Bodó Márta: Az ember nem lehet teljesen egyedül

Bodó Márta

Az ember nem lehet teljesen egyedül

Már elkezdődött a mise, amikor az öregasszony betotyogott. Óvatos léptekkel kacsázott a padok mellett, közben apró szemével úgy vizslatta a papot, mintha az lenne a küldetése, hogy ellenőrizze, hogyan végzi a szertartást, meddig jutott benne. Pillái azonban rövidlátó szem fölött verdestek. Nem látott az oltárig, valójában oldalra pillogtatott vaksin, hol tátong üres hely. A pap a bevezető gondolatokat mondta éppen, amikor végre meglátta, amit keresett, le is csapott rá gyorsan, amennyire a lába engedte. Megkapaszkodott a támlában, egy pillanatig inogva, mint aki térdhajtással bajlódik, majd beült.

Egy perc sem telt el, a padban mellette ülő szemérmesen, de határozottan arrébb húzódott, azon igyekezve, minél kevesebbszer kelljen levegőt vennie. Az öregasszony zavartalan áhítattal figyelt előre, csak előre, nem vette észre, vagy csak nem törődött a közte s a mellette, körülötte ülők közt tátongó egyre nagyobb távolsággal. Azokat csak a jólneveltség és a hely szelleme tartotta ülve. Szipogás, orrtörlés, óvatos, lapos oldalpillantások. Egyesek a kezükkel, tenyerükkel, zsebkendőjükkel takarták el időről időre az orrukat. Az öregasszony azonban látványosan elmerült az imában. Csak a pap békére szólító szavaira nézett fel, majd körbe, nyugtázta a felé nyúló kezek sokaságát, meg is szorított, amennyit csak elért. Nem észlelte, nem is érdekelte, hogy szomszédai még ezt, a kézfogást is csak a prédikációban elhangzottakra való tekintettel kockáztatták meg, a fejekben közben folyamatosan az járt, milyen betegség támad rájuk az asszonyból, vézna, áttetsző kezéből, ujjaiból. A vastag télikabát alól is határozottan érezhető volt ugyanis valami átható bűz, furcsa keveréke a molyirtó levendulának és a naftalinnak, az áporodott, nedves, nehéz szövet szagának, amely évtizedek óta hever mosatlanul, szellőzetlenül.

*

Nincs rendben körülöttem semmi. Elborít a por. Egy törlővel megszüntethető, de nincs erőm. Nincs kedvem. Nem hajt semmi. Nincs miért. Nincs kinek. Senki nem lépi át a küszöbömet. Elment mind, akinek számítana, mi van a lakásban, mi van velem. Akkor kezdődött, amikor a családi ingaóra megállt a falon. Csak oda kellene tolni az asztalt, ráállni, felcsimpaszkodni és felhúzni a kis kart, amely meglendítené a szerkezetet. Akkor újra elkezdene himbálózni a láb és egyenletesen körbeszaladni a kis- meg nagymánus. Csak ülök alatta, felnézek, hiányzik, hogy nem üt, nem ver, de nem teszek semmit. Újra és újra zavar. Miért nem történik már valami? Mindig nagyapa húzta fel, amikor nagyanya rászólt. Aztán nagyanya se szó, se beszéd lefeküdt egyszer, szokása ellenére a délután kellős közepén, semmit se szólt, csak párszor sóhajtott, köhögött, és vége is volt. Nagyapa ült, az ágyat nézte mindig, a polcon az imakönyveket rendezgette, ki-kinyitotta, lapozta hosszan, pedig nagyapa meggyőződéses ateista volt. Aztán csendben ő is elment. Automatikusan húztam fel a nagyórát minden héten takarításkor. Egyszer elmaradt a takarítás, halogattam egyik hétről a másikra. A falióra alatt felhalmozódtak a fölösleges holmik, amiket ki kellett volna válogatni, a szegényeknek adni a még használhatót, és kidobni, ami már senkinek sem jó. De hogyan dönthetek én ebben? És mi az, hogy fölösleges? Nagyanya molyrágta kalapja: ezzel ment minden vasárnap templomba. Hogy lehet ezt kidobni? Ki tenné fel az ódivatú, karimás bilit? És a fakózöld lódent, a zsabós sárga blúzt ki viselné? De hogy dobhatnám mindezt a szemétbe? Egyetlen ócska törlőrongyot tettem a kukába. Két hét múlva a tömbház alatti szürke lyukban azon feküdtek kiterítve a tavasszal született, ugráló, pelyhes kis macskakölykök, az anyjuk meg ott jajongott, hívta, nyalogatta őket, majd rám nézett, és keservesen nyávogott. Elfordultam, feljöttem, azóta a boltba is kerülő úton megyek, és nem bírok egyik szomszédra se nézni, nehogy meglássam bármelyikük a szemében a gyilkost.

*

– Nagyobb rendet kellene tartanod. Mikor cserélted az ágyneműt? – szegezte neki szókimondó unokatestvére azon az emlékezetes nagypénteki látogatáson. Mi tagadás, lassan húsvét közelgett, s ő még a karácsonykor ropogós lepedőn tért nyugovóra. Maga is elhatározta már egy-egy reggel: ma estére friss ágyat húz, s abba fekszik aznap, de mindig közbejött valami. Sokszor az is elég volt, ha várakozása ellenére nem sütött ki a nap, a boltos aprópénzt kért, a takarítóasszony túl korán vagy túl későn látott a lépcsőház felmosásához: mindezek végzetesen lehangolták, elvették a kedvét a cselekvéstől, főleg az olyan radikális változtatásoktól, mint amilyen egy új ágyhuzat kikeresése, a régi lehámozása lett volna.

Ám amikor az unokatestvére az ominózus kérdést nekiszegezte, úgy érezte, beletipor a lelkébe. El is határozta, véget vet a különben is ritka és haszontalan családi partiknak, ezután nem lesz ám alkalma efféle tapintatlan kérdéseket feszegetni. Mondhatta volna morcosan, semmi közöd, de ilyen nyilvánvaló udvariatlanságot az ember nem követ el, zakatolta nagyanyja illemtanleckéje a fülébe, nem, egyszerűen kikerüljük a kellemetlen alkalmakat. Attól kezdve a vízóra-leolvasó is a küszöbön várakozott, a postásról nem is beszélve. Élő ember nem tette be többé a lábát a kis tömbházlakásba. Ez azonban senkinek nem tűnt fel, a szomszédok mindenike a maga világának taposómalmát hajtotta, maguk sem hívtak senki emberfiát, nem is kívánták volna a szerencsére amúgy hallgatag öregasszony feltételezhetően unalmas, múltidéző tirádáit.

*

Retkes a lábam. Egyenletesen oszlanak el a fehér sarkon a fekete koszfoltok. Valószínűleg messzebbről is látszik már. Kétnapos por. Két napja nem mostam lábat. Nem volt kedvem. Minek? Ki látja? Ki nézi? Kit érdekel? Az utcán megszólnak? A templomban kiürül két sor körülöttem, no és? Legalább nyugodtan a magam imájával foglalkozhatom, nem kell figyelnem, udvariasan elfogadnom a békejobbokat. Már nem érdekel. Összesúgnak a hátam mögött: a bolondos öregasszony? Hiszen bolondos öregasszony vagyok. Az lettem. Talán bolond voltam mindig. Fiatalként az ilyenre azt mondják, excentrikus. Dicséretnek se rossz. Kis irigységgel mérik végig az ember lányát tetőtől talpig, mi finom különcség lóg rajta, amit más meg se engedne magának, nem merne viselni. A bolond öregasszonnyal mindössze az a baj, főleg ha a talp és sarok koszrétegét is regisztrálják, hogy sajnálattal mondják. És mutogatnak. Ez, egyedül ez bánt egy kicsit. De nem annyira, hogy rávegyen a lábmosásra. Nem éri meg a fáradozást. Mint ahogy a ház sikálása sem. Úgyse jön senki, se várva, se váratlanul látogatóba, amióta a bálványozott öregek elmentek. Évek, talán évtizedek teltek el, hogy nem is vágytam társaságra. Munka után beültem nagyapa foteljébe vagy nagyanya karosszékébe, csavargattam a háború előtti rádión a gombokat, ki-behúztam a függönyt, a virágokat öntöztem, észre se vettem, hogy eltelt egy nap, egy hét, egy hónap. Később át-áthívtam a szomszédban lakó egyetemistákat kávéra, süteményre, ha nagyon lógott az orruk, még egy-egy tál ételt is raktam eléjük, szendvicset kentem, utánuk siettem a lépcsőházban, a táskájukba tettem: legyen az egész napi rohangáláskor, érezzék, valakinek számítanak a nagyváros forgatagában, talán a tanuláshoz is nagyobb a lendület, ha tudod, hogy valami finom hazai falat lapul a hátizsákban. A diákok folyton változtak, akiket megkedveltem, végeztek, elköltöztek, egy képeslap vagy egy elektronikus üzenet se jött. Egy-kettőnek a lakást is kölcsönadtam pásztorórára, kíváncsi lettem volna, a nálam nemzett utód milyen nemű. Akiket legutóbb a szomszédban üresen álló lakástulajnak telefonon beajánlottam, csendes-rendes fiatalok, annyira azok, hogy engem se zavarnak, évek teltek el, nem is látom őket, nem jönnek se kávéra, még egy szál gyufájuk se hiányzik soha, így aztán lassan leszoktam a főzésről, a takarításról, minek, magamért nem érdemes, rokon nem lep meg, nincs már rokon. Nyugdíjas lettem. Egykori munkatársak? Egy ideig magam sem akartam korábbi életemre emlékezőkkel emlékezni, kerültem a velük való találkozást. Ha felbukkant valamelyik, sarkon fordultam, akkoriban még jó messziről észrevettem, a tömegben is kiszúrtam őket, s ellenkező irányba siettem tovább, a kirakatot bámultam elmélyülten, esetleg telefont szorítottam a fülemhez, amikor mellettük haladtam el. Ha nagyon ragaszkodtak volna is, leszoktak, hogy keressenek. A távoli rokonok hasonlóképpen. El is fogytak sorban. Más fiához-lányához költözött, külföldre, ki öregotthonba, ki a temetőbe. Testvérem nem volt, gyerekem nem lett. Kutyát nem tartok, a növények kipusztultak a rendszertelen vagy túlzott öntözés miatt. Néhány szabálytalan alakú penészgombát növelek a fürdő sarkában. Minek? Az ember mégsem lehet teljesen egyedül...