelni. Nyilvánvaló, hogy vitába szálltam vele, mert én voltam abban az időben a Gaál Gábor Kör egyik vitázója. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy mi megértjük, őt verték a szigurancán, kemény volt, és nem vallott, de értse meg, mi a saját kételyeinkkel küzdve éppen úgy szenvedhetünk, mint ő a gumibottól. Nem tudta felfogni, ez a fajta empátia hiányzott belőle.

Az egyik alkalommal Szilágyi István felolvasta novelláját. Írásában a Tomori nevezetű mozdonyvezető összeütközésbe kerül a fűtővel (Szilágyi Pista is vasúti fűtő volt). Nagy István közölte, hogy a munkások nem így beszélnek. Valahogy úgy képzelte el, hogy a munkások az ötvenes és a hatvanas években még mindig az osztályharcot és burzsoáziát emlegetik. Pista pedig a maga természetességével hozta ezt a történetet. Közöltem vele, hogy Szilágyi István 1958-ig, mielőtt az egyetemre került, fűtőmunkás volt, és ismeri ezt a nyelvet. Nagy István az első pártülésen elpanaszolta, hogy nagyobb gondot kellene fordítani a fiatal írók nevelésére. A belügyi szervek utánanéztek, ki volt tiszteletlen Nagy Istvánnal.

Az 1989-es forradalom kitörésekor Marosvásárhelyen Markó Bélának azt mondta, kételkedik a változásban. Azóta 25 év telt el, mit gondol, megtörtént már a rendszerváltás?

Nem történt meg! Markó Béla fiatalabb, mint én, de higgadtabb alkat volt nálam. 1989-ben az én kapumból néztük a Securitate hátsó kapuján kifelé áramló tömeget. Azt mondta Béla, hogy mától más világ lesz. Mondtam neki, nem, nem lesz más világ. Én akkor már megtanultam: a politikai rendszert könnyebb megváltoztatni, mint az uralkodó ideológiát.

Ami Bélát illeti, mindenki számára teljesen meglepő módon belevetette magát a politikába. Őt alanyi költőnek tartották, és azt hitték, hogy én leszek a politikus, aki egész életemben beavatkozási viszketegségben szenvedtem. Nem lettem. Bélának nem tudunk eléggé hálásak lenni, hogy ilyen színvonalon és ilyen rátartisággal politizálta végig ezt az utóbbi 25 évet. Mindmáig nagyon jó barátok vagyunk, és többször közölte velem, hogy az ördög vigye el, igazad volt. Visszatért ahhoz a kapujelenethez, emlékezett rá, amikor figyelmeztettem, lényegében semmi sem lesz másképp.

Bárcsak ne nekem lett volna igazam, de 25 év után is ugyanúgy érzem, hogy megaláznak minket, hogy semmibe vesznek, és egyre reménytelenebb a helyzet. Én nem bíztam abban, hogy a nyugati figyelem jobb belátásra kényszeríti Romániát. Átmenetileg igen, amíg volt a NATO-ba való belépés kényszere, de zsigerileg képtelenek a nacionalizmusról lemondani, évszázadok óta bennük van ez a kisebbrendűségi érzés, amelynek az egyenes következménye a nagyzolás és a fölény, minket rekcumozni és kézhez venni akarnak. Megaláznak. A világ legtermészetesebb dolga lenne például az egyetemen a kétnyelvű oktatás, az, hogy a katolikus gimnáziumot visszakapjuk, a helységeket, az utcákat mi nevezzük el.

Veszélyt érzek a korhangulatban. A televízióból ömlik a gyűlölet ellenünk, a nyílt uszítás. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy Vadim Tudor vagy Funar azt mondja, ki a magyarokkal az országból, át kell dobni őket a határon, nyugdíjaikat meg kell vonni, állásaikból el kell bocsátani őket. De most nem egy csatornán és nem csak az ő szájukból halljuk mindezt, hanem akármerre kapcsolok, négy-öt csatornán hallom, hogy a magyarok közveszélyt jelentenek, és ezt meg kell oldani.

Ugyanazt mondom, mint amit 1989. december 22-én mondtam.

Hogyan vélekedik a Magyarországon az elmúlt években divatossá vált közéleti líráról, a körülötte kialakult vitáról?

A tiszta esztétikumot hirdető kritikusok korlátoltan és egyoldalúan vetették fel ezt a kérdést. Elek Tiborral értek egyet, aki először válaszolt nekik az Élet és Irodalomban, és nagyjából ugyanazt a gondolatmenetet folytatta, amit szerkesztői munkájában a Bárkánál képvisel. Ami egyszer az emberi élethez tartozik, az nem maradhat ki az irodalomból, költészetből. Babits szavaira emlékeztetnek, máig ő írta le az egyik legszívmelengetőbb mondatot: magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, amelynek termőtalaja a magyar nyelv. Dsida, igazán angyali tüneménynek tűnt a költészetében, és egyszercsak kiszakadt belőle a Psalmus Hungaricus. Úgy érzem, hogy mindnyájunkból kiszorították a Psalmusnak a hangvételét, a vallomást a magyarsághoz való viszonyunkról.

Egységben láttam az irodalmat, és egységben látom továbbra is. Őrültségnek tartom ezt a szekértáborosdit. Nagyon halvány reményeim azt mutatják, hogy valamelyest kijózanodás észlelhető, közeledés egymás felé. Azok, akik hatalomra kerültek, és hatalomra segítették a maguk táborát az irodalomban, egyszercsak azt érzik, hogy hoppá, ezek a gyerekek, akiket mi segítettünk oda, minket is félresöpörnek. Ez kijózanítólag hatott nagyon vehemensen gondolkozó szélsőségesekre is.

A másik oldalnál is érzem azt, hogy a normalitás felé mozdultak. Nem volt ez általános, de itt Erdélyben talán normálisabban viselkedtünk, mint Budapesten. Itt volt például a Holmi szerkesztősége, az elsők között hívtam meg az irodalmi színpadunkra. 1991-ben eljött Réz Pál vezetésével Petri György, Radnóti Sándor, Rakovszky Zsuzsa, és nagy sikerük volt. Ugyanakkor elhívtam a Hitel szerkesztőit, szerzőit, eljött Csoóri Sándor, Sára Sándor, Görömbei András, Simonffy András, Lázár Ervin. Kitűnően elbeszélgettünk egymással, és elbeszélgettek a vásárhelyi közönséggel. Ők nem vetették a szememre, hogy a másik tábort is meghívtam, de volt, aki a szememre vetette.

Egyébként egyszerre akartam meghívni Csoóri Sándort és Konrád Györgyöt, emékezve arra, hogy ők valamikor a Hungária Kávéházban rengeteget időztek egymás mellett, ugyanarról a témákról beszélgettek mint ellenállók, ugyanazoknak a lányoknak udvaroltak. Jóban voltak. Elküldtem a meghívólevelet. Konrád Gyuri azonnal válaszolt, és mondta, hogy természetesen jövök. Csoóri nem válaszolt, írtam egy sürgető levelet, arra sem válaszolt, telefonon sem tudtam elkapni. Később Konrád eljött, nagyon jó estet tartott, 450-en voltak, utána nálam jót beszélgettünk.Két hét múlva eljöttek Csoóriék is, kitűnő irodalmi estet tartottunk, azon is volt 450 ember, utána a kertben reggelig folyt a beszélgetés. Egyik emberük csodálkozott, hogy 450 ember összegyűlt, mondta, ilyen Magyarországon nincs. Egyszercsak megkérdezte, te, mondd, és amikor Konrád itt volt, hányan voltak? Válaszoltam neki: 450-en. Elcsodálkozott. Azt mondja, Vásárhelyen 900-an járnak irodalmi estre? Mondom, nem 900-an, 450-en. Rám néz, azt mondja belesápadva, csak nem azt akarod mondani, hogy ugyanaz a 450 ember? Mondom, de igen, azt akarom mondani.

Később kiderült, Csoóri azért nem jött el, mert volt egy titkára (nyugodjék), aki elkapta a leveleit, és nem adta tovább. Amikor találkoztam vele, nagyon ingerülten (egyébként nem vagyok agresszív ember) megkérdeztem, miért nem adtad át a levelemet Csoórinak. Hát amilyen hülye, elment volna – mondja a titkár a főnökéről. Valószínűnek tartom, hogy Csoóri eljött volna Konráddal együtt.

Az írónak a művét kell nézni, és hogyha marhaságokat mond, akkor ajánlatos abba beleszámítani az italt, amit előtte megivott. Rengeteg a kibicek által felszított indulat, a félreértés, a belemagyarázás és  a pszichózis, amin túl kellene lépni.

Visszatérve a kérdésre: szerintem költészet van, nincs külön olyan, hogy közéleti. Témától függetlenül költészet van, költők vannak, hang van, az irodalomban nem a téma  a fontos, nem is a stílus, hanem a hang. Ezt egyébként Borges írta le.

Nyomon követi a legfiatalabbak alkotásait, a Communitas Alkotói Ösztöndíj Bizottságának irodalommal foglalkozó zsűritagja. Van-e közös jellemzője a mai fiatal alkotók műveinek?

Kívülről nézve mindig azt látjuk, hogy szeretnék egyneműsíteni a fiatalokat, egy ernyő alá terelni őket. Annak idején a Forrás második nemzedékéről, amellyel én indultam, szintén azt mondták, mennyire hasonlítanak egymáshoz. Valóban azonos problémákkal küzdöttek ezek a költők és írók, de mindenki a saját egyediségét őrizte, és erre nagyon rátarti volt. Soha nem tudtam összetéveszteni például a Forrás második nemzedéke után következő harmadik generáció két tagját, Markó Bélát és Szőcs Gézát. Mindkettő kiváló költő és rendívüli tehetség, de két külön világ. Vagy az utánuk következők között soha nem tévesztettem össze Orbán János Dénest Jánk Károllyal, de még Fekete Vincével vagy Lövétei Lázár Lászlóval sem. Egyébként olyan neveket mondok, akiket becsülök és rendkívül sokra tartok. Amikor a fiatalok pályáznak a Communitasra, behúzódom a szobába, és hivatalomban pontos kisbíróként néhány napig pályázatokat olvasok. Nagyon nagy bizalommal és határtalan örömmel tölt el, hogy ennyi tehetség van, és mennyire gazdag és sokfele ágazó ez az irodalom. Nekem, obsitos csataménnek, kiöregedett szerkesztőnek ez ad örömet még mindig. Nem lehet betelni vele, ugyanis mindig veszélyérzetünk volt, hogy megfojtják a kultúránkat, és a nemzetiségi sors miatt az anyagi ellehetetlenülés, kultúránk elsorvadása vár ránk. Hát nem így történt, mentek el, hallgattak el alkotók, de még mindig itt van egy csomó fiatal, és mindig akadt új és új nemzedék, amelyik egyszerre mutatta meg magát.

Idén József Attila-díjjal tüntették ki. Mit jelent ez az Ön számára, hogyan vélekedik az irodalmi díjakról?

Mindig azt vetették a szememre, hogy fejjel megyek a falnak, amire én azt válaszoltam, hogy hát nem látjátok, a fal jön nekem, nem tudok kitérni vagy legalább a fejemet félrekapni előle. Ez is egy olyan helyzet: nekem jött a díj.

Úgy értesültem díjazásomról, hogy a gépemen megjelent egy levél a FISZ-től, amelyben értesítettek, hogy József Attila-díjra javasoltak. Először nagyon örvendtem, hogy a fiataloknak eszébe jutok, ugyanis nem vagyok FISZ-tag. Nem a Magyar Írószövetség jelölt, amelynek a tagja vagyok, és négy cikluson keresztül vezetőtanácsában foglaltam helyet. Tizenöt évvel ezelőtt megtették ezt kétszer is, de természetesen nem kaptam meg. Most is azt mondtam: világos, hogy semmi esélyem sincs. Ezt meg is írtam a FISZ-nek. Amikor mégis megtörtént, elgondoltam, hogy van egy szerencsés együttállása az égitesteknek, ilyenkor, úgy látszik, a hópehely is túléli a lerben.

Szimultán látású ember vagyok, egyszerre több gondolat villan fel bennem. Most ilyeneket gondolok, hogy idős korára sok mindent megkap az ember, aminek fiatal korában örvendeni tudott volna. Ha Szülőföldön, világszélen és a Marad láz című kötetem után kapom meg, annak örvendeni tudtam volna, de akkor a határon túliak nem kaptak József Attila-díjat.

A másik, ami ugyancsak felvillant bennem, hogy az utóbbi évek során a helyzetemnél fogva rengeteg díjat adtam át a Látó főszerkesztőjeként, különböző alapítványok és kuratóriumok tagjaként. Az sokkal kényelmesebb volt, felszabadultan álltam ott, amikor láttam, hogy fiatalabbnál fiatalabb arcok jönnek felém, kezet fogunk a fiúkkal, a lányokkal még össze is puszilózunk. De az, hogy én kapjak díjat, olyan volt, mintha tévedés történt volna a szereposztásban.

A következő gondolatom az volt, hogy az utóbbi években, évtizedekben nagyon sok, csupa jóindulatú ember kérdezte, hogyan lehetséges, hogy nem kaptam meg a József Attila-díjat. De hát miért kellett volna megkapnom, annyian nem kapták meg – gondoltam én. Most van egy olyan érzésem, hogy a hátam mögött azt fogják kérdezni, hogyan történhetett, hogy megkaptam. Jobb volt, amikor nem ezt kérdezték.

Amikor ott áltam a teremben, nagyon rosszul éreztem magam, higgye el, feszengtem. Az volt az érzésem, hogy már eléggé megöregedett a díj. Valamikor csak fiatalok kapták, most már eléggé idős legények álltak ott, én voltam a legöregebb. Az volt a látomásom, valamilyen joviális, baráti majálison vagyok, ahol mezei futóversenyt rendeznek, és a közönség elnéző mosollyal nézi az öregfiúk bekocogását a fiatalok után. Udvariasan meg is tapsolják őket. Ezt éreztem, ahogy végignéztem magunkon, el is mondtam, viharos népszerűtlenségre tettem szert vele.

Tudom, azt várnák el tőlem, hogy örvendjek neki, de számomra érthetelen, hogy ha évtizedekig nem kaptam meg, akkor most miért jutottam eszükbe. Jobb lett volna másnak adni a díjat, akinek az ilyesmi többet számít. Rajtam nem segít, a közérzetemet sem fogja különösebben javítani.

Mindig tele voltam kételyekkel. Borzasztóan kellemetlen vitapartner vagyok nemcsak mások, saját magam számára is.

Évek óta figyelem, hogy Király László vagy Markó Béla Kossuth-díja miért késik. Számomra ők Kossuth-díjasok.

Varga Melinda

A felvezető utáni fotó forrása: Wikipédia

Az interjú szövegében található fotó forrása:  eirodalom.ro