„Az elfogadás magánügy, a visszautasítás politikai”

Zalán Tibor József Attila-díját a játszótéri homokozóban elveszítették lányai, idén azonban megkapta a Magyarország Babérkoszorúja díjat. Ennek apropóján kérdeztük többek között arról, mit mond majd az elismerésekről unokájának, és valóban rosszabb-e a mai magyar irodalom, mint az 1980-as években. 

Hol tartod a díjakat? Jól látható helyre teszed, vagy inkább a fiókban hevernek?

Nincsenek tárlóim a díjaim számára. Van olyan díjam, amelyik az idők során el is veszett – a József Attila-díjam plakettjével addig játszottak a homokozóban a lányaim, amíg el nem nyelte azt egy játszótéri alkonyat. Egyik díj ebben a fiókban, a másik abban, a harmadik egy polcon porosodik. Nem szoktam nézegetni, fényezgetni őket. A díjak addig érvényesek tárgyi formájukban, míg kézhez nem kapod őket. Onnantól kezdve nincs haszonértékük. Talán az unoká(im)nak érdekesek lehetnének. De nem izgulok, halálom után majd kirámolják a szobámat, és hol itt, hol ott találnak egy-egy díjat, azt majd egy közös dobozba rakják, és ím, készen van a leltár.

​

Zalán Tibor (Hegedűs Gyöngyi fotója)

Elképzelem az unokádat, amint kisiskolás korában megkérdezi: mi ez a sok díj, miért kaptad ezeket? Mit válaszolnál neki?

Ha még élek, azt fogom mondani neki, azért kaptam, mert adták. És még csak nem is hazudok. A díjakat adják, az ember meg átveszi, vagy visszautasítja őket. Apropó, a mostani díjamhoz érkezett egy olyan gratuláció, amelyben a gratuláló megkérdezte, miért nem utasítottam vissza ezt a kitüntetést. Azt válaszoltam, az elfogadás magánügy, a visszautasítás politikai. És én nem politizálok. Visszatérve az unokámra, talán eljátszik majd velük, mint én a család sok régi szocialista kitüntetésével, érmével és színes szalagjával – vagy ahogy a lányaim eljátszottak a József Attila-díj plakettjével. Ő is eljátssza majd őket.

Szerinted mire jók a díjak? Tudsz örülni a tizediknek is?

Ezen még soha nem gondolkodtam. Azt hiszem, a díjak addig jók, míg meg nem kapja őket az ember. Addig valami vágykép formában léteznek, bevallva, bevallatlanul. Ha aztán megkaptad, nem nagyon tudsz mit kezdeni velük. Ma reggel arra ébredtem, hogy Magyarország Babérkoszorúja díjas költő vagyok, de ez nem látszott meg az ébredésemen, törődött voltam, és rosszkedvű, mint általában, ha későn fekszem le, és korán felver a virradat. Semmi sem változott. Hogy tudok-e még örülni? Igen, azt hiszem, a díjaknak mindenki tud örülni, különösen, ha szakmai díjakról van szó. Mégiscsak elismerés, mégiscsak pecsét arra a dossziéra, amelyre azt lehetne ákombákom betűkkel ráírni, Készülő, még befejezetlen Életmű.

A drámaírás és a versírás hogyan viszonyul egymáshoz nálad? Gondolom, színművet felkérésre írsz, verset meg saját elhatározásból. Legalábbis él egy ilyen misztikus kép az ember fejében a költészettel kapcsolatban…

A kép valóban misztikus, és meg is szépíti, el is csúnyítja a valóságot. Színművet valóban leginkább felkérésre írok, azt hiszem, azoknak a daraboknak a száma, amelyeket a magam indíttatásából a magam örömére írtam, alig haladja meg az egy tucatot. De ennek nem teljesen ellenképe a vers, hiszen az ember nemcsak magától, mondjuk úgy, ihletből ír, de megrendelésre vagy felkérésre is. Most például az evangélikus egyház Bach-megemlékező összeállításába fogok – holnap estig – egy verset megírni. Ha ezt befejeztem és elküldtem, akkor folytatom azt a hosszabb kompozíciót, amelyet a Bárka folyóirat kért az idei harmadik számához. Az is vers lesz, és ha nem is konkrét megrendelésre íródik, valamiféle elvárás az, ami világra kényszeríti. Azt gondolom, az írás szakma, csakúgy, mint minden más, és ha az ember elér egy bizonyos szintre, akkor már sok mindent elő tud állítani misztikus hókuszpókuszok, ihletnek nevezett felfokozott állapotok nélkül is.

Tamás Gáspár Miklós azt állítja, hogy „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”. Ezt a generációt te arctalannak nevezted. A mai generációnak mintha lenne arca (l. Facebook), csak a hangja nem hallatszik – legalábbis TGM-hez nem ér el. Te hogy látod, kevés manapság a jelentős irodalmi mű?

Tamás Gáspár Miklós remek filozófus, és egyúttal nagy krakéler, amikor olyan kijelentéseket tesz, amelyeket semmivel és sehogy sem lehet igazolni. Honnan veszi azt, hogy fél év alatt annak idején több jelentős mű született, mint a rendszerváltozás óta eltelt negyedszázadban? Vagy akkor nem olvasott, vagy most nem olvas TGM. Amúgy pedig, mit nevezünk jelentős műnek? Amit egyik vagy másik kánon annak kiált ki? Nevetséges időket élünk ilyen szempontból. A nyolcvanas évek más idők voltak, mint a harmadik ezred fordulójának az időszaka. Át kell értékelni mind a jelentős, mind pedig az irodalmi mű fogalmát. Én arctalannak neveztem a generációmat, pedig volt arca. A mostaninak is van arca, természetesen. És nem rosszabbak, mint mi voltunk, lehet, hogy talán még jobbak is, de hát ez mindegy, az irodalmi teljesítményt – szerencsére – nem lehet patikamérlegen mérlegelni. Azt gondolom, nem kevesebb ma a jelentős mű, mint annak idején volt, csak másként jelentősek ezek, mint ahogy annak idején amazok voltak. A mai irodalom annyira sokféle – és sokféleképpen artikulálja magát –, hogy nehéz benne rendet vágni. Nem is nagyon kell. Majd elválik, mi volt értékes, „jelentős”, és mi tűnt annak, és mi volt, ami még annak se tűnt…

Mitől lesz egyáltalán egy mű jelentős?

Attól, hogy jól szerveződik meg benne az anyag. Anyagon én nyelvet és szellemiséget értek. Ma már nem fontos társadalmi érintkezésben lennie műnek és közösségnek, az mű immanens játék, érvényessége belső értékeinek a függvénye. Más kérdés, hogy általában eldöntetik, kívülről és emberek, csoportok, művészeti érdekszférák által, hogy mi minősítődhetik jelentősnek, és mi nem. Innentől kezdve engem ez már nagyon nem érdekel. Ahogy nem igazán érdekel, izgat, hogy mit írnak rólam, kik és miért. Úgyis azt írom, amit írnom kell, vagy pontosítok, amit írni tudok lassan negyven év tapasztalatával – és számomra bizonyára jelentős az a mű, amit létrehozok. A többi néma csönd.  

Hegycsúcson (Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

Sokaktól hallottam, hogy felhígult a gyermekirodalom, a szülők nem mernek dönteni, ezért inkább a reklámokra hagyatkoznak. Hogyan látod a gyerekkönyvkiadás mai helyzetét? Felhígult a kínálat, sok a túlillusztrált, semmitmondó kiadvány, vagy virágozzék minden virág?

Ahogy minden irodalmi formába, úgy a gyermekirodalomba is beleártottam magamat. Ott is teljes a zűrzavar, de ez így nem igaz. Vannak remek és megbízható kiadók, kongeniális illusztrátorok, nagyon jó ügyek, kiváló fiatal és már nem is olyan fiatal írók. A gyerekirodalom soha nem volt olyan jó helyzetben, amilyenben most van, azt hiszem. Rengeteg jó és színvonalas, szép és ízléses, ízlésformáló gyermekkönyv jelenik meg. És persze sok giccs, férckiadvány, csiricsáré ócskaság. A szülő merjen dönteni, én ne hagyatkozzék a reklámokra. Az igazán jó és szép könyvek általában nem jelennek meg a reklámokban – azok kiadói a reklámpénzre valót belefektetik a kiadvány igényes megjelentetésébe. Virágozzék minden madár, de hadd mondjam én meg, hogy melyik dalának az illatát akarom hallgatni, hogy kellő képzavarral éljek.

Hogy állsz a slam poetryvel? Ha meghívnának egy ilyen estre fellépőként, elfogadnád?

Ugye, most te viccelődsz velem? Vagy nem? Akkor igyekszem komolyan venni a kérdést, és komolyan válaszolni rá. Én a költészet minden érvényes megnyilvánulási formáját szeretem, köztük a slam poetryt is. Sok embert mozdít meg, népszerű, közel a zenéhez, a raphez, bátor és szókimondó szövegeik vannak a slammereknek, és rendkívül népszerűek a fiatalok körében. Kell ennél több? Amikor fiatal voltam, engem is kiátkoztak, mert zsúfolt termek előtt nyomtam azt a fajta poézist, amitől a hivatásos irodalmároknak felállt a szőr a hátán. Most akkor én kezdjek el köpködni a fiatalokra, mert mást csinálnak, mint amit én csinálok most, hatvan évesen? A fenét. Virágozzék minden madár! Közhely, hogy a slam poetrysek között is vannak hitvány és tehetségtelen figurák, de annak idején, amikor mi vizuális költészettel foglalkoztunk, nem keveredtek mellénk, közénk dilettánsok, szerencselovagok, derék és ártalmatlan, szorgos és törekvő örök amatőrök? Dehogynem. Tehát, a slam poetry jó minőségeit nagyon fontosnak és értékesnek tartom. Meg kell valljam azonban, hogy erre nincs széles rálátásom; látom, amit látni vagyok képes. Fellépni két okból nem lépnék fel velük, ha hívnának. Egyik, mert már elgyávultam ahhoz a harsány megnyilvánulási formától, amelyet kötelezően kell alkalmazni ilyenkor a színpadon. A másik, hogy végképp nem akarok öregkoromra – ami azért már kezd lassan fenyegetni – Uhrin Benedek-szerű figura lenni. Ezzel nem megbántani akartam a közelmúltban elment mestert, csak jelezni szándékoztam, hogy az ő útja nem az én utam…

A nyomtatott folyóirat-kultúra válságidőszakát éli, s az emberek egyre inkább online olvasnak.

Látod, én ezt sem nagyon hiszem el, bár lehet, hogy igaz. A folyóirat-kultúra azért éli a válságát, mert nincs kitalálva, hogyan jusson vissza megint az igényes emberek hétköznapjaiba, azaz hogyan lehet terjeszteni, népszerűsíteni, melyek azok a formák, amelyek érdeklik az embereket, és amelyek nélkül sokan nem látják érdemesnek tengetniük unalmas napjaikat. Az online mozgalmasabb, de nem feltétlenül érdekesebb. Az online most kezdi kitalálni magát, és azt gondolom, akkor fogja ezt jól csinálni, ha nem a nyomtatott folyóirat-kultúra ellenében teszi ezt, hanem a mellett, kisegítve, kiegészítve azt. A nyomtatott folyóiratok nyomorognak, ami szégyene a kultúrának, a kultúráért felelős állami mecenatúrának, és a potenciálisan mecénás, a gyakorlatban műveletlen és művészetben tájékozatlan közép-gazdag rétegnek. A gazdagokról már nem is beszélve. Az én nemzedékem a nyomtatott folyóiratokhoz van szokva, szokjuk az online-formákat is, de „nem szeressük annyira”. A válság legegészségesebb megoldódása szerintem, ha ideális arányba kerülnek égi és földi folyóiratok, és mindkét forma megtalálja a maga funkcióját, szerepét, létét és létezhetőségét, amely a másikat nem zavarja, és amelyet emez nem tud magának involválni.

Meglátásod szerint hogyan hat ez vissza az irodalomra?

Egyelőre, mint említettem, a zűrzavarok a leginkább szembetűnőek. Ki fog alakulni valami ideális arány, és akkor ez a kérdés nem lesz probléma tovább. Az irodalomra a szokásos módon hat vissza ez a mostani eldöntetlenség. Amíg az online-folyóiratokban kevés a komolyabb, huzatosabb, „jelentősebb” mű, addig a szerzőkért folyó hajsza során rengeteg középszerű, vagy annál is rosszabb színvonalú alkotó tölti meg munkáival a világhálót. Ezzel szemben nagy előnye a nyomtatott folyóiratoknak, hogy kialakult értékrendek, állandó és színvonalas szerzők jelenlétében szerkesztődnek. Ha az online is eléri, hogy ugyanolyan rang lesz megjelenni benne egy szerzőnek, mint a nagy múltú és hagyományú és tekintélyű nyomtatott folyóiratokban, akkor megállhatunk, mert ottan lesz már a Kánaán.  

Úgy tudom, nem nagyon szereted a kommenteket. Zavar, ha valaki nem érti a verseidet, és leszólja a digitális nyilvánosság előtt? Hogyan képzeled el az ideális Zalán-olvasót?

A két dolgot válasszuk külön, sőt, az elsőt is hasítsuk ketté. Ebben a kijelentő formában, hogy nem nagyon szeretem a kommenteket, nem igaz az állítás. Engem a kommentek általában nem érdekelnek, mert nem igazán olvasom őket. Ami a kommentekben zavar, amit nem szeretek bennük, az az anonimitás. Hogy bárki anyázhat, cigányozhat, zsidózhat, mélymagyarozhat, mocskolódhat kedvére egy-egy műalkotást elolvasva, hogy utána aláírjon egy fantázianevet, Kisvirág vagy Nagykan. Az, aki nem vállalja az arcát, az ne anyázzék, ne cigányozzék, ne zsidózzék, nem mélymagyarozzék, az fogja be a pofáját. A kommentek sunyi, aljas és gyáva formáját nem szeretem. Nem az zavar tehát, ha valaki leszólja a nyilvánosság előtt a versemet, hanem az, hogy nem tudom, ki szólja le, és miért szólja le. Nem látom az arcát (a nevén keresztül ez virtuálisan lehetséges, bármilyen furcsa is), csak az ízléstelenkedését és a hozzá nem értését látom. Az pedig taszít. Én igyekszem nem beleszólni abba, amihez nem értek. A kommentelők sportot űznek abból, hogy olyan dolgokban oktatják ki legtöbbször a művészeket, amihez lövésük sincs, csak görbe és megalapozatlan véleményük van, miközben a vasárnapi csirkepörkölt szaftja a nyakukba csurog. Nem várom el, hogy értsék a verseimet, de elvárom, hogy ha nem értik, akkor ne szóljanak be, ne szóljanak hozzá, ne ítélkezzenek felette, ne mondják meg nekem, hogy mi a tuti, és főleg azt ne, hogy hol lakik a jóisten. Az ideális Zalán-olvasó? Sok van ilyen, és ez nem csak reménység. Az az olvasó, aki rendszeresen, tapasztalattal és elvárással olvassa, amit írok, élvezi, vagy gondolkodik rajta, fölötte, és elraktározza magában, amit arra érdemesnek tart. Az igazi Zalán-olvasó nem kommentel, nem rajong és nem hányja le a verset, azt teszi vele, amit tennie kell: magába engedi, átengedi magán, mint a zenét.

Elgondolkodva, feszülettel, a Fiatal Írók Szövetségének pólójában (Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

A bölcsészek társadalmi és politikai megítélése elég aggasztó. Mondhatni, hogy nem kívánatosak lettek, lettünk. Mi vezetett el idáig, és hogyan lehetne változtatni a helyzeten?

Ehhez nem értek. Valóban látok valami bölcsészetelleneset a társadalomban, avagy a mindennapjainkban. Ahogy lassan-lassan látok valamifajta művészetellenességet is a társadalomban, avagy a mindennapjainkban. Ez nagyon nem jó, ebből még nagyon sok baj lehet. Hogy mi vezetett idáig? Talán az oktatás, talán az, hogy iparilag akarjuk utolérni Európát, és nem szellemben akarjuk felvenni vele a versenyt. De az az ország, gondolom én naivan, amelyik a humán értelmiségét szélnek ereszti, és a művészeit a folyónak küldi, nem tarthatja fenn sokáig magát az időben. Hogy hogyan lehetne ezen változtatni? Más oktatáspolitikával, más sugallatokkal a társadalom felé, a humán szakmák megbecsülésén keresztül, a művészetek támogatásával… Sokféle lehetőség van, de jeleztem, nem értek hozzá, és igazából nem is érdekel. Már nem az én ügyem, bár még benne vagyokvalamelyest…

Hogyan látod az olvasás jövőjét? Mi lesz a verssel? Mi lesz a novellával? A lektűré a jövő, vagy a szépirodalom közönsége újratermelődik időről időre?

Amíg legtöbben temetik az olvasást, a verset, az irodalmat, addig én derűs nyugalommal nézek a jövő elé. Az emberek olvasnak. Rengeteg könyvet fogyasztanak, jobbat-rosszabbat, de veszik a könyveket, és készülnek a könyvek. Jobban bízom a ma ifjúságában annál, hogy leanalfabétázzam, csak azért, mert a mai fiatal olvasók jobban szeretnek kindle-n vagy tableten, esetleg laptopon olvasni, mint könyvből. Gyorsabb az életük, mint a miénk, a könyvet nehezebben lehet cipelni, kezelni, mint ezeket a praktikus kis szerkezeteket. Lehet, ha nyugodtabb szakaszba ér az életük, akkor ismét könyvet vesznek a kezükbe, és hátradőlve a foteljukban, békésen olvasgatják a nyomtatott betűket. Meggyőződésem, hogy mindig lesz olvasás, amíg ki nem találnak valamit helyette, de erre nagyon kis esélyt adok. A verset sem féltem. Soha nem volt kevesebb versolvasó, mint ma, és soha nem volt ennyi költő, mint ahány ma karcolja a papírt, veri a billentyűket. Verset mindig kevesebben olvastak – kivétel azok a történelmi idők, amikor a vers meghatározott társadalmi funkciót is betöltött –, mint például prózát. Ahogy komolyzenét is kevesebben hallgatnak, mint populárisabb zenei műfajokat. A költészet a vájt fülű és érzékeny lelkű emberek csemegéje, élvezeti cikke, és soha nem lesz tömegáru belőle. De mindig megmarad, amíg az emberi lélek ilyen, amilyen. Én a lektűrben sem találok semmi kivetnivalót, megvan a közönsége, és a letűr olvasása is az olvasás egyik formája. Nem az enyém, de nem mondhatom gőgösen, hogy az egy alsóbbrendű befogadási forma. A lektűr mindig szélesebb sávon lesz jelen a könyvkiadásban, mint a művészi munkák, de utóbbiak se keseredjenek el, mindig újratermelődik az a réteg, amelyik őket keresi a polcokon. Óvakodjunk a kizárólagosságoktól. Mindenki kapja meg a neki megfelelő szellemi táplálékot, aztán, hogy az épít vagy rombol benne, már az ő felelőssége.