Ugrás a tartalomra

Én is, mi is, mindnyájan!

Ha most nem figyelünk, néhány évtized múlva az épp aktuális közösségi média falára újra kiírhatjuk, hogy metoo, de pár hónap múlva az élet ugyanúgy fog menni tovább. A csukott ajtók, irodák és színházak, szerkesztőségek és tévéstúdiók megtelnek utánpótlással, rajtunk is múlik, milyennel.

A külföldi és a hazai média és a Facebook közösségi oldal a Weinstein-ügytől hangos hetek óta, ezzel kapcsolatban többféle álláspont elhangzott a magyar sajtóban is.

A metoo-kampány a közösségi oldalon futótűzként terjedt, és ehhez kapcsolódóan egy hazai színházi világhoz kötődő botrány is kirobbant, mondhatni magyar párja a Weinstein-ügynek.

A „nagyrendezők”, akik „vágyaikat” fiatal, naiv színésznövendékeken élik ki, a világsztárok, akik pályakezdő színésznőknek ajánlanak fel szerepet, karriert, dobbantót, pénzt, paripát hátmasszás vagy orális kényeztetés fejében – ez mind nem mi vagyunk, nem a mi világunk, nem érint minket, elfordíthatjuk a fejünk. Vagy mégsem? Tudjuk, hogy létezik ilyen, fura, hogy meg sem lepődünk különösebben rajta, ilyen ez a szakma, mondjuk magunkban, legyintünk, elhárítjuk a problémát. Velünk nem fordulhat elő, a környezetünkben, a családunkban, a munkahelyünkön, a kis közösségünkben nem élnek beteg vágyaktól fűtött nők és férfiak.

Nem, ez csak a celebek, hatalmasok világa, a kisember becsületes, az értelmiségi makulátlan, az író meg pláné, a széplelkű poétákról nem is beszélve!

Aki a napokban kinyitotta a Facebook postafiókját, majd végiggörgetett az üzenő falán, egyre több ismerőse, barátja, kollégája bejegyzését olvashatta ebben a témában, hogy ő is, gyerekkorában vagy később kiszolgáltatott helyzetbe került, szexuális erőszak, megaláztatás, molesztálás áldozata lett, ami az életét így vagy úgy befolyásolta, meghatározta a nemi identitását, a szerelemhez, a szexualitáshoz és saját testképéhez fűződő viszonyát.

Meglepődtem, összerezzentem, hogy mennyi történet van, és azt is jól tudom, a feldolgozatlanok, a mélyen ülők nem kerülnek ki az üzenőfalakra, ez nem olyan dolog, amiről az ember egy bejegyzésben nyíltan beszél, adott esetben még a szakembernek is nehezen mondja el, talán nem is akar emlékezni rá. Korábban közeli ismerőseim, barátaim (férfiak is!) meséltek szörnyű traumákról,  be nem hegedt sebekről, tragikus emlékekről, s kisgyerek koromban nekem is volt kellemetlen élményem. Ha fizikai értelemben nem is voltam áldozat, a rossz emlék évekig kísértett. Bagatellnek tűnhet a nem hívő ember számára, de hosszú időbe telt meggyőznöm kamasz énem, hogy az Istennel való kapcsolat nem azon múlik, hogy találkoztam egyszer egy nem éppen makulátlan pap bácsival a szentgyónás közben tizenévesen… Az én történetem nem olyan tragikus, kétségtelen, trauma volt, de nem feldolgozatlan sebet hagyó űr, de egy nemi erőszakot vagy molesztálást, biztos vagyok benne, egy életen át cipeltem volna magammal. A Facebook ilyen történetekkel volt tele a napokban, zömében nők meséltek, de voltak közöttük férfiak is.

A színészvilágban történt esetekről azt gondolom, egy művészközösség nem annyira zárt, hogy ezeket a dolgokat ne nyílt titokként kezeljék. A diákokat, fiatalokat inzultáló szatírok hamarabb lebuknának, ha erkölcsösebb férfikollégák, intézményvezetők, elismerésnek örvendő, idősebb művésznők megálljt parancsolnának ehhez hasonló eseteknek. Feltevődik a kérdés, miért nem lép soha senki közbe, és miért nem akadt senki, akihez húsz évvel ezelőtt fordulhatott volna egy ifjú színinövendék? Elképzelhetetlennek tartom, hogy húsz év alatt egyetlen lány se tett volna panaszt, vagy egyetlen szakmabeli, kívülálló ne figyelt volna fel erre… Ha húsz éve azok a fiatal lányok, akik kellemetlen helyzetbe kerültek, összefogva felléptek volna, gátat szabhattak volna annak, hogy ilyen mással is előfordulhasson, nem hiszem, hogy senki nem állt volna melléjük, egyetlen tisztességes rendező, intézményigazgató nem akadt volna a szakmában, aki az ügyet felkarolja.

A berögződött minta viszont az, hogy jobb, ha hallgatunk, mert bajunk eshet, az állásunk bánhatja, nem a mi dolgunk, s különben is miért ment oda, miért ült be az autóba, tudhatta volna, hiszen mindenki tudja, hogy XY egy perverz, nőket inzultáló tuskó.

Úgy gondolom, az ilyen visszaélésekkel szemben bármilyen körülmények között szót kell emelni, erre az emberi méltóságunk kötelez. A történet tanulságos olyan szempontból is, hogyha és amennyiben ez ilyen gyakran előfordul, miért utólag van lelkiismeret-furdalása egy szakmabelinek, miért nem akkor lépett közbe, miért nem akkor védte meg a szorult helyzetbe került lányokat, nőket? Az ártatlanság vélelme persze megilleti a fent említett két férfit, ahogy a gyilkosság vádjával gyanúsítottak is élhetnek ezzel, úgy ők is, de véleményünk lehet, és ami ennél talán fontosabb, a jelenség mellett nem mehetünk el szó nélkül. Sokat elmond az a kommentáradat is, ami a metoo-posztokat övezte, a társadalom hozzáállása a hasonló esetekhez minimum aggodalomra ad okot. Nem az a megoldás, ha tökön rúgjuk a férfit, és elszaladunk, az sem, ha a szavak szintjén tökös csaj módjára jól beolvasunk neki, hátha meggondolja magát, vagy beiratkozunk egy önvédelmi sportra (bár kétségtelen, hogy éles helyzetekben sokat segíthet), és az sem, ha mi, nők burkát húzunk magukra, bár gyanítom, hogy van, akit ez sem állítana meg.

Akivel ilyen történt, azt hiheti, ő a kivételes szerencsétlen, aki rossz helyen, rossz időben volt. Szerencsésebb forgatókönyv, ha a traumát sikerült feldolgoznia szakember segítségével vagy egyedül, de gyakoribb, hogy nem tudott túllépni rajta, továbbörökíti, átadja a viselkedési mintát a gyerekeinek, megmérgezi a környezetét, alkoholista, drogfüggő, erőszaktevő lesz, nem képes normális érzelmi kötődésre, pszichés zavarokkal, depresszióval küzd.

Az esetek többségében a szexuális abúzus, a visszaélés tárgya nő, kamasz kislány, kisfiú, mert a nőt, a gyermeket könnyebb berángatni a sötét kapualjba, hamarabb lépre lehet csalni, meg lehet téveszteni, fel lehet használni, majd el lehet hallgattatni.

A hatalommal való visszaélésről pedig azt gondolom, a szereposztó dívány nem a 21. század vívmánya, olyan ősrégi találmány, akár a prostitúció. Szereposztó díványok mindig is voltak, és amíg erre kereslet lesz, kínálat is akad. Nem csak a színházi társulatoknál, a celebvilágban, a számunkra messzinek tűnő sztárok között fordul elő ilyen, hanem az egyetemeken, az irodákban, a tudományos és kutatómunkáknak helyt adó neves akadémiákon, kortárs szépirodalmi folyóiratok szerkesztőségében, a neves kiadóknál, jó nevű galériákban, politikai pályán, médiában és folytathatnánk a sort, hogy még hol vagy inkább, hogy hol nem…

Amellett se menjünk el figyelem nélkül, olyan nők és férfiak is vannak, akik örülnek, hogy az ilyen díványok léteznek, számukra ez az előbbre jutás lehetősége, hát élnek vele.  Azok a nők és férfiak, akik pénzért, hatalomért, státusért, szerepekért, elismerésért vígan-dalolva veszik igénybe eme díványokat, önbecsülés, büszkeség és emberi tartás nélkül használják ki az ilyen helyzeteket, is tehetnek arról, hogy van kereslet erre.

A szexus, a test, a szépség, a fiatalság hatalom, és vissza lehet élni vele, ugyanúgy, mint a szakmai fölénnyel, a státussal, tán még kegyetlenebbül is.  A testtel, az intimitással kufárkodni, eladni, felhasználni, hogy előbbre jussunk nem más, mint prostitúció, a könnyebb út, a kényelmesebb, az erőfeszítésektől mentesebb útja annak, hogy révbe érjünk.

Az ilyen visszaéléseknek, szomorú és felháborító történeteknek hátterében sajnos az is ott van, hogy volt, akivel ez működött, és ha eggyel-kettővel, tízzel-hússzal működött, miért is ne próbálná meg a következővel?!

A sármos férfiak, avagy a „macsók”, akikre buknak a lányok, nem szorulnak arra, hogy férfiasságuk méretét státussal, hatalommal toldják meg.  Az igazi férfi akkor is férfi és úriember marad, ha nemet mondanak neki, az igazi férfi nem állat, az igazi férfi még az egyéjszakás kaland alatt is varázsló, felemeli a nőt, hogy az királynőként kelljen ki reggel az ágyból, és úgy emlékezzen vissza a görbe estére, mint élete egyik legszebb élményére.  Igen, ilyen is van. Az igazi „macsók” így csinálják.

A valamit magára adó nő nem használja ki a férfit, a test, a szépség, a vágy hatalom, ha visszaélsz vele, áru vagy, hazug, talmi bizsu, a nőiesség hamisítványa, álnok, önző és embertelen. Aki szerelmet hazudik, nagyobb K... annál, mint aki az utcasarkon áll, mert lehet, hogy emez csak a gyámságból gyermekét kiváltani akaró, szerencsétlen anya, vagy olyan nő, akinek nem volt más választása, akit kényszerítenek erre, aki szintén áldozat. Aki utcán árulja a testét, szánalomra szorulhat, de aki a lelkét bocsátja áruba, és szerelmet hazudik, azért a szentek sem tudnak eleget imádkozni.

Az igazi dívák nem tesznek kisszéket a lépcsőhöz, ami nagyszínpad felé vezet, hanem felmásznak fokrólfokra, kiharcolják, kiverekszik maguknak az elismerést. A tehetséget, elhivatottságot, a rátermettséget nem lehet eltaposni, ha egy nagyrendezőnek nemet mondunk, nem tört össze a világ, és nem bukott el minden lehetőség. Ismerek erre egy-két példát.

Ha nem lennének szereposztó díványok, kevesebb előítélettel kellene szembesülnie megannyi nőnek. Ismerős szólam: ha egy nő valamit elért, azt csakis a híres férje, barátja, apja miatt, vagy azért, mert ágyba bújt az intézményigazgatóval, a karmesterrel, a nagyrendezővel, a koreográfussal, az ismertebb kollégával, a kapussal és a büfésfiúval is, ergo büdös riherongy kurva.

Férfiak esetében az ilyen ritkábban fordul elő, hiszen nem igazán halljuk azt, hogy fiatal, tehetséges művész azért szervezhet kiállítást, mert lefeküdt egy jó nevű galéria igazgatójával, vagy azért jelenik meg 14 évesen verse, mert egy homoerotikus szerelemnek hódoló szerkesztő épp aktuális fiúszeretője.

Vannak, kétségtelen, férfiáldozatok is, de ez a terep a nőknek valamiért „jobban kedvez”.

Nőnek lenni a 21. században kiszolgáltatottságot és védtelenséget jelent.

Ha bajod esik, hozzád vágják, miért nem vigyáztál eléggé magadra, mit kerestél este az utcán, miért volt rajtad piros miniszoknya, miért nem rejtetted kívánatos kebleidet bő pulcsi alá, miért hordasz magas sarkút, és miért mosolyogsz az utcán, miért vagy kedves, ha tudod, hogy ezzel provokálhatsz, miért szólsz vissza, ha úgyis tudod, kékre-zöldre vernek, s ott fekszel majd a hideg csempén, amíg magadhoz nem térsz, miért mentél férfi nőgyógyászhoz, ha nőhöz is mehettél volna. Szép vagy, csinos vagy, fiatal vagy, szenzuálisabb a kisugárzásod, húsosak az ajkaid, a te bűnöd, a te hibád, ha beszólnak neked az utcán, ha hozzád dörgölőznek a buszon, ennyi kijár neked, viseld, vedd bóknak, ha a seggedre csapnak, ha jól falhoz szorítanak, örülj, hogy a vágy tárgya lehetsz, mert van, akinek még ez sem adatott meg!

Test vagy, forró, kerek idomokkal felruházott test, egy üreg vagy, amibe belehatolnak, arc és érzés nélküli létező, másodrangú, toldalék a szó végén, lánykori nevet elfelejtő tartozéka az uradnak, a tűrés, az elfogadás, a hallgatás, a szemet hunyás a te dolgod. Nem csalhatsz, csak téged csalhatnak, és ha szóvá teszed, kiderül, nem vagy jó semmire, még arra sem…

Megfőzöd a vacsorát, és elé teszed, állsz az asztal mellett, ő ül, figyeled a tekintetét, rettegsz, hogy ízlik-e neki, nem sóztad-e el, tettél-e bele elég tejfölt, mennyire apróra vágtad össze a répát, olyan-e, mint amilyet az anyja készített neki gyerekkorában. Kibontod a sörét is, elmosod a tányért, megágyazol, lesed, hogy a gyerek ne sírjon fel, mert kivágja kiságyastól az ablakon veled együtt, mert ő fáradt, te sosem, téged a fáradtság nagy ívben elkerül, mert nő vagy, mert állat vagy, mert rabszolga vagy.

Alkalmazkodsz, idomulsz, hozzászelídülsz a helyzethez, különben szíjat hasít a gyerek hátából, kettétör, mint a murkot, hogy lány lett, hogy te még egy fiút sem voltál képes szülni NEKI. A gyermeknek és az asszonynak a házban hallgass a neve! A szomszédasszony is így csinálja, az anyád és nagyanyád és a dédmamád és ükmamád is, és a lányodat is erre tanítod. A hagyomány az hagyomány!

A szemed alatt a kék-lila foltot, ha kérdezik mások, mi történt, arra fogod, elestél. Az ágy lába már megint jól arcon ütött, mert ügyetlen voltál, mert nem volt jó NEKI, mert nem úgy és nem akkor, ahogy Ő akarta. Rettegsz. Tagadsz. Magad előtt is. Elhallgatod. Elkened. Nem beszélsz róla. Begubózol. Vallásos családban nem divat a válás. Egy nő ne váljon. Egy nő neveljen gyereket, és tűrje el, mert jobbat úgyse kaphat. Különben rendes ember, a pénzt hazahozza, egy-két pofon máshol is elcsattant már, nem kell ebből ügyet csinálni. Faluhelyen szégyen a válás. Faluhelyen egy nő nem hagyja ott az urát. Ha a nő válik, kurva, ha a férfi válik, szerencsétlen, átrázott flótás.

Metoo azokért a nőkért és férfiakért is, akik sose lelik örömüket a szerelemben, akik életen át nem tudnak felengedni, mert egyszer egy nagybácsi, iskolatárs, szomszédban lakó kedves néni, tornatanár az iskolában, professzor az egyetemen, a "nagyművész" a pálya kapujában…

Metoo azokért a nőkért, akik vágyva vágyják, hogy vége legyen már, hogy a fal felé fordulhassanak, és örömöt még maguknak se, soha, semmilyen körülmények között!

Metoo azokért a nőkért és férfiakért, akiknek a test maga a pokol.

Metoo azokért is, akik sose járnak metróval, és akik lámpával alszanak el, akik pánikrohamot kapnak, valahányszor kietlen mező közelébe érnek, akik összerezzennek egy illattól, akikben egy érintés mást idéz fel, mint gyengédséget és vágyat, akik azért lettek leszbikusok vagy homokosok, mert életre megundorodtak a nőtől vagy a férfitól.

Metoo azokért a nőkért és anyákért, akikkel nap mint nap felmosták a földet otthon.

Metoo azokért a férfiakért, akiknek szerelmet hazudtak, és eszközként használták fel egy vágyott cél vagy karrier eléréséért.

Metoo azokért, akik úgy hiszik, minden az ő hibájuk.

Egy életen át nem cipelhetünk terheket, ha nem bírjuk, nem szégyen segítséget kérni, feldolgozni, továbblépni, teljes életet élni nem könnyű, de nem is lehetetlen. Segíteni sem szégyen, ha látjuk, halljuk, hogy kollégánk, szomszédunk, barátunk bajba került, ne hezitáljunk, a hallgatás nem megoldás, a hallgatás beleegyezés, a hallgatás cinkosság.

Amit ma tehetünk: gyerekeinket másképp neveljük, hogy 40-50 év múlva élhetőbb, kevésbé állatias környezetben tudjunk mint nők és férfiak létezni, vágyainkat megélni, és emberi méltóságunkban soha semmilyen körülmények között ne legyünk megalázva és kiszolgáltatva.

Végezetül álljon itt néhány irodalmi hivatkozás a témához kapcsolódóan kortárs és klasszikus költők, fiatalok és idősebbek tollából:


Faludy György

Őfelsége a császár

Bécs, 1860

Fiatal, kezdő színésznő vagyok.
Szeretőm szép, okos, koldusszegény
egyetemista. Anyámmal lakom.
Ő mellbeteg. Nincs pénzünk, hogy gyógyulni
mehessen a hegyekbe, s ez halál.
Tegnapelőtt tízszavas szerepet
kaptam végül. Előadás után
az intendáns jött hozzám ragyogó
ábrázattal. Tejképű kapitány
állt mellette, a császár hadsegéde.
Őfelsége, úgymond, elragadtatva
figyelte játékomat s szívesen
elbeszélgetne négyszemközt velem.
Ha a meghívást elfogadnám, jöjjek
a burgba másnap hétre pontosan.
Közismert, hogy ilyen légyottokért
száz aranyat fizetnek az udvarnál.
Ötven anyám életéért, a többi – – –
az ulánus hajlongott, az intendáns
maradt és fényes szerepet ígért.

Tegnap hétkor a burgba mentem, legszebb
ruhámban. Pompás hálószobát vártam,
de a lakáj hitvány kuckóba kísért
pár vén bútorral s rokkant kerevettel.
Két markos pesztonka fehér batisztban
nem hagyta rajtam, csak alsószoknyámat.
Szemüveges, pöttömke, nagyszakállú
orvos lépett be. Intett, hogy feküdjek
a pamlagra. Felhajtotta szoknyámat.
Felé rúgtam. „Virgonc leány”, morogta.
A két pesztonka lefogta bokámat.
A doktor még egy szemüveget tűzött
veres orrára és altájamat
vizsgálta tüzetesen és sokáig.
– „Egészséges”, fordult a nők felé,
s hozzám: – „Maga meg, kisasszony, ne játssza
az Orleansi Hajadont nekünk.
Inkább örüljön, hogy Őfelségével
megosztja bő tapasztalatait.”

A szemtelen! Mire felöltözködtem
bekopogott a hadsegéd: – „Ne féljen!
Minden rendben”, mosolygott kedvesen.
„Szóval, holnap hétkor.” – „Úgy mint ma”, mondtam.
– „Nem, nem”, kiáltott ijedten, „nem este,
reggel hétkor. Az udvari fogat
hat után várja kapuja előtt.”

Valóban várt, lakájostul. Ezúttal
nem túlságosan nagy, de ragyogó
terembe vittek. Ágy nem állt sehol.
Az ablakokon besütött a nap.
A két pesztonka arcátlanság nélkül
bókolt előttem. Olyan izgatottan
topogtak, mintha Ausztria császára
őket készülne megfúrni, nem engem.
Akarok kiflit, habos tejeskávét?
Nem kell. A helység kellős közepén
kis, keskeny asztal állt, vastag, fehér
takaróval – tán lepedőnek szánták? –
meg párnával. De hol a többi kellék?
A pesztonkák nagy-ünnepélyesen
levetkeztettek, parfümmel locsoltak,
elmagyarázták: talpon állva várjam
a császárt, köszöntsem három hajbókkal,
s ha int, ha nem, feküdjek fel sietve
a kisasztalra, hanyatt és szó nélkül.
– „De hova rakjam lábamat?” – „Felhúzza.”
– „És hogyan fekszik mellém Őfelsége?”
– „Nem fekszik.” – „Hajtsák be a zsalukat.”
– „Itt világosban szokták, hi-hi-hi!”

Már mentek is, ruhámmal karjukon.
A szárnyas ajtón teljes díszben jött be,
dolmányban, csizmával, sarkantyúval.
Biccentett. Én pukkedlivel köszöntem,
majd még kettővel s rögtön felfeküdtem
az asztalra. Szép szál férfi a császár,
de fiatal képén a bambaság
virít. Gyorsan kigombolta nadrágját,
s fehérkesztyűs kézzel előkaparta
középnagy, piszkossárga, ellenszenves
farkát, s úgy állva, elég gyakorlottan
belémengedte. Lehunytam szemem
és nagybátyám vidéki udvarára
gondoltam, hol múlt nyáron hágatást
néztem végig. De azért szaporán
riszáltam faromat s nyögtem, nehogy
magömlését semmisnek minősítse
s elüssön az aranytól. Meglepő
gyorsan jött néki. Rögtön hátralépett
és selyemkendőbe csomagolta
a keveset, mi farkából maradt.
Mindjárt szalutált és kisarkantyúzott.
Aztán a pesztonkák jöttek ruhámmal,
majd a kedves ulánus kapitány.
Átnyújtotta a valódi selyemmel
bélelt, nehéz borítékot. – „A császár”,
suttogta, „legfőbb megelégedését
fejezte ki.” A kapuig kísért.
Bőgjek-e, vagy vihogjak? Jóanyám
megmenekült. Gyónni megyek vasárnap.
Aztán evés-ivás. Úgy gondolom, hogy
Isten s szerelmem, Poldi megbocsát.

 (Faludy György Versek, Magyar Világ Kiadó, 2001, Budapest)


Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.