Jó utat! – Sherman Alexie novellája Mohai Szilvia fordításában

Jó utat!

• Sherman Alexie novellája Mohai Szilvia fordításában 

Negyvenegy évvel ezelőtt Hector nagybátyám azt mondta, elutazik stoppal Spokane-ba; aztán kisétált az ajtón, és eltűnt. Én mindössze hétéves voltam, és ő volt a kedvenc rokonom. Ma hetvenkét éves lenne. A rezervátum néha-néha dolgozgató, kék galléros alkoholistájaként ment el; de ha nem veszik nyoma, mára valószínűleg kijózanodott volna, és a törzs idősei közé tartozna. Az indián férfiak úgy éltek, mint a vadlovak: gyönyörű, veszélyes szárnyalással, míg valami külső erő – valami metaforikus cowboy – be nem törte őket. Úgy képzelem, Hector öregemberként vezető táncos lett volna szinte mindegyik pow-wow ünnepségen. Valószínűleg olyan kövér lenne, mint én most. Indián fickók két méretben léteznek: vannak a vékony,

androgün fiúk, akikért megőrülnek a lányok, és az idősödő férfiak, akik hatalmas hasukkal, vézna combjukkal és őskövület lábukkal úgy néznek ki, mint egy túltáplált csirke. 

Az évek során két másik nagybátyám és három nagynéném halt meg rákban, szívbetegségben és autóbalesetben. Egy nagybátyám van még, Seattle-ben, de őt alig látom. Az apám hét évvel ezelőtt cukorbetegségben meghalt. Három unokatestvérem ül börtönben, három szegénységben él a rezervátumban, és van egy gyönyörű és távoli unokatestvérem is, akit elvett egy lakota, új otthona pedig Dél-Dakota. Tizenkét éves korunkban csókolóztunk egy fára épített kunyhóban. Még ma is őt tartom a legszebb nőnek a világon. Úgy szerettem őt és a szerelmem olyan romantikus és illetlen volt, hogy azóta sem fűlött hozzá a fogam, hogy más nőt megcsókoljak. 

A legjobb dolog, amit csodálatos kuzinom valaha mondott nekem: „Ha a régi Angliában élnénk, összeházasodhatnánk. Ha egy uralkodóház tagjai lennénk, egytucatnyi gyerekünk születhetne.” 

Még mindig az anyámmal élek. A világ többi része szerint valószínűleg vesztes vagyok, de az indián közösségben nem ítélik el azt, aki a család kötelékében marad. Mindent – még a legsúlyosabb veszteségeket és a legnagyobb gyönyörűségeket is – szentnek és szükségesnek tekintik. 

A legjobb dolog, amit az anyám valaha mondott nekem: „Tudod, mit találsz egy indián önsegítő könyvben? Más önsegítő könyvek képeit.” 

Szóval, négy évtizeddel azután, hogy Hector nagybátyám belesétált a nagy semmibe, elhatároztam, hogy el kell temetnem. 

– De nincs holttest – mondta az anyám.

– Nem baj – feleltem –, az emlékét is eltemethetjük.

– Szerintem lehet, hogy még mindig él – válaszolta.

– Ha élne, visszajönne. Vagy írna egy levelet. Vagy telefonálna. Vagy valami. Hector nem hagyna minket bizonytalanságban.

– Jó ember volt.

– Igen – feleltem –, nagyszerű ember. 

Valójában Hector nem volt mindig nagyszerű. De a halottakat szívesen tüntetjük fel jobb színben annál, mint amilyenek igazából voltak, mert így mi is jobb színben tűnhetünk fel, amiért szerettük őket. Hector leginkább egy lobbanékony seggfej volt. Ivott, drogozott, és ökölharcokba bocsátkozott, mintha csak minden fehér ember lovas katona lenne. Tudtam, hogy amikor Spokane felé stoppolt, verekedést provokált ki valakivel, akivel nem kellett volna, vagy egy csapatnyi kemény fickóval, és halálra verette magát. Nem voltam látnok, de akárhányszor behunytam a szemem, a csontjait láttam magam előtt, amint a szél és a vadállatok szanaszét hordják őket. Láttam a lyukakat, amelyeket a koponyájába ütöttek. Kerékkulccsal. Ez volt Hector sorsa. Az erőszakos emberek erőszakos halált halnak. A harcosokat meggyilkolják. 

Mivel az anyám brillírozott a temetéseken (főzött, takarított, énekelt, dobolt, és fogta a legszomorúbb gyászoló kezét), eldöntötte, hogy virrasztást tartunk Hectornak. A törzs szinte minden tagja eljött, hogy elgyászolja őt. Elénekeltük az ilyenkor szokásos dalokat, korrekt gyászbeszédet tartottunk, és két napig ébren voltunk. 

A temetés legjobb része: a nyitott és üres koporsó. 

A legjobb vicc a nyitott és üres koporsóról: „Hector olyan felvágós volt, hogy csodálkozom, hogy nem tért vissza a halottaiból, hogy befeküdjön ebbe a koporsóba, és még egyszer meghaljon.” 

A legjobb dolog, amit Hectorról mondtak: „Egyetlen fehér embertől sem félt. De a fehérek sem féltek tőle.” 

Az üres koporsót feltettük egy teherautó csomagtartójára, és elvitettük a katolikus temetőbe. 

Igen, mi Coeur d’Alene-i indiánok vagyunk a legjobb katolikusok, akikkel valaha találkoztál. Amikor megesszük a kenyeret, és megisszuk a bort, Jézust és Máriát esszük és isszuk, meg mind a tizenkét apostolt, még azt az áruló Júdást is. 

Leeresztettük Hector koporsóját a sírgödörbe, és miután mindenki dobott rá egy maréknyi földet, teljesen eltemettük. Majd mindenki hazament. 

A legjobb dolog, ami a búcsúzáskor elhangzott: „Száz év múlva fehér régészek fel fogják nyitni ezt a koporsót, és látván, hogy üres, azon gondolkoznak majd, hogy vajon ez mit jelent.” 

Miután a seregélyek lehúzták a napot a mélybe, a moszkítók pedig felemelték a holdat, csak én és az anyám maradtunk a sírnál. Suttogva elénekelt egy régi gyászdalt. Én nem ismertem, így nem tudtam együtt énekelni vele. Anyám gyakran volt ilyen fukar. A régi tradíciókat megtartotta magának, a mellkasába zárva. Úgy gondolta, inkább haljanak ki vele, mint hogy egy hozzám hasonló mobiltelefonos indián megszentségtelenítse őket. 

Szóval, ahogy énekelt, Hector fejfáját bámultam, amelyen ott állt belevésve a neve, a születésének és eltűnésének dátuma, illetve pár találomra kiválasztott indián írásjel. Azon gondolkoztam, vajon egy indián halhat-e békés halált. Volt róla egy fényképem, amely csecsemőkorában készült: nagyanyja, Agnes tartotta a karjában. Agnes a polgárháború előtt született, úgyhogy igen, a kedvenc nagybátyámat csak egy rokonsági fok választotta el a rabszolgaságtól. Agnes tinédzser volt, és az újonnan megnyitott Coeur d’Alene Indián Rezervátumban élt, amikor Custer és katonái hősi halált haltak Little Bighornban, Montanában. Hectort csupán egy rokonsági fok választotta el az indián háborúktól. Agnes három gyermek édesanyja volt, az első olyan generáció a törzsünkben, aki házban, négy fal között lakott, amikor az amerikai hadsereg bosszút állt rajtuk, és több száz fegyvertelen idős embert, nőt és gyermeket mészárolt le a Wounded Knee-pataknál zajló csatában Dél-Dakotában. Hectort csupán egy rokonsági fok választotta el a népirtástól. Hát csoda, hogy erőszakos emberré vált, és erőszakos halált halt? 

Igen, a bűn bűnt szül, amely bűnt szül, amely egy olyan indián embert szül, aki valószínűleg beszállt néhány részeg, barátságosnak tűnő fehér fiú közé, akik megölték. Vagy várjunk csak, nem is. Van valami, amit nem szívesen ismerek el. Valami, amit egyetlen indián sem szívesen ismer el. Hector nem esett volna semmiféle ragadozó fehér ember áldozatául. Nem szállt volna be semmilyen fehér idegen kocsijába, vagy ment volna el egy olyan buliba, ahol csak fehérek vannak. 

Azon a napon, amikor utoljára láttuk, amint Spokane felé indult, Hector csakis indiánok mellé szállhatott be – olyan indiánok mellé, akiket ismert. Szóval, Hectort szinte biztosan egy másik Coeur d’Alene-beli indián vagy egy a saját törzséből való harcos gyilkolta meg, és tüntette el a föld színéről. Szerintem baleset volt. Valószínűleg túl sokat ittak, ahogy mindig. És Hector részegen inzultálni kezdett valakit. Vagy bevallotta, hogy elkapta valakinek a feleségét vagy barátnőjét vagy lányát. És akkor valószínűleg leállították a kocsit egy mellékútnál, hogy Hector és ellenfele elintézhessék a dolgot az öklükkel. Egyik béna harcos a másik ellen. És valószínűleg egy szerencsés csapás bezúzta Hector koponyáját. Vagy talán a nagybátyám mindenkit kihívott egy verekedésre. Talán úgy gondolta, az összes indiánból ki tudja verni a szart egyszerre. Talán azt hitte, az egész világot meg tudja ölni, de aztán rá kellett jönnie, hogy a világ legyőzetlen marad. 

A nagybátyám üres sírjánál ülve abban reménykedtem, hogy az indiánok, akik megölték őt, elénekeltek egy dalt a tiszteletére, amikor eltemették mélyen az erdőben. Azt reméltem, a gyilkosok egyike küld majd nekem egy névtelen levelet, amelyben leírja, hol földelték el a holttestet. És hogy így kiáshatom a nagybátyámat, elvihetem a temetőbe, és megtölthetem a koporsójában tátongó űrt a csontjaival. 

Elképzeltem, hogy az összes nagynéném, nagybátyám és unokatestvérem holtteste ott van Hector üres koporsójában. Tudtam, hogy néhai apám is abban a sírban nyugszik. 

A legjobb dolog, amit az apám valaha mondott nekem: „Mindegyik gyerekem egy szerencsétlen baleset eredménye. De te voltál a legjobb baleset. Egy autóroncs vagy, sastollakkal.” 

A temetőben állva úgy éreztem, én vagyok az egyetlen indián, aki számít, és egyben az egyetlen, aki nem. Éltem, a fenébe is, és úgy terveztem, tovább fogok élni, mint bármelyik másik indán a világon. 

Fordította Mohai Szilvia

Az angol eredeti a The New Yorker 2013. június 10-i számában jelent meg.

Sherman Joseph Alexie Jr. amerikai író, költő és filmes 1966-ban született Spokane-ben, Washington államban. A Spokane Indián Rezervátumban nőtt föl, így alkotásaiban gyakran merít örökségéből. Első regényéért, a Reservation Bluesért 1996-ban megkapta az Amerikai Könyvdíjat.