Kilencedik születésnapomon anyám elvetélt. Kaptam egy halott testvért. Mellé a korábbinál is mélyebb hallgatást. Meg azt az élményt, hogy valószínűleg azért nem hallgattatott meg az imám, mert magam sem bíztam benne. Igazából csak akkor, a baj küszöbén imádkoztam. Korábban nem voltam biztos benne, akarok-e kilencévesen egy síró-rívó porontyot a házba, akivel azt a kevés nekem jutó figyelmet is meg kellene osztani.

Csak ő és önmaga. Sem az anyjáék, az oszi meg az igazgató, sem a caplató iskolatársak, a külvárosi galeri. Sem a függönnyel kettéválasztott koszos alagsori szobában szuszogó-horkoló-fingó-bűzlő családja. Sem az elmúlt hónapokban hol rosszulléttel, hol a súlyával nyomasztó, benne izgő-mozgó lény ne tolakodjon a képbe. Csak ő, végre egyedül ő.

„Karácsonyi készületében egyszerre gúnynak, gonosz viccnek érzi egész életét. Miért ad az Úr, ha rögtön vissza is veszi?! Már nem a csendes sírás, a veszett düh feszíti, marja a torkát.” – Bodó Márta novellája.

„Retkes a lábam. Egyenletesen oszlanak el a fehér sarkon a fekete koszfoltok. Valószínűleg messzebbről is látszik már. Kétnapos por. Két napja nem mostam lábat. Nem volt kedvem. Minek? Ki látja? Ki nézi? Kit érdekel? Az utcán megszólnak?” – Bodó Márta novellája.

„Fekszik hát a hátán, a plafonra koncentrál és az alhasára, az izmaira, amelyek összerándulnak, pedig nem fáj a nézés, az érintés sem. Mégis mintha deréktól lefelé lyukakat égettek volna belé a kandi tekintetek…”