Szőcs Géza: Café Mérida (egy Bartók-film munkacíme)
Kocsis Zoltán halála szomorú okot jelent Szőcs Géza Bartók-filmtervének közléséhez, mely filmben Kocsisnak meghatározó szerepe lett volna.
Nagy Endre filmproducer, Surányi András rendező és Szőcs Géza felkérésére Kocsis foglalkozott e filmtervvel, de egyre súlyosbodó betegsége nem tette lehetővé, hogy elkezdje a közös munkát. A filmterv így kéziratban maradt.
Szőcs Géza
CAFÉ MÉRIDA
(egy Bartók-film munkacíme)
Szinopszis, nem végleges
Bevezető: Kocsis Zoltán lehetséges részvételéről a Bartók-filmben.
a.) A film zenei anyagát illetően.
E film hitelességét, egész dramaturgiai és esztétikai üzenetegyüttesét mindenekelőtt a zenei mondanivaló érvényessége, hitelessége, minősége határozza meg.
Mivel teljes művek nem hangzanak el, csak részletek az egyes opusokból, e részletekből kell létrejönnie egy olyan zenei kompozíciónak, amelynek (Bartók-motívumokból, elemekből, részletekből építkezve) egy szuverén bartóki mű erejével kell hatnia.
Meggyőződésem, hogy nincs ma olyan zenei személyiség – sem komponista, sem előadó, vagy karmester, vagy zenetudós – aki e film zenei igazgatójának a feladatára alkalmasabb volna, mint Kocsis Zoltán. Kocsisnak a bartóki világgal kapcsolatos tudása, értelmezéseinek érvényessége egyedülálló.
Kocsisra tehát mindenekelőtt mint zeneszerzőre, ezt kiegészítve: mint zenei főigazgatóra, meghatározó személyiségre van szükség a filmben. Nélküle csak egy átlagos Bartók-filmre van esély.
b.) Nem képzelhető el, hogy Kocsis ne vegyen részt az egyes Bartók-zongoraművek, ill. részletek előadójaként a filmben.
c.) Felmerül annak lehetősége is, hogy Kocsis játszhatná Bartók Bélát. Színészi múlttal, felkészültséggel, tapasztalattal, színpadi vagy játékfilmes rutinnal nem rendelkezik ugyan, de a filmben valójában nem Bartók Béla a főszereplő, hanem a bartóki zene. Különben is, Kocsis egész élete pódiumon, reflektorfényben, kamerák előtt zajlott, ami erősíti a feltevést, hogy meg tud felelni a Bartók-szerep kihívásainak. Ha van kedve hozzá. Egy próbát megér.
A filmben elhangzó zenék, kevés kivétellel, Bartók művei. Az előadók pedig – leszámítva a Benny Goodman- és Yehudi Menuhin-felvételeket – mindannyian mai magyar előadók, vagy (felvételről) korábbi magyar zongora- vagy hegedűművészek.
Ez a szöveg dramaturgiailag még kidolgozatlan, de nem is akarja föltétlenül követni a cselekménybonyolítás kötelező sémáit. Amennyiben egy rendhagyó felépítésű film mellett döntünk, amely a zeneszerző búcsúját az élettől szürrealisztikus és költői látomás formájában kívánja megragadni, a képi és zenei erőt választva a megszokott narratívákkal szemben, ennek a koncepciónak ez a műleírás jelen állapotában megfelel.
Amennyiben mégis kívánatosnak tűnne a klasszikus cselekményfelépítés, jellemrajz és konfliktus-bonyolítás toposzait alkalmazni, két irányban lehetséges erőteljesebbé tenni a hagyományos értelemben vett dramaturgiai szálakat. Az egyik Bartók hontalanságából fakad: vágy a haza megtalálására. (Ami a teljes élet feltétele). Ezt a kiúttalan élethelyzetet egy erre kidolgozott történetszövés járhatná körül, Bartók reménytelennek bizonyuló kísérleteire, nosztalgiáira, kudarcnak bizonyuló terveire, honvágyára, álmaira, helykeresésére, megoldáskeresésére koncentrálva.
A másik kidolgozható cselekményszál: a zeneszerző életében megadatott utolsó férfi–nő párharc részletezőbb ábrázolása, amelyben erotikus tudattartalmak, személyes emlékek, frusztrációk, illúziók, traumák és beteljesülések ötvöződnek szimbolikus elemekkel, visszautasításokkal, közeledéssel, konfliktusokkal, kibéküléssel, önátadással, héjja-nász-az-avaronnal.
A szereplők viszonylag nagy száma első olvasatra aggályosnak tűnhet. De ezek a figurák nincsenek tényleges viszonyban Bartókkal, és nem is föltétlenül hús-vér alakok: többnyire a zeneszerző életének egyszeri, felbukkanó-eltűnő statisztái, útitársak egy vasúti kocsiban.
A FILM HELYSZÍNEI:
- 1943. január 8., New York
- 1929. január vége, Moszkva
- 1945. szeptember 24., New York
- Maros-part, Nagyszentmiklós határában, Bartók gyerekkorában vagy 1945-ben
- 1943. január 8., péntek délután. Emeleti helyiség – tkp. valamilyen belső terasz – New Yorkban, átmenet egy kocsma, egy gyanús kávézó és egy apacstanya között, „a nyomor fantasztikus színeiben”. Lerongyolt tapéták, vakolat nélküli falak, rozzant bútorok, indokolatlan tárgyak – mint egy elzüllött régiségkereskedésben. Egy-két kártyaasztal is. Úgy néz ki, mint csavargók tanyája, akik a lopott holmikat ide hordják össze.
A pulton vízözön előtti pénztárgép.
A háttérben, két ablak közt, ajtó.
Ez a Café Mérida.
Távolról világosság, fények, zűrzavaros kiáltozás, a világváros zaja.
BARTÓK nézelődve be. Megtetszik neki a hely. Egy-két dzsessz-muzsikus próbálgat, de diákok, ifjú zenészek is üldögélnek a teremben. Nem föltétlenül székeken. Sombrero, texasi kalap is fel-feltűnik, ahogy a háttérben cserélődnek a vendégek. Egy hórihorgas, ijesztő, kísértetszerű alak buherálgat egy lerobbant, ősállat-szerű villanyzongorát. Szigetelőszalag, csípőfogó, feszültségmérő. Ő Nikola Tesla, mint majd kiderül. Bartók a pult mellől figyel.
Az egyik fal teljesen sötét felület. Hirtelen, mint valami hallucináció, megjelenik ebben a sötétségben egy közeledő fehér gallér, meg két lóbálózó mandzsetta. A sötét ruhában, fehér ingben érkező Tulaj az, akinek bőre színe tökéletesen beolvadt a fekete háttérbe.
TULAJ (harmincas évei végén járó, fiatalos néger férfi, HUCK): Nos?
TESLA: Nem értem, Huck. Szólnia kellene. Minden csatlakozás működik.
TULAJ: Ez igazán jó hír, Mr. Tesla. De ha így van, miért nem szól?
TESLA: A franc se érti. Huckleberry, mi történt ezzel a zongorával?
TULAJ (hallgat).
TESLA: Titok?
TULAJ (hallgat).
TESLA: Annyi biztos, hogy áram, az van benne elegendő.
TULAJ: Még sok is?
TESLA: Mármint, hogy túl sok áram?
TULAJ: Nem fog rázni?
TESLA (nevet).
TULAJ: Mondok egy nevet. Houdini. Ismerős?
TESLA: Hogyne volna. Persze. A bűvész. Az öccse pedig, Leopold, ő röntgen-orvos. Végeztünk kísérleteket együtt, nem egyet, nem kettőt. Miért kérded Houdinit?
TULAJ (nem válaszol).
TESLA (még egyszer-kétszer rácsap a billentyűkre, de a hangszer néma marad, a tulaj is ugyanígy jár).
Bejön Mimi. Harmincas éveiben jár, kislányos, de nagyon magabiztos mozgású és fellépésű, feltűnően szép.
BARTÓK: Ez valami Neo-Bechstein-Flügel?
TESLA: Ez egy Nernst-Frankó-Halmágyi féle prototípus, egy vákuumcsöves elektrochord.
TULAJ: Eleinte jól működött.
TESLA (visszaül az asztalához. Három férfi ül mellette, Bartók felfigyel rá, hogy egymás közt magyarul beszélnek. [Tréfálkozásuknak olyan hangulata van, mintha mondjuk a Fricska együttes ülne az asztal mellett.] Végül, már kapatosan, énekelni kezdenek. Egy cigányprímás is odaóvakodik. Tesla elrévedve figyeli a nekiszabadult cigánynótázást. Bartók hirtelen megszakítja a produkciót, kijavítja a dallamot ott, ahol hamis, és tisztán, oktatóan kiénekli a szóban forgó részt.)
1. FÉRFI: …nini, maga magyar? Ha megengedi… ez itt a bátyám, mi vagyunk a Puskás fiúk, Puskás egy és Puskás kettő. Ő pedig Bobula építész úr, aki igen jól házasodott. Mr. Tesláról bizonyára hallott. Olyan fizikai törvényeket ismer, amilyeneket senki más.
BARTÓK: Tesla feltaláló úr nevét sokat hallottam emlegetni. Horvátországi születésű, úgy emlékszem.
1. FÉRFI: Igen, ő onnan való… Mr. Tesla úr tulajdonképpen földink.
TESLA (szinte magának, bólogatva, eltöprengve): A hír igaz, én smiljani vagyok… az egy kicsike falu… ott születtem. Az Horvátországban van, de mi szerbek vagyunk. Apám pópa volt…
TULAJ: Az enyém csavargó…
TESLA: …apám pópa volt, anyácskám egyszerű asszony. Írni sosem tanult meg…
TULAJ: Az enyém sem!
TESLA: …de a szerb hősénekeket kívülről tudta. (Oktatólag): A szerb hőseposzok több mint ezer sornál kezdődnek.
BARTÓK (félig szavalva, félig énekelve idéz egy szerb hősénekből).
TESLA (megrendülve): Te ezt honnan ismered?
BARTÓK: Én dolgozom fel a Millman Parry gyűjteményt a Columbián. Az több száz lemeznyi balkáni szerelmes dal és hősének.
TESLA: Te hol születtél?
BARTÓK: Nem messze onnan, ahol te… akkor az ugyanaz az ország volt. Nagyszentmiklóson, amely két dologról nevezetes.
TESLA: Volt egy cicánk, az volt a neve, hogy Makcsa… vagy Macsak? Akkor kezdődött minden. Maestro, akkor te tudod, mi az a guzla…
BARTÓK: Tudom, mérnök úr. Most választottam ki a legszebb 75 délszláv dalt. Jövőre adjuk ki őket. (Énekel, félig ének, félig beszéd-szerű recitatívó.)
TESLA: Ezt is anyámtól hallottam utoljára. Nem vagyok csevegő alkat, de… Olyan különös dolgok esnek meg velem mostanában. Halálomat érzem közeledni.
1. FÉRFI: Hogyhogy, Mr. Tesla?
TESLA: Azt hiszem, ezek halálom előjelei.
BARTÓK: Igen, a halálnak vannak jelei.
TESLA: A napokban nálam járt lóháton egy jó barátom, Mark Twain…
TULAJ (döbbenten): Kicsoda?
BARTÓK: Az író?
TESLA: Igen-igen. Ismered?
BARTÓK: Olvasója vagyok. De hát ő…
TESLA (elmerülve): Panaszkodott, hogy semmi pénze. Nekem sincs sok, de másnap betettem száz dollárt egy borítékba és odaadtam Kerrigannek…
1. FÉRFI: Kerrigannek?
TESLA: A boy a szállodából. Az a kis küldönc… Ráírtam a címet, South Fifth Avenue 35. A gyerek elment, majd azzal tért vissza, hogy az utca megszűnt, és Mark Twain több mint harminc éve meghalt. Értitek?
(Csend.)
TESLA: De tényleg ő volt az… Arra gondolok, hogy ha tényleg nem él már… de az biztos, hogy ő maga, Mark Twain volt, aki nálam járt, semmi kétség… akkor vajon nem arról van szó, hogy már én sem élek, csak nem vettem észre? Mit gondoltok?
(Csend.)
TESLA: De mire kell egy halottnak a pénz?
(Csend.)
TESLA: Ti magatok, ti éltek? Biztosak vagytok abban, hogy éltek?
BARTÓK: (eltöprengve) Hát lehet azt tudni…? Ki ismeri erre a választ… Swedenborg talán, esetleg ő…
TULAJ: Hogy élünk-e még vagy már kísértetek vagyunk?
TESLA: Pontosan, Huck.
TULAJ: Hát… én elég rosszul érzem magam, az biztos. Ráz a hideg, szédülök…
MIMI: Ne hozzak aszpirint?
TESLA: Itt valahogy minden más.
(Csend.)
TESLA (félig-meddig tréfásan): Na, indulok, ne várjam meg a kakasszót… (Feláll, indulni készül, de végül csak egy italt hoz magának és visszaül.)
BOBULA TITUSZ: Ön, ha nem csalódom, Bartók Béla komponista. (Feláll, meghajlik) Bobula Titusz vagyok, engedelmével.
1. FÉRFI: Ő tervezi Tesla úr új tornyát Wardenclyffe-ben.
TESLA: És közben fegyverrel üzletel Dél-Amerikában.
1. FÉRFI: Nincsenek nálad a vázlatok?
BOBULA (mappát vesz elő, lapozgatja, fél másodpercekre láthatóvá válnak az ijesztő Wardenclyffe-tervrajzok).
BARTÓK: Ezek itt… átmenetek egy világítótorony, egy fúrótorony és egy villamosszék között.
BOBULA (megismétli iménti szavait): Ön ha nem csalódom, Bartók Béla, a zseniális komponista, világhírű zongoraművész és zenetudós. Amerika a lábainál hever.
BARTÓK (ironikusan mosolyog).
TESLA: Ormándy! Doráti! Solti! Széll! Reiner!
BARTÓK (bólogat és mosolyog).
BOBULA: Ön nagyon értékes ember.
TULAJ: Nem tudhatjuk, hogy mennyit érünk. Kivétel volt Jim nagyapám, a szökött rabszolga, aki így beszélt: én gazdag vagyok, mert én az enyém vagyok, és nyolcszáz dollárt érek. Ugyanis mert azelőtt annyiért vásárolták meg. Amielőtt megszökött.
BARTÓK: Egyszer láttam Moszkvában egy kalapácsot…
BOBULA: Én is láttam…
BARTÓK: Bele volt öntve az acélba az ára, hogy 50 kopejka… egyszersmindenkorra. Örökre.
TULAJ: Vagyis?
BARTÓK: Arra gondoltam, hogy mibennünk is… az, ami bennünk örökkévaló… ami nem változik… miképp a kalapács ára… vagyis annyit érünk, amennyi belénk van öntve... Azzal mi lesz, amikor távozunk? Velünk távozik?
TULAJ: Mi? az 50 kopejka?
BOBULA (az egyik vázlatot dedikálja Bartóknak a rajz hátoldalán. Egyszerre ír a két kezével. A ballal balról jobbra a mondat elejét írja, a másikkal a mondat végét, jobbról balra. A két betűsor a mondat közepén találkozik.)
TULAJ: Nem bírom tovább. Szörnyű, milyen fejgörcs kínoz. Muszáj átmennem a templomba. Mimi, foglalkozz a vendégekkel. (Ezt mondja, de még marad, mint ahogy Tesla is képtelen volt elmenni.)
MIMI: Fordítva. Ők foglalkozzanak velem.
TESLA: Mondtad, hogy két dologról nevezetes a szülőfalud.
BARTÓK: A szülővárosom? Igen. Az egyik, amiről híres, hogy ott született egy sarokra tőlünk Révai Miklós, egy kiváló költő. A helybeli csizmadia fia volt. Költők földje az, a szomszédban született Nikolaus Lenau is. Csatádon.
TESLA: Lenauról hallottunk, Révairól nem.
BARTÓK: Ő írta azt, hogy a magyar nemzet fiaként újra fog születni Homérosz…
TULAJ: Az ki?
BARTÓK: Buda várában,
…itt írja Ulisszeszt
Újra Homérosz az új Trója veszélye után.
TESLA: Ez jó. Új Trója, új Odüsszeusz, új Homérosz. Budapesten.
BARTÓK: De nemcsak Homérosz, mások is nálunk születnek meg újra, Plátontól Euklidészig…
TESLA: A matematikus…?
BARTÓK: E földön terem Euklides, szám titkait újra
Itt veti fel, s jobban méreti szeglet ivét.
Értitek? Újra átgondolja a számok titkait, és jobb megoldásra jut. Hát ez pont így történt.
TESLA: Csak Bolyai János néven, ha nem csalódom.
BARTÓK: Igen, ezen a néven született újra.
TESLA: Mind megszületünk újra…
TULAJ: Mi is? (Nem tudni, a jelenlévőkre érti, vagy a négerekre általában.)
BARTÓK: …azért, hogy megoldjuk, amit nem tudtunk megoldani.
MIMI: Lehet, hogy én is újra vagyok születve? (Elgondolkodva, elmegy.)
BARTÓK: Révai azt írja, hogy a lélek végtelen.
TESLA: És a másik?
BARTÓK: Mi másik?
TESLA: Mi a másik dolog, amiről híres a szülővárosod.
BARTÓK: [Elmondja a nagyszentmiklósi kincs történetét. Látjuk a kincs legjellegzetesebb darabjait. Színes nyomatokat mutat, amelyeket a zakója zsebéből keres elő.]
TULAJ: No ennek az aljára biztosan nincs beleöntve hogy 50 kopejka.
TESLA: Ahol ekkora kincset találtak, ott kell lennie másiknak is. Nem próbáltál ásni arrafele?
BARTÓK: Nem.
TESLA: A pincétekben sem?
BARTÓK: Ott sem.
TESLA: Menjünk el oda ketten.
TULAJ: Én is jövök.
BARTÓK: Menjünk.
TESLA: Van egy műszerem, rögtön megtalálja az aranyat a földben. Gazdagok leszünk. Tudod, hogy egyszer majdnem megkaptam a Nobel-díjat?
BARTÓK: Majdnem?
TESLA: Aztán más kapta.
BARTÓK: Megérdemelte?
TESLA (ugyanazzal a mosollyal válaszol, mint Bartók arra az állításra, hogy Amerika a lábainál hever).
TULAJ (távozik, hétrét görnyedve, rángatózó arccal. Motyogásából csak annyi vehető ki): …a kincs…
(Klezmer) If I were a rich man … Hogyha gazdag lennék...
PRÍMÁS: Hogyha nékem sok pénzem lesz,
Felülök a repülőre.
Úgy elszállok, mint a fecske
Fent a magos levegőbe…
MÁSIK PRÍMÁS:
Nincsen pénzem a vonatra,
Nincs aki hazahozatna…
MIMI (Visszatér, megáll Bartókék asztala mellett. Távolról, elmosódott kiáltásként, mintha az a név hallatszana, hogy Stefi! Vagy egy hasonlóan hangzó szó. Bartók felkapja a fejét.)
Geyer Stefi 40 évvel korábban, Bartók első nagy szerelmeként, élete húszas éveiben járt. Eszerint – ha valóban ő volna az – most már több mint 60 évesnek kellene lennie. De ez a lány láthatóan nem annyi, semmiképp nem lehet azonos Stefivel, ha érvényesnek tekintjük a biológia törvényeit, mármint az öregedését. [A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy a harmincas évek második felében Bartók újra kapcsolatba került egykori, ekkor már idősödő szerelmével: fényképek is készültek a Bartók házaspár és Schultheissné Geyer Stefánia egyik közös alpesi kirándulásán, amelyeken Stefi serdülőkorú lánya is látható.]
Tisztázatlan, inkább kimondatlan Mimi és a Tulaj viszonya. Minden jel arra vall, hogy bizalmas kapcsolatban lehetnek. Ebből csöndes féltékenység, sőt rivalizálás is következik Huck, azaz a tulaj és Bartók közt.
BARTÓK (Feláll, megszólítja a lányt, csapja neki a szelet, párbeszédüket nem halljuk, csak a gesztusokból érzékelhetjük, hogy érzelmileg heves helyzet alakult ki kettőjük közt, vitákkal, a lány távolságtartásával. Ez a továbbiakban többször is megtörténik, Mimi kétszer is, háromszor is visszautasítja Bartók közeledését. Talán az öreg gavallér motívuma is hallható távolról a Csodálatos mandarinból.)
Egy párbeszéd-részlet:
MIMI: És még miket írt az a költőtök?
BARTÓK: Az a költő pap volt. Ehhez képest volt egy szerelme, akihez verseket írt.
MIMI: Juj!
BARTÓK: Az egyik Cupidóhoz szól, aki kifogja anyjának, a szerelem istennőjének égi kocsijából az egyik hattyút, amellyel bejárják a szerelmesek a mennyboltot.
MIMI: Egyszer én is voltam operában. Abban a darabban is volt valaki, akinek hattyú vontatta a kocsiját.
Bartók mintegy félórán keresztül próbálkozik Mimivel, sikertelenül. Ez persze a helyszín ideje, nem a film idejéből jelent félórát. (Ilyen mozzanatokkal: Bartók beszédéből előbb csak a Kosztolányi szó hallatszik, előkerül a fotó is, amelyen Kosztolányi látható Bartók koncertjén, majd Bartók mond valamit. A zaj miatt nem halljuk, csak a szája mozgásáról volna leolvasható az öt szó, ezeket megismétli, de Mimi sem érti vagy nem akarja érteni, ekkor harmadszorra is kimondja a verssort, a hangzavar is alábbhagyott, most mér érthető: A játszótársam mondd, akarsz-e lenni, amire Mimi Kovács Kati slágerével válaszol: NEM, NEM, NEM! Én nem leszek sohasem a játékszered!)
TESLA: Amikor arról beszéltünk, hogy a legjelesebb görög elmék újra születnek, mint magyarok, meg akartam kérdezni, ki volt a legnagyobb ógörög zeneszerző.
BOBULA: Azt nem tudjuk.
TESLA: De azt tudjuk, kiben reinkarnálódott. (Hosszan nézi Bartókot.)
Székely ruhás fiatal férfi jelenik meg, de ruhája már amerikai darabokkal keveredik. A kettő együttese nem stilizált, természetesnek kell lennie. Vagyis semmiképp nem lehet jelmez-szerűen groteszk, csak amolyan bevándorlók elesett öltözéke.
BOBULA: Isten hozott, Áron…
ÁBEL: Ábel.
BOBULA: Persze, Ábel. Elnézést. Merre jártál?
ÁBEL: Itt a szomszédban van egy templom, tele visító és kiabáló négerekkel.
BOBULA: Azt hittem, székelyekkel.
ÁBEL: Nohát mit láttam. (Miközben meséli, beúszik képen is: látjuk, amit elmesél.) Valamilyen emelvényen egy öreg néger, könyvvel a kezében, folyton nagyobb és szorgosabb ordítozásra ösztökélte a csődületet. Odafurakodtam, s hát egy fiatal néger feküdt a földön, hányta és vetette magát, rúgott és kapálózott. (Ennek a fiatal négernek az arcát nem látjuk tisztán, eltakarja a sokaság, meg nagyon erősen hányja-veti magát.)
ÁBEL a felidézett jelenetben, amely fekete-fehér (egy ottlevő karját meghúzva): Mi történik?
– Most megy ki belőle az ördög.
Hát ez alig sem tréfa, gondoltam. S nézvén a kínban fetrengő néger rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, az a gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ide. Mert lám, ez az ember itt a szemem előtt, borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig. De ha most megszabadul az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden kérdésre. Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!
BOBULA: És megkérdezted?
ÁBEL: Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Kimentem a templom elé, hogy ott várakozzam a megtisztult négerre. De nyom nélkül eltűnt.
BOBULA: Hát ez pech.
ÁBEL: Az hát. (Szünet, majd felkiált) Dehiszen éppen itt jön! (Odamegy Huckhoz, a belépő TULAJhoz, kézen fogja) Jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni.
TULAJ (rámosolyog).
ÁBEL (kezét a vállára téve, mélyen a szemébe nézve): A maga lelke most tiszta, mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?
TULAJ (pillanatra megmerevedik az arca, majd kacagni kezd): Furcsa, furcsa, furcsa… (majd elkomolyodva, miközben Ábel füléhez hajol): Azért vagyunk a világon, hogy… (a mondat végét elnyomja a hangzavar, csak Ábel hallhatja az utolsó szavakat).
A tulaj ismét kacagni kezd.
BOBULA: Ez már nem az a kacagás, mint az előbb.
ÁBEL: Ez a keserves és örökké hontalan ember kacagása… Még a térdit is csapkodja.
MIMI: Miközben folynak a könnyei. Most meg elszalad.
ÁBEL: Úgy szalad, mint valami fekete angyal.
BARTÓK: És mit mondott, hogy miért vagyunk a világon?
BOBULA: Ezt havonta előadják ugyanígy. Ábel meg Huck, ez a derék néger.
BARTÓK (Mimihez): Szólíthatlak Stefinek?
MIMI elindul fölfele a szín baloldalán látható vaslépcsőn, miután lakattal lezárta a lépcső ajtaját. A kamera ezt a tűzoltó-lépcsőt, vagy talán csak ottfelejtett építési állványzatot követi fölfele, a lány alakját kísérve. Így derül ki, hogy a helyiség, amelyben vagyunk, nem is zárt, hanem valamiféle nyitott vagy félig nyitott tér: leginkább talán egy lerakat szerűen, kaotikusan berendezett és félig-meddig tetőzettel ellátott belső terasz vagy udvar. Magából az architektúrából is a fantasztikum árad, funkcionálisan lehetetlen meghatározni vagy átlátni az erkélyek, esőcsatornák, lépcsők, ablakmélyedések, rácsok, kiszögellések, párkányok, beugrók, kémények, kis teraszok, vakablakok értelmét. Van ajtó, amely a magasban a semmibe nyílik, egy falsík közepén, itt-ott növények nőnek ki a falból. Madárkalitkák. Van erkély, amely mögött nincs ajtó vagy ablak, stb. Az apacstanya világához képest ez egy felsőbb szint, egy magasabb szféra, ha nem teljesen érthető is.
A lépcső a 3. emeletre visz, Mimi szobájához. Mimi eltűnik az ajtó mögött.
BARTÓK (visszaül az asztalhoz. Egy idő után megszólítja Bobulát): Nem láttam magát már valahol?
BOBULA: Nem hinném.
BARTÓK: Moszkvában?
BOBULA: Ott csak egyszer jártam.
BARTÓK: Én is csak egyszer.
Talán valamilyen koncert érhetett véget a közelben, egyre több zenész érkezik – némelyikük még frakkban – különböző hangszerekkel. Elhelyezkednek, hangolgatnak, a hangszereket próbálgatják.
Ősz, elegáns úr érkezik. Bartók felkiált.
BARTÓK: Hogyhogy? Dohnányi tanár úr?! Ernő! Mit keresel itt?!
DOHNÁNYI titokzatosan rámosolyog, de nem megy feléje. Nem is biztos, hogy ő az. Minden kezd átcsúszni az érthetetlenbe, álomszerűbe.
Betolnak egy biliárd-asztalt is. Itt-ott kártyacsomag kerül elő. Megtörténik az is, hogy egy póker-parti közepén az egyik játékos, mintha bűvész-trükköt mutatna be, elkezdi pörgetni a lapokat.
Erősödik a szaxofonok, klarinétok, vonósok hangzavara.
(Kongó és bandája a révfülöpi kocsmából. Mambo Syria Dél-Olténiából.)
Nem tudni, mennyi idő telt el, de szubjektíve elég sok.
Dohnányihoz – ha ő az – egy néger albinó lány simul hozzá. Vonásai teljesen negroidok, de a bőre színtelen, afrós hajában is (melyről elképzelhető, hogy festett fekete) egyetlen tincs megmaradt fehéren. Egy szál vörös rózsa van a hajába tűzve, de az is lehet, hogy valójában csak egy színes hajcsat. A három szín – fekete, fehér, vörös – mindenesetre feltűnővé teszi.
Dohnányi – ha ő az – egy texasi újságot olvasgat, pl. Texas News vagy Texas Herald.
A hangzavar egy-két másodpercre alábbhagy. A pillanatnyi csendben különösen erőteljesnek tűnő kopogás hallatszik.
ÁBEL: Ki kopog? Valaki kopog.
BOBULA: Nem azért mondom, de ez a zongora táncol.
A zongora rázkódik, hörög, hánykolódik. Egy denevér vergődik ki a fedele alól, eltűnik a magasban.
TULAJ (visszaérkezik, leül Bartók és Ábel mellé. Bartókhoz): Siess haza.
BARTÓK: Haza? Hova?
TULAJ: Azt neked kell tudnod. Én is indulok. Jöhetsz velem is.
BARTÓK: Tessék?
TULAJ: Hátha együtt könnyebben megtaláljuk az utat haza.
BARTÓK: Haza, hova?
TULAJ: Kongóba. Angolába. Oda. Holnap indulok. Mehetnénk együtt is. Neked sincs ahova menned, Bartók Béla. Gyere menjünk ketten. (Föláll és elmegy.)
ÁBEL: Mindig ezt mondja, aztán nem megy sehova.
BARTÓK a kacatok közül kihalász egy pár gólyalábat és egy busó-álarcot. Piros szalaggal körbetekeri a gólyalábakat. Szemlélgeti őket, most már szép pirosak.
BOBULA: Mit csinálsz?
BARTÓK fölerősíti magára a maszkot, és arcát az ajtó fele emelve, amely mögött Mimi eltűnt, hegedülni kezd. Válogatott csapat szegődik melléje spontánul, komoly szerenádozó együttes.
Hogy közelebb kerüljön az ajtóhoz, Bartók föláll egy asztalra.
Az ajtó még mindig elérhetetlenül magasan van.
BARTÓK szétnéz, keresgél, végül felfigyel egy létrára az egyik fal mellett. Ráhelyezi az asztalra, de ez sem elég magas. Ekkor felköti a gólyalábakat és felkúszik az asztalra helyezett létrán. Így már egy magasságba kerül Mimi ajtajával.
Soha nem hallott szerenád következik, Bartók-elemekből (elsősorban a Geyer Stefinek írott hegedűversenyből, a Két arcképből, meg a Csodálatos mandarinból, de nemcsak ezekből) építkezve, ezeket ötvözve, variálva. Bagatellek: gyászinduló.
[EZ A FILM EGYIK ZENEI CSÚCSPONTJA.]
BARTÓK:
Hogyha te nem
ha nem szövöd
megszövöm én
megszövi más
egy nővér jő
ki szőnyeget
sző mindig hogy-
ha éjszakás
egy nővér jő
ki szőni tud
és folyton foly-
vást éjszakás
míg tollruhát
növeszt reá
a visszafoj-
tott jajgatás
és elrepül
s ezt sírja: if-
júságodat
széthordta más
széthordta rég
ez nem vitás
ez nem vitás
Végül gyertyafény gyúl az ajtó melletti ablakban, megvilágítva egy egzotikus virágot is egy cserépben, meg egy napórát a falon, az ablak mellett.
Néhány pillanatra Mimi szemszögéből látjuk a gyertyafényes ablak túloldalán az álarcos, imbolygó Bartókot hegedülni.
Ezután:
BARTÓK – álarcosan, gólyalábasan – leül az asztalhoz. Most ott ül a néger albínó lány is. A Tulaj is odaül.
TULAJ: Swing low sweet charlot
Coming for te carry me home!
(Régi rabszolgadal. Magyarul: Szállj alá mennyei szekér,
Jöjj el és vigyél haza engem!)
BARTÓK (utánaénekli, majd ketten együtt is eléneklik)
TULAJ: Ami az Úristent illeti…
EGYIK ZENÉSZ: Jövel, angyal, szállj le hozzánk!
ZENÉSZEK KIS CSOPORTJA, mint kórus, folytatja: Salve, salve!
Szállj le, szállj le!
Angelus, salve!
TULAJ (Ábelhez): Ha már az Úristenről beszélünk… az én másik nagyapám, Daniel apó, egyszer találkozott vele személyesen is.
BOBULA: A kicsodával?
TULAJ (bólogat, szája mintha azt mondaná: Igen, Ővele – szeme pedig fölfele néz, kezével mintha keresztet vetne).
BOBULA: Mesélj.
TULAJ: Nagyapámék egyszer egy nagyobb csapattal elvetődtek a Mississippi partjáig. Azelőtt soha nem jártak arra. Elképzelni sem tudtak akkora nagy vizet. Besötétedett. És ekkor nagyapám megpillantotta az Úristent. Jött fölfele a folyón, beszélt a maga érthetetlen nyelvén, zihált, köhögött. Óriás szeme tűzben izzott. Sűrű füstöt bocsátott ki, amelyben csillagok szikráztak. Nagy lapátkerék volt a Mindenható Úristen két oldalán, az hajtotta. Dohogott, mérges volt valamiért. És akkor nagyapám megértette, hogy értük jött. Hogy elvigye őket. Tudta, hogy ütött az utolsó órájuk. És akkor imádkozni kezdett, hogy csak őt egyedül ragadja magával ebből a világból, a többieknek kegyelmezzen.
BOBULA: És magával vitte?
TULAJ: Az Úristen meghallgatta nagyapám imáját, megesett a szíve mindenkin, és egyiküket sem szólította magához, akkor még. Hanem ment tovább, ahogy jött, fölfele a folyón. De azt hiszem, nem mindenki hitte el nagyapámnak, hogy neki köszönhetően menekültek meg.
Megismétlődik a korábbi jelenet, amikor Bartók megszólította Bobulát.
BARTÓK: Nem láttam magát már valahol?
BOBULA: Nem hinném.
BARTÓK: Moszkvában?
BOBULA: Ott csak egyszer jártam.
BARTÓK: Én is csak egyszer.
V Á L T Á S, K O R Á B B I I D Ő S Í K
Moszkva, 1929 januárjának vége.
Operaházi páholy. Bartók és Kun Béla. A színpadon Glinka Ivan Szuszanyin című operája.
KUN BÉLA: Bartók elvtárs, higgye el, megérjük még, hogy népbiztos legyen Budapesten. Erre mérget vehet.
BARTÓK (gunyorosan utánozva a pesties hanghordozást): Ne idegesítsen.
KUN BÉLA: Emlékszik a budapesti operaházból Pauker Károlyra?
BARTÓK: A fodrászra?
KUN BÉLA: Arra, arra.
BARTÓK: Az a kopasz, vigyori borbély… engem egy Jaroslav Hasek nevű cseh íróra emlékeztetett.
KUN BÉLA (locsog): Remek parókákat készített. De mindig csak másoknak, saját magának sohasem. Hogy miért felelt meg neki úgy kopaszon?! (Önkritikusan) Szó mi szó, most már rám is rám férne egy jó paróka.
BARTÓK (udvariasan): Nem gondolnám.
KUN BÉLA: De igen, sajnos, nagyonis. Nos, Pauker elvtárs itt él Moszkvában…
BARTÓK: Akkor itt az alkalom, hogy megcsináltassa vele azt a parókát.
KUN BÉLA: Pauker elvtárs szeretné meghívni Bartók elvtársat egy mulatságra… izé, egy kis népzenei bemutatóra.
BARTÓK: Hova?
KUN BÉLA: Itt az épületben van egy szalon… egy fodrászműhely, oda.
BARTÓK: Mostanság itten fodrász a Pauker?
KUN BÉLA: Itt van, de nem fodrász.
BARTÓK: Hanem?
KUN BÉLA: Ő most Sztálin elvtárs testőrségének a parancsnoka.
BARTÓK: Tréfál?
KUN BÉLA: A legkevésbé sem.
BARTÓK: Akkor ne hozzuk szóba neki, hogy parókára volna szükségünk.
KUN BÉLA: Isten őrizz.
BARTÓK: És milyen banzájról van szó?
KUN BÉLA: Menjünk.
BARTÓK: Most rögtön? Nem lesz feltűnő?
KUN BÉLA: Dehogy, sőt.
BARTÓK: Sőt mi?
KUN BÉLA: Ez itt a módi. Merthogy Sztálin nem szereti a lengyeleket.
BARTÓK: Értem. Nem szereti a lengyeleket.
KUN BÉLA: És ezért az Ivan Szuszanyinban azután a jelenet után, amikor egy orosz becsalogatja a lengyeleket az erdőbe és ott megfagynak, Sztálin mindig elégedetten feláll és hazamegy. Csak eddig érdekli a darab.
Kun Béla és Bartók az opera folyosóin, lábuk alatt hol van vörös szőnyeg, hol nincs; hátsó lépcsők, vasajtók, díszletek, átjárók. Eljutnak egy ajtóig, amelyen azt írja: SZALON.
KUN BÉLA erre kitalált, jellegzetes, bonyolult ritmusban kopogtat az ajtón. Bartók kapásból megjegyzi és tréfából, virtusból gyorsan megismétli. Bentről rekedtes hang oroszul: Gyertek! Az ajtó kinyílik. Parókák, tükrök, egy biliárdasztal, egy hinta, és több tálon (a hintán is) válogatott finomságok, étel-ital.
PAUKER KÁROLY (orosz ingben, balalajkával a kezében szélesre tárt karokkal közeledik. Szívélyesen): Béla! Bartók elvtárs!
BARTÓK (zavarban): Károly… hát hogyhogy…
PAUKER: De mennyire… Vodkát a mesternek gyorsan… ha elgondolom! A kékszakállú ember vára! Sikerült végül bemutatni?
BARTÓK: Igen, gró… Bánffy Miklósnak köszönhetően.
PAUKER: Remek, remek. Igazi úr. Igazi úr. A Kékszakállú, mondom. Annak a librettistája ugye Balázs Béla volt? Jól emlékszem?
BARTÓK: Pontosan.
PAUKER: Az is micsoda remek ember. Tegnap találkoztam az öccsével, Ernővel. Kutatóorvos, nagyon okos ember. Ami a bátyja librettóban, ő az a biológiában. Tudós ember, könyveket ír. Nagyon jó barátunk. Lehet, hogy ma este ő is bedugja ide az orrát.
BARTÓK: Micsoda meglepetések.
PAUKER: Meglepetés? akkor hadd mutassam be a ma este csillagait! Bartók Béla kedvéért ma fantasztikus parádé tanúi lehetünk. Három remek barátunk. Íme!
JAGODA: Genrih.
JEZSOV: Mura.
BERIJA: Lavrentyij.
(Ezt követően Pauker egyenként bemutatja őket):
PAUKER: Három jeles barátunk, Jagoda elvtárs, Jezsov elvtárs, Berija elvtárs.
JAGODA (kis termetű, kopaszodásnak indult férfi, egyenruhában, rózsával a gomblyukában. Kezet nyújt.)
PAUKER: Genrih, a rózsák nagy barátja.
JAGODA: Genrih Grigorjevics Jagoda vagyok, a barátaimnak Genrih.
PAUKER: Genrih Nyizsnij-Novgorodban született, kiválóan ismeri az ottani zenét. Ő pedig Ivan Nyikolajevics Jezsov elvtárs…
JEZSOV (Harmincas éveinek közepén jár, szép arcú, széles mosolyú, 151 cm magas férfi. Enyhén biceg. Haja fekete, szeme kékes-zöld, csillogó. Ifjabb korában nyitott, befogadó, szelíd, jószívű, tréfás, szerény, kellemes személyiségnek írták le.): Szólítsatok Koljának, vagy egyszerűen csak Murának. Litvániai klezmerrel készültem ma estére. (Meghajlik Bartók fele.)
KUN BÉLA: És ez itt egy ifjú káder a Kaukázusból, nagyon sokra fogja még vinni. Berija elvtárs Grúziából hozott nekünk néhány mingrél dalt.
BERIJA (villogó szemüvege mögött nem látni a tekintetét): Örülök a kivételes szerencsének.
PAUKER: Nos elvtársak, ki fogja kezdeni?
Közben színésznők is beóvakodnak, táncosnők, énekesnők, fodrászlányok. Egy pillanatra mintha a néger albínó lány is feltűnne. A három tömeggyilkos néhány dalt ad elő, egy idő után már mexikói meg internacionalista dalokat is. Mindegyikükről azt jegyezték fel, hogy muzikálisak voltak és remek előadók. Egyikük a Palomát is elénekli. A forradalmi témájú mexikói filmek zenéje egyébként igen népszerű volt a moszkvai pártelit köreiben.
BARTÓK (végig jegyzetelt): Bravó, bravó. Köszönöm. Hát ha én ezt otthon elmesélem…
JEZSOV (szerényen): Nem volt túl hangos?
BARTÓK: Egyáltalán nem.
JEZSOV: Tudja Bartók elvtárs, nekem az a véleményem, jobb ha túl messzire megyünk, mintha nem elég messzire.
BARTÓK: Értem.
JEZSOV: Én ezt a Putyilov gyárban fogalmaztam meg magamnak először. Mert voltam én gyári munkás is. A Putyilovban. (Nevet)
BARTÓK (nevet).
KUN BÉLA: Én meg azt szoktam mondani, amit Pjatakov elvtárs.
BARTÓK: Mit szokott mondani Pjatakov elvtárs?
KUN BÉLA: Azt, hogy akit bűnösnek találnak, aki a szovjet haza ellensége, azokat én magam szeretném kivégezni, így mondja, mindegyiket. Még a saját feleségemet is, ha bűnös.
BARTÓK: Értem. A saját feleségemet.
PAUKER: Ha bűnös.
Zene, koccintás. A finom falatokból is fogy.
KUN BÉLA: Kérdezhetek valamit, Bartók elvtárs?
BARTÓK: Micsoda kérdés. Rajta. Valami erdélyi dolog? Nagyváradi? Kolozsvári?
PAUKER: Arra gondoltunk, ha Bartók Bélának kedve volna…
BARTÓK: Igen? Ha kedvem volna?
KUN BÉLA: Szóval, hogyha… ha izé…
BARTÓK: Nos?
PAUKER: Bartók Béla a szovjet zene büszkesége lehetne.
BARTÓK: Tessék?
KUN BÉLA: A szovjet hazáé. Ha úgy döntene, hogy ezt választaná második hazájának.
PAUKER: Moszkvába költözhetne.
KUN BÉLA: Vagy Leningrádba. Vagy Szocsiba. Szuhumiba. Batumiba.
PAUKER: Kapna egy intézetet a kutatásaihoz.
KUN BÉLA (ritmikusan): Szuhumiba. Szocsiba vagy Szuhumiba. Szuhumiba, Batumiba.
PAUKER: Bárhova.
KUN BÉLA: Tanulmányozhatná a szovjet népek zenéjét.
PAUKER: Megbecsülnék.
KUN BÉLA: Nálunk az a csodás, hogy minden kiszámítható, minden egyértelmű, mindennek érvényessége egyszer s mindenkorra szól. Látja ezt a kalapácsot?
BARTÓK: Látom.
KUN BÉLA: Ide bele van öntve az ára: 50 kopejka. A kalapács az 50 kopejka.
PAUKER: Egyszer s mindenkorra.
KUN BÉLA: Kérdezzük meg a moszkvai magyarok véleményét. Vagy a leningrádiakét. Bauer Ervint, Balázs Béla öccsét. Mindjárt itt lesz. Hiszen ismeri, Kaffka Margit volt a felesége.
PAUKER: Vagy kérdezzük meg az íróinkat. Hidas Antalt. Nemsokára Lengyel József is jön. Sinkó Ervin is. Itt fognak lakni Moszkvában egytől egyig. Arthur Koestler is. Csupa ismerős. Balázs Béla is jönni fog. Új operákat írhatnak. Kérdezzük csak meg őket! Költözzön-e Moszkvába Bartók Béla. (Kun Bélához): Ti lennétek a három Béla. Bartók Béla, Balázs Béla, Kun Béla.
KUN BÉLA: Ne izélj. Ezek komoly dolgok. (Bartókhoz): De kérdezzük meg a mozgalmi embereket. Gerőt. Nagy Imrét. Mi a véleményük. Nagy Imrét. Kiváló elvtárs.
PAUKER: Az operáit a legnagyobb színpadokon játszanák. Bartók Béla pedig bármikor koncertezhetne.
KUN BÉLA: A legjobb pódiumokon.
PAUKER: Jut eszembe. A Csodálatos mandarinnak mi lett a sorsa? Végül bemutatták?
BARTÓK (megkönnyebbülve, hogy más téma kerül szóba): Igen.
PAUKER: Gratulálok. Mikor?
BARTÓK: Több mint tíz év kellett hozzá. De nem Pesten. Ott még mindig nem játszották.
PAUKER: Na ugye. Hanem hol?
BARTÓK: Kölnben mutatták be, októberben múlt egy éve. Rémes botrány lett belőle. A polgármester a bemutató után be is tiltotta az előadást. Valami Konrad Adenauer. Így hívják.
KUN BÉLA: A polgármestert?
BARTÓK: Igen.
KUN BÉLA: Rendet rakunk Európában. A fasiszta bandákat kisöpörjük.
PAUKER: Elfoglaljuk Bécset, a nagyszentmiklósi kincset hazahozzuk onnan Nagyszentmiklósra.
KUN BÉLA: Vagy Moszkvába.
PAUKER: Éljen a világforradalom.
Koccintás.
PAUKER: Tessék, már jön is Bauer Ervin elvtárs.
KUN BÉLA: Bartók elvtárs, gondolja meg. Nem kell most eldöntenie. Csak tartsa ezt észben. Ide bármikor jöhet, a szovjet haza, a szovjet zene, a szovjet ember mindig tárt karokkal várja.
I D Ő S Í K – V Á L T Á S
1945. szeptember 24., hétfő este. Az ismerős kocsmai helyszín New Yorkban.
[Ha a film kompozíciója vagy dinamikája úgy kívánná, a kamera végigkövetheti Bartókot, amint kiszökik a kórházból. Láthatóan céltudatosan jár, keresi a helyszínt, ahol már megfordult egyszer. Egy üzlet felirata: Halal Restaurant.]
MIMI és a néger albínó lány a Summer Time-t énekli.
BARTÓK a kórházból szökött ki, majdnem üveg-szerűen áttetsző. Borostás is lehet. (Hajdan rövid szakállat viselt, most ez őszbe vegyülhet.) Bejön, nézelődik.
BALÁZS BÉLA (be).
BARTÓK: Béla!
BALÁZS BÉLA: Béla!
BARTÓK: Viszajöttél Moszkvából?
BALÁZS BÉLA: Igen…
BARTÓK: Akkor szerencséd volt. Öcséd hogy van? Mondta, hogy találkoztunk?
BALÁZS BÉLA: Öcsém? Hát ő…
BARTÓK (hogy elterelje a szót): Nem tudod, hány óra?
BALÁZS BÉLA: 11 múlt.
BARTÓK: Hűha. Mindjárt mennem kell.
BALÁZS BÉLA: Hova?
BARTÓK: Vissza a... Amúgy mi újság?
BALÁZS BÉLA: Mi lenne. Párizsba tegnap beszökött az ősz.
BARTÓK: Értem. De még nyílnak a völgyben a kerti virágok.
BALÁZS BÉLA: A gazda bekeríti házát.
BARTÓK: A gyertyák csonkig égnek.
BALÁZS BÉLA: A ló meghal, a madarak kirepülnek.
BARTÓK: A ló meghalt, a madarak kirepültek.
BALÁZS BÉLA: Nem is tudtam, hogy ismered itt ezt a helyet.
BARTÓK: Mi is a neve? A Mulató Mulatthoz?
BALÁZS BÉLA:Nem is lenne rossz. Mulató a Mulató mulatthoz…
BARTÓK: Nem ez a neve? Hanem mi? Kocsma A Fekete Koporsóhoz? La Cosciugul Negru?
BALÁZS BÉLA: Hitleréknek kámpec. Mi a terved? Maradsz Amerikában?
BARTÓK: Nem.
BALÁZS BÉLA: Vagy visszatérsz Magyarországra?
BARTÓK: Nem.
BALÁZS BÉLA: Vagy máshova készülsz?
BARTÓK: Nem.
BALÁZS BÉLA: Akkor hova?
BARTÓK: Ahova mennék, az már nem létezik.
BALÁZS BÉLA: De valaha létezett?
BARTÓK: Ó, Európa, hány határ…
BALÁZS BÉLA: S minden határban gyilkosok…
BARTÓK: Hallottál Révai Miklósról?
BALÁZS BÉLA: A költőről?
BARTÓK: Hallgasd meg ezt a sorát:
Míg kínnal a magyart más nemzetté teszed.
BALÁZS BÉLA: De ő akarja, hogy más nemzetté tedd?
BARTÓK: Ez is kérdés. Révai mindenesetre így írt:
…az egekbe vezessük
Népünket, s járjunk csillagos útjaikon.
A napnak szekerét mutogassuk s hold csuda fogytát,
Üstökös égésnek nagy tüze merre kereng.
BALÁZS BÉLA: Zseniális! Ne írjunk ebből operát? A magyarok az űrben, mint Nap-hajósok, üstökös-lovasok… eddig Madách sem jutott el… de mi a konklúzió?
BARTÓK: Szerintem? Vagy Révai szerint?
BALÁZS BÉLA: Révai mit mond?
BARTÓK:
Itt maradunk, és már bujdosva világnak
Fel nem járjuk egyéb részeit annyi felé.
Itt maradunk meg örökre.
BALÁZS BÉLA: Itt élned s halnod kell, fél évszázaddal Vörömarty előtt. Ezt mondják Révai hexaméterei. És mit mondasz te?
BARTÓK: Európa csendes, újra csendes…
BALÁZS BÉLA: S minden határban gyilkosok…
TULAJ be, ezt a beszélgetést nem hallotta: Bartók Béla! Mikor indulunk?
CIGÁNYPRÍMÁS: Nincsen pénzem a vonatra… Nincs aki haza hozatna…
(Megjegyzés: A Révai-idézetek száma, természetesen, ritkítható. E verssorokat a rendező fogja fel úgy, mint kosarat, amelyből válogathat saját logikáinak megfelelően.)
BALÁZS BÉLA: Amúgy min dolgozol, Bélám?
BARTÓK: Van Révainak egy hatsorosa, arra szeretnék dalt komponálni. Arról szól, hogy a halál mindenképp... hát szóval, hogy a halál. Erről. Egy kis remekmű. Schubertnek való.
BALÁZS BÉLA: Hallhatnám?
BARTÓK:
Révai Miklós:
Futó gondolat
Hová siet serény lován
Ama kevély vitéz?
Utána majd alig biceg
Ez a mankós öreg:
S bicegve is, hová amaz,
Ez is sírjáig ér.
BALÁZS BÉLA: És a dal?
BARTÓK (leül a villanyzongorához, néhány futamot játszik. Disszonáns, rekedtes, de zenei hang.)
TULAJ: Mimi, csoda történik! Szól a zongoránk!
MIMI (összecsapja a kezét, keresztet vet): Uramisten!
TULAJ: Ezt hogy csinálta? Jövőre lesz húsz éve, hogy megnémult. Azóta egyetlen hangot sem adott ki. Mostanig.
BARTÓK (ironikusan): Nem vesztettek vele sokat.
TULAJ: Mondom, meg se nyikkant.
BARTÓK (tréfára veszi): De próbálták leütni a billentyűket? Mondjuk így!? (Leüt egy akkordot. A hangszer felsikolt, majdnem emberi hangon.)
BARTÓK (visszakapja a kezét).
MIND meghökkennek.
TULAJ: Hallották?
MIMI: A vidrák beszélnek így. Meg bizonyos majmok.
BARTÓK (Erősen figyeli Mimit, úgy, mint akkor, amikor először járt itt, két és fél évvel ezelőtt. Mimi zavarba jön.)
TULAJ: 1926. november elsején történt. Hallottál Houdiniről?
BARTÓK: Abban a városban született, amelyből én érkeztem ide. Mindketten onnan jöttünk.
MIMI: Az melyik város?
BARTÓK: Az a város Budapest.
Csend.
BARTÓK: Későre jár. El kell indulnom.
TULAJ: Mi már találkoztunk, ugye?
BARTÓK: Lehetséges. (Mimihez): És mi is, nem igaz?
TULAJ: Amikor tavalyelőtt itt járt Tesla mérnök. Emlékszik, ő se tudta megjavítani a zongorát.
BARTÓK: Tulajdonképpen mi történt a zongorával?
TULAJ: Azt nem lehet elmondani. (A fejét fogja.)
BARTÓK: Értem. Akkor ne erőltessük. (Magának) El fogok késni.
TULAJ: Aztán itt van ez is. Tesla mérnök még aznap, hogy itt találkoztak, meghalt. Írta minden újság.
BARTÓK: Tudom, én is olvastam. Szóval, Houdini?
TULAJ (feljajdul): Hát éppen ez az. Hogy ő is…
BARTÓK: Éppen mi?
TULAJ: Houdini azon a napon, akkor novemberben, bejött ide. Fiatalok voltunk, én tizennyolc, Mimi pedig aznap töltötte be a tizenhatot.
MIMI: 1926. november elsején. Tizenkilenc éve.
TULAJ: Houdini bejött ide, udvarolgatott neki, de úgy általában: mondhatni nagyon furcsán viselkedett. Összehordott hetet-havat… ahogyan Mimi elmondta, mert csak ő tudja, mi történt vagy nem történt…
MIMI: Nem történt semmi.
BARTÓK a Bagatellek utolsó darabját játssza, A szeretőm táncol.
TULAJ: …és amikor hazaértem, Houdini éppen belebújt a zongorába. Még láttam, ahogyan magára csapja a zongora fedelét, egy darabig még kilógott a keze. Mimi sírt, kérdeztem, mi történt…
BARTÓK: Mi történt? (Az óráját nézi.) Hűha. Azonnal el kell indulnom.
MIMI: Azt mondta, ő bárhonnan ki tud szabadulni, bármiféle bilincsek közül, vagy lezárt ládából.
BARTÓK: Igen?
MIMI: És akkor azt mondtam neki tréfából: abból a zongorából is, ha leszögezném a fedelét? Amire azt felelte, hogy előbb-utóbb abból is. De ahhoz előbb el kell rejtőznie benne. És hogy a kedvemért megteszi, ha rácsukom a zongora fedelét. És rácsuktam.
TULAJ: Ebben a pillanatban léptem be én. Épp akkor bújt be a zongorába.
A kamera átsvenkel a zongorán, amelyből mintha egy öltönynadrágos bal láb lógna kifele. De lehet, csak káprázat, a néző ezt nem tudja eldönteni. Itt-ott a falakon Houdini 3-4 plakátja.
Valahonnan, messziről, mintha a föld alól:
Szép vagy, szép vagy, százszor szép vagy,
Te voltál a legszebb asszony.
MIMI: És miután belemászott és nem bújt ki belőle, felnyitottuk a zongorát ÉS NEM VOLT BENNE SENKI! Értitek? Senki!
TULAJ: Aztán a másnapi újságokban már benne volt, hogy Houdini október 31-én… érti, egy nappal korábban…
MIMI: …hogy már egy nappal korábban meghalt.
TULAJ: Saját ágyában, a kórházban.
MIMI: Mielőtt eljött volna ide hozzánk.
TULAJ: És azóta a zongora meg sem nyikkant.
MIMI: És lehet, hogy Houdini ott van valahol a zongorában.
BARTÓK: Nézzük meg?
MIMI (rémülten): Nehogy!
BARTÓK: Emlékeznek, mit mondott Tesla mérnök két és fél évvel ezelőtt erről a szobáról?
TULAJ: Hogy itt valami Másképp van.
BARTÓK az ajtó fele tart, már éppen kilépne. Ebben a pillanatban a zongora fedele hatalmas csattanással felcsapódik, amit néhány nem emberi kéz által játszott futam követ.
BALÁZS BÉLA: Fusson, akinek nincs bora!
HOUDINI kimászik a zongorából. Bal lába bokától lefele foszforeszkál. Hajlong, mintha fellépésen volna. Leül egy asztalhoz, barátságosan int Miminek, aki elmenekül.
Közben nagy mozgolódás támad.
Betolnak egy másik zongorát is. ÁBEL is segédkezik. HOUDINI elmélyülten játszik a villanyzongorán. Közben néha felpillant Mimire. Karórájának számlapja lefolyik, mint Dalinál.
BARTÓK és ÁBEL. Bartók énekelteti Ábelt, lejegyzi a székely dallamot.
Közben csavargó külsejű, borostás, elhanyagolt ember érkezett, feltűrt galléros ballonkabátban. Leül és játszani kezd a rettentően disszonáns hangszeren. (Este a székelyeknél) Bartók, mint aki nem hisz a fülének:
BARTÓK: Így csak egyvalakit hallottam játszani, egy gyereket. De annak is több mint harminc éve… Nyíregyházi Ervinnek hívták. Eltűnt valamerre a nagyvilágban.
Később kiderül, hogy a ballonkabátos férfi maga Nyíregyházi Ervin. Megérkezik Szigeti József és Benny Goodman is, később Yehudi Menuhin, meg Duke Ellington, esetleg Thelonious Monk és ismeretlenek. Sándor Csaba, Székely Zoltán. Játszanak, kinek mi jut eszébe, de csak részletek hangzanak el, teljes mű nem. Az összevisszaság mégsem válik hangzavarrá. Az egésznek valamelyest olyan hangulata van, mint amikor egy zenekar hangol – jelen esetben azonban, mintha több zenekar hangolna, és mindegyik Bartóknak más-más művét készülne előadni.
Felbukkan Anda Géza. Nemsokára Vecsey Ferenc meg Végh Sándor is, és egy fiatalember, aki nagyon hasonlít Cziffra Györgyre.
Haydn: Eurydike-részlet.
(Közben megismétlődik a jelenet a villanyzongorával. Szó szerint ugyanaz történik: össze-vissza rázkódik, hánykolódik, majd ismét kimászik belőle HOUDINI, illetve egy élethű másolata. Az eredeti HOUDINI érdeklődéssel figyeli saját klónját, aki egy idő után eltűnik a forgatagban.)
Bartók Mimit faggatja, igaz-e, hogy valójában nem is ez a neve, hanem… Dorothy? Mary? Betsy? (erőltetett közömbösséggel:) Stefi? Barbara?
MIMI: Ha újra megszületnél ugyanebbe az életedbe, mit csinálnál másképp?
BARTÓK: Ki mondta, hogy bármit is másképp csinálnék?
MIMI: Szóval elégedett vagy az életeddel. Meg magaddal.
BARTÓK: Ha ilyeneket kérdezel, nem sokat tudhatsz a sors mibenlétéről. Sorsról, végzetről, fátumról. A szabad akaratról és a véletlenről… Persze attól még lehetsz bárkinek a végzete.
MIMI: A tiéd is?
BARTÓK: Keveset tudunk a világról. Itt van pl. ez a kabátgomb. Ezt örököltem apámtól, ő meg talán a nagyapámtól. Egy kabátgombot. Apám azzal hagyta rám, amikor meghalt – akkor én kisgyerek voltam – hogy soha ne váljak meg tőle. De hogy miért? Ezt a titkot magával vitte.
Nagyapám nyilván ugyanezzel hagyta rá. Hogy nem szabad elveszítenie vagy másnak adnia. Vagy eladnia.
MIMI: Eladnia? Egy ócska gombot?
BARTÓK: A gomb régi, de nem ócska.
MIMI: Megnézhetem? (Nézegeti, forgatja a gombot. A felső része, mintha valami süveg volna, egyszerre csak leválik. Arany érmécske válik láthatóvá a gomb belső felületébe illesztve. A por meg a maszat belepte, de ahogy megdörzsölik, a nagyszentmiklósi kincsről ismerős szarvas-motívum válik láthatóvá rajta.)
BARTÓK: Ez hihetetlen.
TULAJ: Bartók Béla, mikor indulsz? Várnak téged otthon.
BOBULA (Houdinihez): Na mondd meg szépen. Képesek-e visszatérni a lelkek?
TULAJ: Vagy tudnak-e beszélni az élőkhöz?
ÁBEL: Mivégre vannak a halottak?
TULAJ (Bartókhoz): Mikor indulunk, Mr. Bartók?
ÁBEL: Menjünk föl a Hargitára. Van ott egy faházam, van benne hely elég. Jó fenyőfa ház, gyantaillatos.
MIMI (dúdol):
Volt ott egy faház,
s hely is benn elég.
Jó fenyőfa ház,
Gyanta-illatos.
Nem járt arra más.
Nem járt villamos…
ÁBEL és MIMI kétértelműen összenéz.
Bartók, Szigeti és Goodman a Kontrasztokat próbálják. Menuhin a Hegedűversenyt. Egy házaspár a hegedű-kettősökből ad elő. Houdini a villanyzongorán játszik. Ormándy is felbukkan, kisebb csoportokat vezényel. Bartók a Zongoraszvitből játszik. Elégiák, Vázlatok, Siratóénekek. Meg amit Kocsis Zoltán jónak lát.
Talán valamilyen zeneiskola lehet a közelben, vagy koncert érhetett véget nem messze: láthatóan zenészek érkeznek, van, akin még fellépő ruha van.
Belődörög Tesla. Dél-szláv dallamokat játszik zongorán a Bartók által feldolgozott gyűjteményből és énekel hozzá. Ábel is énekelget.
TESLA: Fiúk, igyatok! (Felkap egy földgömböt a kacatok közül, hadonászik vele.)
Hangzavar, jókedv.
Megismétlődik a jelenet a villanyzongorával – rázkódás, nyikorgás, hörgés – de ezúttal nem Houdini bújik elő a fedele alól, hanem egy másik TESLA. Mindét Tesla teljesen közömbös a másik iránt, nem tulajdonítanak jelentőséget az egésznek. Ha ketten vannak, hát ketten vannak.
A KÉT TESLA (mint egymás visszhangjai): Ott Pesten a Műegyetem mellett van az a kocsma…
Közben, egy CIGÁNYPRÍMÁS: Mit húzzak a naccságos úrnak, instállom?
BARTÓK: Azt, hogy: Ha meghalok, ne kérdezd, hogy mért hideg a lábam.
AZ EGYIK TESLA (Bartókhoz): Mit mondtál, hol születtél?
BARTÓK: Nagyszentmiklóson, a Bánságban. Az Erdélyhez tartozó részén.
A MÁSIK TESLA: Erdély, tudom én, Drakula földje… találkoztál vele?
BARTÓK: Amikor születtem, akkor az még Magyarország volt. Ma határváros a túloldalon. Romániához tartozik Trianon óta.
ÁBEL (felzokog).
TESLA: Na mikor ássuk ki azt a kincset?
BARTÓK: Révai is megírta, persze más is, hogy nem létezik akkora kincs, amely megmenthetne, ha a halál már kiválasztott magának.
BALÁZS BÉLA: De azt csak a halál tudja, kit választott ki.
BARTÓK: Révai így szólítja meg a halál közelébe került lelket:
És te szegény árnyék! Te magadban félre hasonlott
Gyáva hajó!
AZ EGYIK TESLA: Mikor indulunk? (Megpörgeti a kezében tartott földgömböt.)
BARTÓK: Hova?
A MÁSIK TESLA: Megkeresni a kincset.
BARTÓK: Van egy falu a Maros felső folyásánál. A korábbi sógorom lakott arrafele, Ziegler doktor. Annak a falunak az a neve, hogy Dipse. A világ egyetlen temploma, amelynek falán egy disznó feje van kifaragva.
TESLA: Hogy kerül a disznó a templomba?
BARTÓK: Egy disznó egyszer egy nagy kincset túrt ki a földből és a dipseiek abból építették föl a templomukat.
TESLA: Szóval egy nagy disznó kiásott egy nagy kincset.
BARTÓK (ártatlanul): Igen.
MIMI: Még valamit a Marosról.
BARTÓK: A Marosnak én az alsó folyásánál születtem. Van ott a közelben egy ezer éves püspökség…
MIMI: Ezeréves! Halljátok?
BARTÓK: Gyakran kijártunk a Maros-partra, nem volt éppen közel. A tűzoltó nagyon kedves volt velünk, úgy hívtuk, hogy Tűzoltó Pali… néha felültetett bennünket a tűzoltó-szekérre, és kivitt bennünket a folyóhoz. Azt mesélte nekünk, hogy arrafele laknak a méznyaló elefántok. Akkor az a folyó nekem nagyobbnak tűnt, mint ma a Mississippi.
MIMI: Van nekem egy gyönyörű festményem a Mississippiről. Huck apjától kaptam, őt is Hucknak hívták.
BARTÓK: Ki festette?
MIMI: Olyan naiv festmény. Nem tudom, ki festette. Szerintem egy néger rabszolga, Huck apjának valamilyen barátja. Te biztos meg tudod állapítani. Akarod látni?
BARTÓK (habozik, vagy úgy tesz): Mennem kell. (Meggondolja magát) Hol van a festmény?
MIMI: Fönt a szobámban. Szívesen megmutatom.
TESLA (hunyorít, cinkos iróniával): A Mississippi jelen esetben az egy metafora, gondolom.
MIMI: A Mississippi az egy országút, amelyen maga az Isten jön-megy föl és alá. Elfog a sírás, ha erre gondolok.
BARTÓK (Mimit követve felmegy a tűzoltó-lépcsőn. Eltűnnek az ajtó mögött. Csodálatos mandarin: a valcer-téma és a mandarin hajsza-témája összefonódik. A villanyvilágítás kialszik, fáklyák, zseblámpák, gyertyák fényében az egész tér mindinkább egy szenvedélyes árnyjáték pódiumára hasonlít.
Bartók és Mimi kettősét – melynek dinamikája a Csodálatos mandarin Lány–Mandarin párjelenetére épül, ugyancsak a rejtelmes világosságnak és a félsötétnek ebben a váltakozásában látjuk, mint amily odakint is a megvilágítás, vagyis hol villódzó, hol vadul lobogó fények és árnyékok közepette.)
Teslát talán – kellően sminkelve – Ivo Pogorelic játszhatná. Nyíregyházit Ránki Dezső vagy Várjon Dénes. Ormándyt Keller András. A házaspár Kelemen Barnabás és Kokas Kati lehetne, Benny Goodman: Klenyán Csaba és Szigeti József: Ágoston András. Állandóan jelen van, beszélget a zenészekkel, zongorázik, egyféle házigazda-szerepben Szilasi Alex. Felbukkan Kovács Péter, Jandó Jenő, Bogányi mint jelenés, valószínűtlen Liszt-illúzió, és még jónéhányan. Technikailag persze igen eltérő színvonalon, de mindenki saját legjobb tudását adva. Banda Ádám, legdémonibb arcát villogtatva. Cigányprímások. Bárki, aki bármilyen szinten tud zenélni és van saját üzenete. A II. vonósnégyes gyors tétele. A gordonkára átírt hegedű-zongora rapszódia, Várdai. A Concerto részletei, majd lassan-lassan kezd összeállni a Divertimento. Improvizációk, variációk, főleg dzsessz-irányban. Kadenciák. Spontán, örömteli zene, ugyanakkor az egésznek van egyfajta hattyúdal-hangulata: mintha egy süllyedő hajón történne mindez.
Később. Bartók már a saját asztalánál.
BALÁZS BÉLA: Arra gondoltam, megíratlan műveinket még mi magunk sem tudjuk meg nem történtté tenni.
BARTÓK: Hogy mondod, Bélám?
KÓRUS (a Megíratlan Összes Művek, avagy a szőnyeg, melyet elvitt a víz, mielőtt megszőtték volna):
Mely kéz fonta azt a gyapjút?
Nem lehet már azt a szőttest
sehogy visszafonnia
sehogy visszaszőnie.
ÁBEL: Nem lehet a fenyőfának
visszafele nőnie.
(Sem a megfőzött teának
visszafele főnie.)
KÓRUS: Mely a gyapjút szőtte-fonta:
nem adatik meg a kéznek
azt a szőttest semmiképpen,
sehogy visszafonnia.
Fut a folyó, tilos néki
visszafele folynia.
Amit elvitt, nem lehet már
sosem visszahoznia.
Elviszi, bár el se hozta.
Itt egy bőrönd, írja rajta:
Missa Quasi Omnia.
MÁSIK KÓRUS:
Még a Napnak sem lehet már
fényét visszavonnia.
Bartók, Houdini, Balázs Béla és Tesla.
BARTÓK: Amikor Moszkvában voltam…
HOUDINI: Tudom.
BARTÓK: Mit tudsz?
HOUDINI: Amikor ott voltatok az operában.
BARTÓK: Erről én senkinek nem meséltem.
HOUDINI (vállat von): De én tudom.
TESLA: Én is tudom. És azt is tudom, mi történt utána.
HOUDINI: Én is tudom.
BARTÓK: Csak én nem tudom. És most már mennem kell. Hazamegyek és építek magamnak egy házat a Maros-parton.
ÁBEL és MIMI:
Ő volt, ki a gyapjút fonta,
ő volt, aki szőtte őt.
Néha-néha őt követte,
azt a régi szőke nőt.
BALÁZS BÉLA: Elég a paródiákból.
TESLA (Bartókhoz): És nem érdekel, mi történt Moszkvában?
HOUDINI: Jagoda kivégeztette Paukert.
TESLA: Jezsov pedig Jagodát.
HOUDINI: Meg Kun Bélát.
BALÁZS BÉLA: Meg öcsémet.
HOUDINI: …meg Bauer Ervint, úgy van. Meg Pjatakovot, aki a saját feleségét is hajlandó lett volna kivégezni, ha bűnös.
TESLA: De Jezsov nem Pjatakov feleségét találta bűnösnek, hanem Pjatakovot, és kivégeztette.
HOUDINI: És Berija kivégeztette Jezsovot.
TESLA: De van egy huncut vasam rá, hogy Berija sem lesz hosszú életű.
HOUDINI: Gondoltál egy percig is komolyan arra, hogy elfogadd azt az ajánlatot? Hogy oda költözz?
BARTÓK: Indulnom kell.
Dr. LAX HENRIK érkezik.
BARTÓK: Ez egy szörnyű évszázad.
Dr. LAX: Az.
TESLA: És még nem is tudtok mindent róla.
A bejáratnál megjelenik a Szarvassá változott Fiú. Csak a feje szarvas-fej, gyönyörű agancsokkal. Megpróbál bejönni, nem sikerül, az agancsai akadályozzák.
Egy másik nézetből, hirtelen: mintha a nagyszentmiklósi kincsből ismerős szarvasfej volna látható az ajtó előtt.
SZARVASSÁ VÁLTOZOTT FIÚ:
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból
BARTÓK: Sebeim elkezdtek vérezni.
Dr. LAX: Elkéstem? Mester, én…
BARTÓK (suttogva dr. Laxnak): Most már meghalhatok.
Dr. LAX: Most már?
BARTÓK: Már meghaltam. Csak azt sajnálom, hogy teli bőrönddel kellett elmennem.
TESLA: Viszi a nagyszentmiklósi kincset.
Dr. LAX: Bartók halott.
HOUDINI: Ti hisztek a halálban?
BALÁZS BÉLA:
Ó, te, szegény árnyék! Te magadban félre hasonlott
Gyáva hajó!
TULAJ: Tessék?
BALÁZS BÉLA: Azt viszi magával, ami az örökkévaló volt benne.
HOUDINI, MIMI, TESLA, HUCK, ÁBEL, BALÁZS BÉLA spontánul körbe rendeződnek Bartók körül.
BARTÓK:
Meghalok én is,
talán egy szívrohamban
egy őszi szélrohamban
szülőhazámmal szemben
egy távcsővel kezemben
a létet odahagyván,
állva egy hajó tatján,
egy lélekvesztő padján
szemben az innenső parttal.
Bukdácsolgat egy hattyú,
S szájában véres karddal
átúszik srégen egy kardhal.
Valaki – pl. Dohnányi, vagy akár Benny Goodman – dallamot improvizál a versre, elénekli, egy vagy két hegedűs és egy szaxofonos kíséri, majd felkapják, önállósulnak, a sorok sorrendjét is variálják, improvizálnak. Mindebbe Ábel, Huck és Mimi is bekapcsolódik.
HEGEDŰS (Kelemen Barna, vagy Ágoston András, vagy Banda Ádám):
…egy lélekvesztő tatján
Tatjána várja Tatjánt…
Dr. LAX: Ne hülyéskedjetek mindennel, ezek komoly dolgok.
A társaság kiözönlik az utcára.
MIMI (az ablakból énekel): Jöjj vissza! ne gyere vissza!
Várlak! Nem várlak!
Felejts el! ne felejts el!
Várlak! lótusszal! nefelejccsel!
Várlak! Nem várlak! Mindig!
Majd: Rahmanyinov, Vocalise, Op. 34, No. 14. Ez fokozatosan átalakul Purcell Dido királynőjébe. Mikor már mindenki kitódult, hangja még mindig hallatszik, kikísérve (majd tovább kísérve az utcán is) a társaságot.
Ettől kezdve a menetet követjük az utcán.
Az egész inkább délibábra vagy hallucinációra emlékeztet.
A lámpák még égnek, de már világosodik. Nem a napfelkelte fényei, csak kevesebb a sötétség.
Egy monstrum-szerű tűzoltó-autó fordul be a sarkon. Egy ideig követi a gyülekezetet, világító lámpákkal.
A menet élén haladó Bartókot a barátok, tanítványok, zenészek, ismeretlenek veszik körbe, illetve vonulnak mögötte, laza oszlopban. Néger zenészek csapódnak hozzájuk. Utcai harcosok. Görkorcsolyások. A hegedűsök hajlongó, imbolygó járása, egy fagott sziluettje.
Kodály Psalmusának néhány részlete.
Kutyák szűkölnek.
A kamera ráközelít egy cégérre: HALAL Restaurant (vagy Shop). A HALAL nagy betűkkel, a többi – meg az arab vagy a perzsa írás – kisebbel.
Alapvetően a Divertimento.
Idézet egy papírlapon:
„Molto Adagio következik, amely asszonyok sírását keveri a halál kérlelhetetlen és mechanikus menetelésének hangjával.” Ennek a tételnek ott a helye „a Wagner Trisztán és Izoldája harmadik felvonásbeli előjátékában megszólaló angolkürt-szóló mellett, mint a kétségbeesés megtestesülésének hangja.”
Egy másik idézet:
„Több témát használ, aminthogy az emberi nem szívében is sokféle lelkiállapot él. és ha a ritmika játéka bonyolult és szövevényes, annak oka az, hogy ilyen az életünk is.” (Henry R. Burke)
Néhányan a villanyzongorát húzzák-vonszolják, mögötte a zongoristával – leginkább a lobogó hajú Bogányival – a széken. Az ismerős néger albínó lány.
Az imént született dal is (Meghalok én is) beleolvad a példátlan, egyszeri, utcai szimfóniába.
Egy kopott bőrönd, egy röpke pillanatra. Semmiképp nem hangsúlyos, és nem metaforikus elemként.
A zene szaggatott, töredékes.
Expresszív.
Szuggesztív.
Lüktető.
Hevesen perzselő.
Elementáris.
Transzcendentális.
Földöntúli.
Féktelenül, barbáran ujjongó.
Chtonikus.
Dionüszoszi.
Orfikus.
Apokaliptikus.
Eksztatikus.
Szívbemarkoló.
Mágikus.
Katartikus.
(Ezt a haláltánc-zenét, Bartók búcsúját senki más nem komponálhatja meg, mint Kocsis Zoltán.)
Elérkeznek a West Side kórház bejáratához.
Bartók a menetet magára hagyva belép a kapun, legtovább Tesla és Houdini kíséri, a két fantom. Bartók egyre távolodik a hosszú folyosón, amely az utcáról a nyitva maradt bejáraton keresztül jól belátható.
EGY KISEBB CSOPORT:
A közelítő túlpart
És szélrohammal jő meg
Az ítéletidő.
Egy hattyú átrohan.
Kezedben távcsöved.
Egy szív. Egy szívroham.
Egy rozzant lélekvesztő.
Igen, de célja van.
EGY MÁSIK KIS CSOPORT:
Szélmalom a szélrohamban.
Látásod távcső erősíti.
Szívedet szíverősítő.
Közel van már a túlpart
Görbül a téridő.
Szívroham, szélroham.
Ítéletidő.
Ítéletórád ez már
Az ítéletidőben.
Görbül a tér a Méridában.
ELSŐ CSOPORT:
Téridő a Méridában!
Mérida! téridő!
EGY HARMADIK KIS CSOPORT:
Szélroham Méridában,
Közelg a télidő.
Jól fog a lélekvesztőn
A szíverősítő.
Erősíti a látást
Az ócska messzelátó
A rozzant lélekvesztőn
Közel van már a túlpart
Görbül a téridő.
AZ ELSŐ CSOPORT:
S vele görbül a látás
és felgördül a függöny
s ő megtudja: ki ő.
Bartók mind kisebb lesz, de mivel a kamera mögötte halad, ez nem a távlat miatt történik: a zeneszerző alakja valóban egyre kisebbé válik, mindjobban zsugorodik, végül már a gyermek Bartók lépdel tovább.
Nagyszentmiklós határában vagyunk, nem messze a Maros-parttól.
Egy pillanatra felvillan Bartók titkos arany érmécskéje.
Tökéletes csend.
Csak a tücskök.
VÉGE
