Az irodalmi életnek is megvannak a maga Nérói

Költőnek lenni létforma – vallja Farkas Wellmann Endre, akivel a József Attila-díj apropóján A római disznó című legújabb verseskötetéről, városimpressziókról, az európai civilizáció hanyatlásáról, az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról beszélgettünk.

Az irodalmi életnek is megvannak a maga Nérói, akik pénzre, hatalomra, pozícióra, díjakra éhes kultúrférgek – fogalmazol az L. D. hagyatéka című versesköteted kapcsán, amelynek kulcsmotívuma Néró. Nemrég József Attila-díjjal tüntettek ki, mit jelent számodra az elismerés, egyáltalában miként viszonyulsz az irodalmi díjakhoz, konkrétan a József Attila-díjhoz?

Természetesen nagy megtiszteltetés, de a körülötte lévő sajtópolémia, spekulálgatás, ami egy ideje egyesek részéről végigkíséri e díjnak a kiosztását, az évekkel ezelőtt elhangzott mondatomat igazolja: igenis, megvannak az irodalmi életnek is a maga Nérói… Ezenkívül pedig a József Attila-díj számomra felelősség is, hisz azt jelenti, hogy az eddigi munkásságomra olyan szinten is felfigyeltek és kíváncsiak voltak, ahol már egyfajta felelősséget is jelent, hogy mit és hogyan csinálok tovább.

L. D. hagyatéka című versesköteted megjelenése után azt mondtad, nem írsz többé verset, mert kiábrándítottak az irodalmi élet csörtéi. Azóta nemcsak új versesköteted jelent meg A római disznó címmel, hanem az irodalmi élet körforgásába is visszakerültél. Miért változtattad meg döntésedet?

A római disznó elsősorban a kiadóm érdeme: az Orpheusz Kiadó vezetője, Erős Kinga pályázott egy kötetet nekem, amelynek végül határidőre muszáj volt megjelennie. Másodsorban a könyv szerkesztője, Szőcs Géza szólt rám, aki látta néhány új versemet, és úgy gondolta, hogy ennek a kötetnek meg kell jelennie. Egyébként, ha jól emlékszem, úgy fogalmaztam, vagy nem írok többé, vagy legalább tíz évig nem… Ezt egyébként majdnem sikerült is betartanom. Az igazság az, hogy verset nem írni lehet, bármennyi jó vagy rossz versét megteheti, hogy nem írja meg az ember, de költőnek lenni több: létforma és világlátás, amit azt gondolom, hogy nem lehet levetkőzni…

Többen kifogásolják, köztük szakmabeliek is, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. – Előretolt Helyőrség Íróakadémia két leendő oktatója, Nagy Koppány Zsolt és te részesültetek az elismerésben. Mennyire érint a pályatársak ilyen irányú kritikája?

Semmilyen összefüggés nincs a díj és a KMTG-ben betöltött szerepem között. Több mint öt éve rendszeresen szerepelt a nevem a felterjesztettek között, a díjról nem a KMTG dönt, bár a kuratóriumban idén benne volt Orbán János Dénes is, aki köztudottan jó barátom, ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy szakmai kuratórium ítélte meg az elismerést. Nagy Koppány Zsolt pedig tavaly a „befutók” listáján volt, de kicserélték a nevét, ezért idén természetesen joggal kapta meg a díjat. Egyébként, aki ezt feltételezi, az eleve hülyének nézi a kuratóriumot, megkérdőjelezi ennek kompetenciáját, és valami módon szembe is köpi azokat a kiválóságokat, akiket a miniszter felkért a szakmai döntés meghozatalára: Térey Jánosra, Ágh Istvánra, Tóth Erzsébetre és Bertha Zoltánra gondolok, az előbb említett Orbán János Dénes mellett. És igen, visszakanyarodtunk az első kérdéshez: ezek olyan spekulációk, amelyek nem engem, nem OJD-t és nem a fentebb felsoroltakat minősítik. Amúgy mi köze lehetne a József Attila-díjnak ahhoz, hogy oktatok az Íróakadémián, de tényleg?

Az Íróakadémiát nagyon sok kritika érte, enyhe kifejezéssel élve megkavarta az irodalom állóvizét. Ennek fényében miért vállaltad mégis, hogy ott oktass, ha egyszer bevallottan megcsömöröltél az irodalmi csetepatéktól?

Az irodalmi csetepatéktól igen, de az irodalomtól nem. Az Akadémiában pedig hiszek, úgy a létjogosultságában, mint abban, hogy ez a csapat képes lesz újra valami nagyot alkotni, valahogy úgy, ahogyan az Előretolt Helyőrség fénykorában sikerült. A sajtócirkusz ugyanannak az attitűdnek a része, amiről már fentebb szó volt, ez a polémia tele van rengeteg retorikai csúsztatással, miközben egyetlen dologról szól: arról, hogy valakik pénzt szerettek volna, azt a pénzt, amit az KMTG kapott. Az elsődleges csúsztatás abban van, hogy ez nem támogatási pénz, ez a magyar kormány gazdasági vállalkozása, amelybe pénzt fektetett, s amit ugyan sokféleképpen lehet értelmezni, de úgy semmiképpen sem, hogy írószervezetek támogatására szolgálna. Az Akadémia művészeti oktatást kíván végezni, írókat és költőket fog képezni, akik majd tagjai lesznek, ha akarnak a különböző írószervezeteknek.

Ha Néró Budapesten járna, mit szólna az irodalmi szekértáborokhoz, ellenségeskedésekhez, az irodalom átpolitizáltságához, s melyik verseddel tudnál leginkább erre  reagálni?

Először összehányná magát, utána pedig rendet teremtene. Szerintem Néró nem  értené ezt az agyament liberalizmust, ami a mai Európát uralja, s amiről egyre inkább az derül ki, hogy a keresztény gondolkodás legnagyobb gyengesége. Napjainkra túlhaladott, szánalmas és nevetséges eszmerendszerré vált, és semmi nem igazolja ezt jobban, mint a mindennapi valóságunk, amelyben már az is kérdés, hogy merészelj-e lemenni félelem nélkül kenyérért a kisboltig. Egyébként meg azt a versemet ajánlanám, amelyiknek egyik sora valami ilyesmi, hogy Róma még egyszer égni fog.

Gyergyóalfaluban Faludy György előtt is tisztelegve irodalmi-művészeti fesztivált alapítottál diákok számára, amelyet később Kimenőre kellett átkeresztelni, előtte Székelymuzsnán a Viharsarok Egyesületet működtetted. Hogy látod a fiatal magyar irodalom irányvonalait, mennyire határozza meg a tájjelleg, a közösségi tér?

Nincs tájjelleg. Aki érzékeny a művészi látásmódra, és az önkifejezésre irányuló belső igényei vannak, az bárhol is éljen, alkotni fog. Ha tehetséges, akkor jó alkotásokat fog létrehozni. Persze, mindenki személyes élményanyaga visszaköszön az írásaiban, de ez nem ilyen értelemben lesz megkülönböztethető. Az esztétikai mérce nem élményanyagot kér számon senkitől, hanem a  kifejezés minőségére koncentrál. Ezt pedig bármilyen közegből lehet jól csinálni. Például említeném Birtalan Andreát, aki épp Gyergyóalfaluból jutott el az Erdélyi Slam Poetry Bajnokság dobogójára… Egyébként azt látom, hogy nagyon sok tehetséges kezdő fiatallal vagyunk megáldva, jó utánpótlásra számíthat a magyar irodalom. Ezt igazolta vissza az Íróakadémia első pályázata is.

A Gyergyó-medencei községben magyartanár voltál, aztán következett Budapest, a magyar főváros. Miért nem Kolozsvár, amelyről azt olvastam, hogy  a választott városod, és az az álmod, hogy egyszer visszatérj oda?

Valóban Kolozsvár a választott városom, és arról az álmomról sem mondtam le, hogy valaha oda visszatérjek, de ugyanakkor bárhol otthon tudom érezni magam. A kétezres évek elején még éltem huzamosabban Budapesten, otthonosan érzem magam itt is. A lehetőségek, a megélhetés meg az örökös szabadségéhségem vonzottak vissza ide, úgy gondolom, innen hatékonyabban és jobban tudom végezni a munkámat.

A Kimenőt ki viszi tovább? Nem mindennapi kezdeményezés volt, sok fiatalt megszólított, értékes kortárs írók, költők voltak a vendégei, köztük Zalán Tibor vagy Rafi Lajos.

A Kimenőre nem volt ott igazi igény. Te is tudod, inkább csak pitiáner támadásoknak jelentett felületet, nagyon megosztotta a helyi, egyébként is zárt közösséget. Amíg ott voltam, és harcolni tudtam érte, meg lehetett szervezni, most már az vár rá, hogy valamilyen átalakított formában inkadráljuk az KMTG tevékenységi körébe… Gondolom, Pesten kevesebben fognak tiltakozni, hogy a buzi, zsidó szobordöntögetőnek miért szervezünk fesztivált. 

A Római disznó versesköteted több szempontból is izgalmas lírai kaland, többek között  az L. D. hagyatékának néhány fontos versének újraközlése miatt. Nem tartottál attól, hogy túlságosan aktuálpolitikai lesz az üzenete?

Sőt, ez volt a szándékom. Ha bárkinek is segít szembenézni önmagával és társadalmi valóságunkkal, akkor célt ért a könyv. Mindenképpen egy rágósabb tetem lesz a dögevők asztalán.

Nagyon erősek a szimbolikus áthallások – hogy csak a Szervusz, Európa!, L. D. lázbeszéde, L. D. utolsó verse Antiumból, Római csendélet című verseket említsem – az európai civilizáció mai problémáira.

Igen, erről szól. Arról, hogy a kereszténységnek vége. Legalábbis ebben a formában.

Karácsonyi Zsolt A Krím című kötete kapcsán is fölmerült, hogy a költők kicsit mintha látnokok lennének. . .

Igen, de hát ez is a költészet, vagy a költői lét lényege. Ama bizonyos túlérzékenység, vagy akármi, amit a költők jellemzőjének mondani szoktak, sok mindent előrevetíthet a jövőből. Ez természetes és, sajnos vagy szerencsére, a kortárs irodalomban is erre sok példa akad… Hirtelen épp Térey János jutott eszembe, aki 2001-ben, nem sokkal a New York-i merényletek előtt Az ikrek lázbeszéde című versében szinte szó szerint megjósolja a katasztrófát.

A római disznó kulcsmotívuma köthető egy korábbi, Márkus-Barbarossa Jánossal közösen létrehozott performanszhoz, a Nagyböjti disznóhoz?

Nem kifejezetten, vagyis nem direkt módon. A disznót az utóbbi évek eseményei avatták metaforává az életemben.

A kötet nyitóverse a Disznótoros, záródarabja pedig a Hentescsók. Míg az elsőben az ember lelkében csak zsír ragyog, az utolsóban disznóvá lesz a lélek. Szándékosan építkeztél így, vagy szerkesztői javaslatra kerültek a versek ilyen sorrendbe?

Ez a gesztus épp szándékos volt. Egyébként nem szóltam bele a szerkesztésbe.

Több versed kötődik konkrét városokhoz, a legtöbb Kolozsvárhoz, Budapesthez és Rómához, de találkozunk benne Velencével is. Alkotói munkádnak része az utazás?

Az utazás komplex módon hat az emberre, azt gondolom. Sőt, minden hosszú utazás belső utazás is. Azért jók az impressziók többek között, mert az utazások során egy-egy városról megmarad egy élmény, egy hangulat, akár több nap eseménye egyetlen képbe zsúfolva… Olyan, mint egy tömörített fájl, úgy raktározódik el, aztán elég a fájlnevet felidézni, és el tudod dönteni, hogy mi a tartalma, hogy van-e még ott dolgod, vissza kell-e menned arra a helyszínre… Vagy olykor csak egy-egy sor lesz az impressziókból, vagy az sem, ha nem érnek annyit.

A legintenzívebb versélmények Kolozsvárhoz köthetők, ám ez a város is, akár Budapest, csak ideiglenesen fogad be, aztán  kiköp magából, elfelejt. A Trójai képeslap Kolozsvárról és a Bp. című verseid inkább tragikus városimpressziók.

Igen, ez az azonosulás kérdése. Amúgy A római disznó is rengeteg identitás-problémát vet fel, ez az egyik kedvencem. Állandó kérdés a hovatartozás, hisz az emberi élet folyamatos önazonosság-keresés és önvizsgálat. Ezek az általad tragikus városimpressziónak nevezett versek inkább különböző aspektusai a kérdésnek.

Mennyiben van köze balladáidnak Faludy személyéhez és Villon-átköltéseihez?

Nagymértékben. Az, hogy gyerekkoromban vonzódni kezdtem az irodalomhoz, az Faludy balladáinak az érdeme is, bár személyesen sokkal később, évtizedek múlva ismerkedtünk meg. Valószínűleg az ő hatására mindig is kedvenc formám marad a ballada.

Úgy tudom, regényt is tervezel, amelynek témája két kamaszlány szerelme. Hol tartasz?

Többször újraírtam már, nem tudom, hányadik változata pihen a merevlemezemen. Szándékomban áll befejezni, persze, de nem érzem magam prózaírónak, nem vagyok magabiztos a műfajban. Leginkább a jó befejezést nem látom. Talán ezért halogatom. De most, hogy mondod, lehet, az idén nekiállok…

Varga Melinda