Bibinke és az ébbtest, ébblélek – Vass Tibor verse
BIBINKE ÉS AZ ÉBBTEST, ÉBBLÉLEK
VASS TIBOR VERSE
Készecske A Nagy Bibin és a műlovarnőből
Ha ezek a férfiak elmennek az utcában, nem csaholnak a kutyák.
Rejtekeikből rejtlesik, ahogy egymásra rím
lenek légtag-verseik, jégtág-képeik,
rímelnek rájuk a messziről és hosszan rajtuk felejtők szemei,
kimegy kedvükből, eszükből a hangadás.
Ezek a férfiak rémsarkú cipőben megynekel pedig, ami felett
ébb ingerelhetné a kutyákat, de azok ébb lejtekre esve
szigorú csönddel adóznak a párban elmegyők rímes kopogásának.
Ébb testben ébb lélek.
Visszhangjukat sokáig fülelik még,
süket fülekre mások halálnak,
tudják, rendre visszaálmodják majd,
ahogy a menetrend szerinti echós szekérre
a meg-megálló sávokban
gazdáikkal együtt hálavára
koznak. Köznek javára kezd esni a jég, kopog a kutyaorr nagyságú.
Nagyságús gazdáikkal, akik a rémkopogást éppúgy fölfüle
lik, ritmusára orrolt bort kortyolnak,
fohászkodnak, ébb lassabban menjenek, jusson több
a korrolt kortyborból.
Költőnk és kortybora. Képzőnk és ott forr a
szél, melegében.
A férfiaknak a sáljaikon kívül semmijük nem ér egymáshoz,
az az érés is csak a forrszél véletlen, ritka fordulata,
inkább a selymek alakításának köszönhető, mint a lég erejének.
Olyankor, az összeérésben összenevetnek,
elgondolják, miért is nincs annál ébb,
mint amikor két izmos férfimetafora
a kopogás ütemére egymásnak feszül.
Az utca ünneplőbe öltözik, egyesek néha fotogra-,
a távoli szomszédok beletrafálnak: ezek biztos művészek,
úgy mennek, úgy kopognak. Hát ez édes, émes.
Ébb, hogy bele nem őrül a nép,
a postást a kutyák bezzeg szétszedik, akármilyen lopózva közelg is.
Megtörik a csend, hasad, akár a tudomány:
élvezik a félreértést,
például hogy nem tudnak izzadni, azért lihegnek —
miközben óljaik rejtekében vaskos tanulmánykönyveket őriznek arról,
hogy a kopogó léptek hallatán
a nőrímek miért fognak metaforra alá dörgölő,
irigy verejtékezésbe,
kínos foltokat testálva egymás ujjatlan pólóira.
A test állva ébb az agyra megy.
Egy szigorú pacák kamerázza körbe a nőrímeket,
szemmel tartja, hogy ha úgy moccannak,
egyszerre látni a két hónt meg az aljukat,
az emelkedett hangulatban kirajzolódó
lejtő jelleget
múlhatatlanul örökítse meg.
Kincse, ami nincse, a lejtőjellegen nincs megállás.
Egyre-másra születnek az ébbképek,
szépek, mint egy versszak és egy vaku találkozása a sötétkamraasz
talon. Piros lámpás háznak képzelik magukat a szavak,
madám, magának olyan jó kis teste van.
A szeretett szag körbekerít, megpecsételi a sorsot.
A foltokból aztán február lesz, végefelé-február,
még az az idő, illetve már az, amikor hajnalban az öreg nővarjak zaja
fémesen cseng össze a fiatal fiúrigókéval,
a fém zavarában ott párásodik, a szó ott párzik, ahol nem kéne,
féme, a fantázia
közszemérmet sért. Díjazom, kiadom a Közszem emlékérmét.
Jó, szólok, ha jósolok. Úgy tűnik, a világ széle előbb lesz képi, mint a közepe.
A vers szavi zársebessége a korral egyenes arányban nő,
másoknál éppenhogy. Ők a verset hamarabb találják fel, mint a szót,
a képet, mint a halandóságot.
A holdnál korábban keletkezik a szerelem, földnél az ég,
hamarabb jöjjben a jöjjék, mint mennyben az angyal,
a billentyűzeten az otthon gomb ébb a végnél.
A fény útjában egy ideig egyre nagyobb test áll, egyre nehezebb,
a testepedéseken tespedések lesznek úrrá,
néha már nincs, ami fogyásnak induljon,
van kit az indulat ragad el, van, kit az idő,
a szerencsések úgy ragadnak bele egy-egy képbe,
hogy azokkal néhány gyermek még napokat boldogan el tud játszani.
Aztán kiürülni látszik a tér,
az éjjellátó szemüvegeikben sétálók
csoportokba verődve ijesztgetik a hajléktalanokat,
mindegy, hogy Párizs vagy New York,
Miskolc vagy Hernádkak,
ugyanaz megy végbe minden alkalommal, ébb ugyanaz.
Ugyanaz a két férfi ugyanazon az utcán,
ugyanaz a kopogás, a sálak,
ugyanazok a kutyák,
a nőrímek sem mások,
ugyanaz a szél ugyanazt a kendőt
ugyanúgy lobogtatja ugyanazokban a hajakban —
ugyanaz a kendőzetlen igazság.
Ugyanazok a nővarjak, a fiúrigók,
egyik napról a másikra ugyanúgy mennek el,
egyikről a másikra ugyanúgy jönnek,
nem kivételes helyzet, ugyan mindegy,
minden ugyanígy megy el és mindenki,
illetve senki se így, mert egyik percről a másikra inkább,
amit ébbnek tudunk be,
mert nem tudjuk megnevezni az elmenéspercet.
A kép a verssel együtt az ablakon fog egyszer
ugyanabban a fémes kopogáscsöndben kimászni,
menekülésre fogják a dolgot játszásiból,
eljátszásuk lesz, hogy el kell szelelniük,
sebesen szedik majd lépteiket,
miután felsebzik egymást a szobában,
nem is kimászniuk kell, kilépniük inkább,
a földszín közel a párkányhoz, közelít,
na jó, nem lépésnyi, de nem is ugrásnyi,
a kettő között fognak meglépni
egy akkorát, hogy eltűnésük feltűnést sem kelt,
mert vagy visszajönnek az ajtón,
az ablakon mászni be azért mégse,
annyira nem földszín, annyira nem szint, annyira nem párkány,
akkor már emelet, emelnek lábat máshol eleget,
vagy úgy tűnnek el, hogy nem hiányoznak majd senkinek.
Egyetlen nagy kilépés lesznek és földszínű ruhákban mennek majd,
a cipőjük is földszínű lesz és a tetkójuk ébbre barnul addigra,
kézfejükön az árnyaltabb májfoltok úgy néznek ki,
mint egy végleges elköszönés: a soha viszont nem áldásra.
Nincs is miért elköszönni, hiszen útjaik sosem válnak el.
Kellékdal
A Bibinke és az ébbtest, ébblélek zanzája hernádkakja nyelven
Hafér menne kazutcá, csa
holne tyák nem. Tekrej
rejtlej másrarí, légta, jégtá:
épeik. Sziről szan tukraj
tőkfelej. Emei vükből,
s ől a hás. Cip kelpedig ébb
hetné za ingeratákat, ébb
lejsve szinddel za párban
pogá a sánap. Ébben ébb
a kélele. Iszfüle sük, sz füle
pások. Majdre szahogy
a trennde. Szek szávokban,
ikkalhál, szek kég, lopog,
korrú szek éppást fülsára.
Orrkort. Fodna abba
szekkjenek, melszél mel,
za gyú egében. Vülsál kív.
Semmij nem. Selymel a lég,
merej a fének? Résvet
nálgon a mosfi? Pogám lőbe
fotogra, tátram zarára
kopokkan. Stása szét ózvalop,
s közelgis. Kárat élrefél.
Za dáulho men zadlinni, forralá
tékez álvatlan állvagyra, vagyra
cák. Cannak, rehón meg rehalj,
jellege ítsem, incse megincs.
Vakutét zelik magszava,
csételi pesorbó. Csételi ruár,
za léruár, nőzaja: mesencse.
Ripár? Kénféme. Jazomdí?
Kérme, ha ósollesz. Ralkor rabb
a dóságo. Gyaltyűgom gyobb
déseken, ásnak van ések, úgy
mekgyerel tálók a toktalanoka,
kolher, gyanaz. Za gásasálak, za
zamások, za dőt tatja jakban
a dőzet, a ságvar. Jönke. Denki
etve enkisej, dunkjuk ászni kim,
szásiból. Kábba ínkö közena lít,
ráslép gyekkorát, gyo néssem
beszín. Hm, nyiranem szín!
Nem pármár! Elnekhol eget,
gyo nem nyáznak enkinek!
Öldszí nekjük is, öldszí tet,
digra alta kimint dásra.
Szön, szen, gyotjaik
szönsem el, szönsem et.
Elhangzott Badacsonyi Ferenc fotóművész és Üveges Tamás költő kiállításának megnyitóján, a miskolci Petró-házban, 2015. február 25-én
