Fatehpur Sikri avagy Akbar Kolozsvárott

A város mindazzal rendelkezik, aminek egy városban lennie kell, kezdve az uralkodói palotától, illetve paloták együttesétől az impozáns templomig. Találunk a városban oszlopsorok által kerített belső udvarokat, kincstárépületet, kerteket, fürdőket.

A város mindazzal rendelkezik, aminek egy városban lennie kell, kezdve az uralkodói palotától, illetve paloták együttesétől az impozáns templomig. Találunk a városban oszlopsorok által kerített belső udvarokat, kincstárépületet, kerteket, fürdőket.

Máig megvan a filozófus háza. A császári étekfogó háza. Az asztrológus háza.

A várost 14 évvel azután, hogy megalapították, és rögtön azután, hogy már csodájára kezdtek járni messze földről is, lakói elhagyták. Nagyjából ma is abban az állapotban van, mint amikor ez megtörtént – leszámítva az erózió munkáját, vagy a burjánzani akaró növényzet térhódítását. És leszámítva persze a környékbeli falvak azon törekvését, hogy ingyen jussanak kiváló építőanyaghoz, faragott vörös színű kövekhez, oszlopfőkhöz, párkánydarabokhoz. Nem ritkaság emiatt, hogy a legszegényebb porta óljában a kecske olyan díszesen vésett faragványok között lakik, mint hajdan a hercegek, hadvezérek, háremhölgyek vagy maga a császár.

A császárt Akbarnak hívták.

Apróbb foghíjait leszámítva, a város ma is város. Vagyis nem olyanszerű, mint valamilyen monumentális maradvány – mondjuk, mint amilyen egy nagy hal csontváza pl. Az öreg halász és a tenger című kisregényben. Azt hiszem, azok, akik építették, napokon belül tökéletesen lakhatóvá tudnák tenni, úgy folytatva (!) benne életüket, mintha az soha egy pillanatra sem szakadt volna meg. 

Pedig megszakadt, a legérthetetlenebb váratlansággal. Ez 1585-ben történt, amikor a város betöltötte a 14. életévét.

Nem tudjuk, mi okozta a város végzetét, miért ürítették ki, és hogy népe lábujjhegyen távozott-e, vagy valamilyen ellenséget üldözve. Tudtunkkal a várost nem érte támadás, nem tört ki benne polgárháború vagy trónviszály, és nem tört ki tűzhányó sem a közelében, hamuval és lávával borítva be utcáit és épületeit. NEM DÖNTÖTTÉK ROMBA FÖLDRENGÉSEK, MINT A BAALBEKI NAP-TEMPLOMOT. Nem nyelte el a tenger s mégcsak vízözön, özönvíz, árvíz, áradás sem fenyegette. De – ha már a víznél tartunk – meg kell említenünk, hogy a közfantázia mégiscsak a vízzel hozza összefüggésbe a város elnéptelenedését. Nem a túl sok, hanem a túl kevés vízzel. E szerint a várossal az történt volna, hogy adott pillanattól fogva víz nélkül maradt.

Hogy esetleg soha nem is volt elegendő vize? Ezt kizárhatjuk – efféle tervezési hiba nem fordulhatott elő egy ilyen zsenialitással kitalált városban.

Ahol nincs víz, oda nem terveznek várost.

Igen, de mi van, ha a kezdet kezdetén még volt vize elegendő, ámde ha épp e szűk másfél évtized alatt elapadtak a forrásai, kiszáradtak a kutjai? Ha patakjai másfele kanyarodtak és föld alá tűnt a nagy tó, amely határolta? Mi van, ha ez történt?

Egy regény, amely A firenzei varázslónő címet viseli, és Salman Rushdie írta erről a városról,  épp ilyenszerű magyarázattal szolgál, bár nem természeti okokkal magyarázza a kiszáradást, hanem közönséges átokkal.

A szakemberek szerint nem volt vízhiány a városban, s ha lett volna, máshonnan is szállíthattak volna oda elegendő vizet. Egyszerűbb lett volna, mint sorsára hagyni a települést.

Az uralkodó, aki megalapította a várost, kizárólag csak a Gangesz ÉS AZ INDUS vizét itta. Naponta érkeztek futárai a KÉT folyó vizével teli tömlőkkel és korsókkal. A Himalájából hozott jégtömbök pedig bőségesen biztosították a hölgyek és az udvar számára a friss, hűvös vizet.

A város neve Fatehpur Sikri. Új-Delhitől kb 200, Bikanertől kb 500 kilométerre fekszik.

Ha innen délkelet fele indulna el a vándor, az óceán partján rátalálna a konaraki Nap-templomra, benne a Világegyetemet forgató Kerék 12 díszesen faragott másával.

Ha viszont napnyugat fele kelnénk útra, s valamelyik kikötőtől fölhajóznánk a Vörös-tengeren a Nílus szomszédságáig, ott hamar rátalálnánk az ifjú forradalmár fáraó, Ekhnaton fővárosára, Karnak mellett. A fáraó (akinek felesége a valaha élt egyik legszebb asszony volt, Nefertiti) szembefordult a papsággal, az udvarral, a hagyományokkal, a dogmával, az égiekkel és új fővárost alapított, mely a Nap istenítésének és imádatának vált birodalmi központjává. Még az új város helyét is úgy találták meg, hogy ott a hegyek vonulatának rajza éppen a Nap szó hieroglifáját adta ki. Ez három kerek évezreddel azelőtt történt, hogy Akbar megalapította a maga új fővárosát, és 2700 évvel azelőtt, hogy Orissa földjén, Konarakban Naraszimadéva uralkodó rendeletére felépült a csodás Nap-templom, amely a fáraót is ámulattal töltötte el, s amelynek Fatehpur Szikriből is csodájára jártak (lásd az onnan Konarakba érkező Abul Fazl leírásában: még az is, akik képtelen a gyönyörködésre, kővé dermed a látványától).

Süss fel Nap Karnakra, Konarakra,

Idő kereke, forgásod ne hagyd abba.

Ekhnaton ilyen sorokat is belevehetett volna híres Naphimnuszába – ha tudott volna róla, hogy Naraszimadéva kolléga több mint két és fél ezer év múlva felépítteti majd a konaraki naptemplomot. 

Valahol Egyiptomban, a Halhatatlanok Városában találkozott Borges halhatatlan hőse, Marcus Flaminius Rufus önmagával. A halhatatlan jelzőt nem stílusfordulatként kell értenünk: szó szerint halhatatlan volt, ebből származtak a problémái.

Ám mielőtt eljutott (vagy visszajutott) Egyiptomba, sokfele megfordult. Rufus elmeséli, hogy „Bikanerben és Csehországban is az asztrológiát műveltem. 1638-ban Kolozsvárott voltam és azután Lipcsében.”

Akbar futárai Bikanert érintve hozták a vizet az Indusból, a Mohendzso Daro és Harappa (Harappá) közé eső szakaszából. Mohendzso Daro volt a világ első nagyvárosa, de lakóiról semmit nem tudunk. Ezt a nevet is csak a ma ott élő népek adták neki és az a jelentése, hogy Sírdomb. Nemhogy Akbar korában, de már Ekhnaton korában is legalább félezer éve halott, elhagyatott város volt, amely a föld alatt aludta álmát. (Nap-templomokról kinek ne jutna eszébe Campanella napvárosának temploma, az építészetbe öltözött matematika, melynek oltára a világmindenség asztrológiai ábrázolása. „A templom teljesen kerek, fala nincs; hatalmas, gyönyörű oszlopokon nyugszik. A nagy kupola közepén egy kisebb kupola van, világító nyílása éppen az oltár fölött, mely magában áll a templom közepén.” Stb. Azt mindenki tudja, hogy a Napvárost Indiából menekült filozófusok alapították – de ritkábban esik szó arról, hogy Campanella utópiájának egyik forrása Giovanni Botero Relazioni universali című, éppen akkoriban megjelent munkája, amelynek Kínával kapcsolatos részeiből olykor szinte szó szerint inspirálódott. De Botero írt egy olyan művet is, amelyet témánk szempontjából érdemes volna külön tárgyalni, a városok nagyszerűségéről.)

Térjünk vissza most Bikanerből (vagy Bikaneerből) a Jaipur fele vezető úton Fatehpur Sikribe. Kolozsvárral még foglalkozunk.

Fatihpur Sikrit 1571-ben alapította Akbar.

Akbar egyaránt leszármazottja volt Timur Lenknek és a költő-császár Báburnak s talán Dzsingisz kánnak is. Sikeres uralkodó és sikeres hadvezér volt, egy sikeres családból. Ő építtette Agra ma is sértetlen, fantasztikus várát, meg Lahore várát s még jó néhány erődöt.

Akbar mint mesterére tekintett a szentként tisztelt szúfi bölcsre, Szalim Csistí sejkre, aki Fatehpur környékén élt. Csistí megjövendölte az örökös nélküli Akbarnak, hogy nemsokára három fia fog születni. És valóban, 1569-ben éppen itt született meg a trónörökös Szalim herceg, és a boldog uralkodó erről a helyről vágtatott föl serege élén Gudzsarátba, hogy nagy diadalt arasson ellenségei fölött. A győzelmes hadjáratból való visszatérésekor döntött úgy, hogy fővárost alapít ezen a szerencsés helyen, amelynek a Fatehpur Sikri nevet adta. A Sikri szó győzelmet jelent, bár van olyan nyelv is, amelyen nagyjából ugyanezzel a szóval nevezik meg a koporsót. 

Egyszer valaki azt mondta: ennek a városnak úgy hangzik a neve, mint valami káromkodás.

Akbar nemcsak jó uralkodó és jó hadvezér, de remek tervező és építész is volt. Nemcsak a világ egyik legfunkcionálisabb városát tervezte meg, nemcsak az egyik leggyönyörűbbet, hanem maga ellenőrizte a kivitelezést is, a kőfaragók munkájáig bezárólag. Még az is lehet, hogy egy-két virágmotívumot vagy szent mondást saját kezűleg faragott ki.

Itt, az új fővárosban helyezték örök nyugalomra a bölcs sejknek, Akbar mesterének a testét is. Sírját mind több zarándok kereste föl, az élet pedig folyt tovább a maga rendje szerint. Ha gonosztevőt kellett kivégezni, egy nagy kőgyűrűn belülre vetették az elítéltet, majd ráeresztettek egy harci elefántot. Küzdelmük nemcsak exkluzív udvari látványosság volt, az egész város szemeláttára történt.

Akbar új, szoláris naptárat vezetett be, és szinte valószínűtlenül türelmes volt vallási kérdésekben. Bármely (akkoriban ismert) vallás szertartását engedélyezte. És hitvitákat rendezett egy külön e célra épített helyen. Ez volt az Ibadat Khana, az imádat háza – az  egyes iszlám irányzatokon kívül hinduista, zoroasztriánus, judaista, keresztény eszmék találkozásának és ütközésének a helyszíne.  Milorad Pavic remekművében, a Kazár szótárban azt olvassuk:

A kazár kagán „…álmot látott és három bölcset hívatott magához különböző országokból, hogy álmát megfejtsék. Elhatározta: népével együtt annak a bölcsnek a vallását veszi fel, amelyik a legtalálóbban fejti meg az álmát”. Így került sor aztán egy iszlám, egy zsidó és egy keresztény igehirdető vitájára. Nem tudni, melyikük vallását vette fel az uralkodó és népe, de 943-ban az oroszok legyőzték a kazárokat, fővárosukat a Volga Kaszpi-tengeri torkolatánál nyolc napig dúlták, majd megsemmisítették a birodalmat. Mindez több mint félezer évvel Akbar uralkodása előtt történt.

Itt szakítsuk meg leírásunkat, hogy átlépjünk egy másik városba. Kolozsvárra, ahol – emlékszünk – 1638-ban majd megfordul Borges halhatatlan embere is.

De most még csak az 1560-as években járunk. Erdély fejedelme ekkor János Zsigmond volt, egyaránt leszármazottja a legelőkelőbb magyar családoknak, valamint a Jagellóknak és a Sforza hercegeknek. A fejedelem a kultúra szerelmese volt. Udvara az olasz reneszánsz udvarokhoz volt hasonlatos, nem is véletlenül: Itáliából hozott oda művészeket és tudósokat. Akik között megjelentek a teológusok is, kemény vitákat folytatva egymással, hogy meggyőzzék a fejedelmet, melyikük hitét vegye fel, Erdély népével együtt.

János Zsigmond nagy figyelemmel követte ezeket a felekezeti vitákat, legalább azzal az érdeklődéssel, mint Akbar a maga hittudósainak a vitáit. Itt tartozunk elmondani azt is, hogy miközben Európát ekkor – és még sokáig – kegyetlen vallásháborúk dúlták, a János Zsigmond által összehívott országgyűlések, először a történelemben, kimondták a vallásszabadságot (vagy ahogy egyesek nevezik: a vallási békét).

János Zsigmond 1571 márciusának végén hunyta le a szemét. Éppen akkor, amikor Akbar elkezdte építeni a maga új városát, amelyben majd hittudósok fognak vitatkozni, azzal a hévvel, mintha csak az erdélyi fejedelmi udvarban lennének.

A Khiosz szigetén született Jacobus Palaeologus hitújító a kolozsváriak meghívására érkezett Erdélybe, ahol szerepe volt egy új vallási felekezet teológiájának kidolgozásában. A Földi és égi hitviták címmel Kolozsvárott 2003-ban megjelent válogatás tartalmazza a szöveget, melyben ez a szerző elmondja, hogy János Zsigmond fejedelem isteni megbízást kapott arra, hogy hitvitát szervezzen, a valaha élt legnagyobb hittudósok részvételével. Tér és idő korlátait megszüntetve, a fejedelem felépítteti Kolozsvár égi mását, helyszíneként az emberi lét nagy kérdéseire választ adó vitának. A természet isteni parancsot kapott arra, hogy az uralkodó akaratának engedelmeskedjék – figyeljünk: a természet tehát nem saját törvényeinek engedelmeskedett, hanem János Zsigmond akaratának – s így egyetlen szempillantás alatt sikerült megnövelni a város szélességét és hosszúságát. Kolozsvárnak ez az égi kópiája a fejedelem nevét viselve, Janopolis névre hallgatott. E város széles utjait nem kövezet, hanem olyan fényes színarany borította, amelynek ragyogásában visszatükröződött a járókelők alakja. A király „úgy rendelkezett, hogy a nap pontosan az ég közepének magasából süssön, a földnek megparancsolta, hogy ne verje vissza a napsugarakat, s így ne okozzon hőséget a visszaverődés, hanem engedje át az alvilágba és az antipódusokhoz: ekkor láttak először fényt az alvilágban”. A négy főtéri palota összes étkezőjében „naphosszat étkeztek, jóllehet a napnak sohasem volt vége, s nem mintha bárkit is gyötört volna az éhség.” A hitvitára érkező követeknek, miközben szabadon bejárhatták az egész Földet, az erdélyi fejedelem lehetővé tette, hogy „ezzel egy időben otthon is jelen lehessenek, és ki-ki elláthassa teendőit, sőt szabadon járhassanak bárhol, ahol éppen kedvük tartja”, miközben ezzel párhuzamosan jelen voltak a hitvita hallgatóinak sorában.

A hallgatók közt jelen volt a kor minden fontos uralkodója, az angol királynőtől Szulejmán császárig, akiket az erdélyi fejedelem „egy időben és személyesen” fogadott, mármint nem együttesen, hanem mindenkit külön-külön, habár mégis egyazon pillanatban. Bár szerzőnk nem nevezi néven őket, nem lehet kétséges, hogy az égi Kolozsvárra érkezők között mind Akbar nagymogulnak jelen kellett lennie, mind a kínai császárnak, mind az Újvilág indián királyainak. „Minden nap egy-egy örökkévalóság volt. Nem volt sem fáradtság, sem nehézség, s nem volt lehetetlen, hogy számtalan ember egyetlen helyen, s egyetlen ember számtalan helyen legyen.” Persze, hiszen a király „gondoskodott róla, hogy Janopolisban megszűnjenek a térbeli viszonyok legfőbb jellemzői”. Bárki bármilyen nyelven szólalt is meg, azt mindenki egyetlen és egységes beszédként hallgathatta. „Hajnalban és este a város tizenkét kapujánál az őrállások kürtjei harsogtak és dobjai szóltak: illatokat, madarak és a magasban zengő angyalok harmonikus dalát vitte a szél, és elárasztott velük mindent.” Hogyan is ne vitte volna magával Janopolis élményét és emlékét Akbar Fatehpur Sikribe? Az erdélyi uralkodó maga vezette házához minden vendégét – nyilván Akbart is – és „egyszerre többfelé ereszkedett alá a lépcsőfokokon” miközben helyet foglalt velük a pompás asztaloknál, „amelyek éhség- és szomjúság-érzetet keltettek ott, ahol valójában nem létezhetett éhség és szomjúság, mindent átjártak az illatok, valamint az ének és zeneszó.” Kolozsvár ekkor, Borges szavával élve, a világ Alfa-pontjának számított, amely tartalmazta a világ minden más – egymáson áthatoló – pontját (tehát Fatehpur Sikrit is).

„Felvirradt a második nap, jóllehet valójában kezdettől fogva ugyanaz a nap telt.”

Salman Rushdie mintha csak Janopolisról írná, amit regényében Amerikáról, a Mundus Novusról mesélnek: ott „…a tér és idő törvényei nem érvényesek. Ami a teret illeti, egyik nap mértéktelenül kitágul, a másikon összehúzódik”. És az idő is: hol halad, hol nem halad. Ismerős, nem? Mint ahogyan az is, amit Akbarról ír: „A háttérben a muzsikusok halkan vallási himnuszokat játszottak. Gyakran egy intéssel elküldte őket, és hagyta, hogy a csend cirógassa. A csendet csak a madarak hajnali dala törte meg”. És: „Lelki szemével Akbar aranyból készült nyugati templomokat látott…”

Ha van város, melybe lakói vagy látogatói visszavágynak: úgy szeretne minden kolozsvári még egyszer lakója vagy vendége lenni ennek a városnak. De ahogyan Akbar kiürítette fővárosát, János Zsigmond is magára hagyta az égi Kolozsvárt, holott természetfölötti hatalmánál fogva lehetővé tehette volna, hogy mind a mai napig életben maradjon.

Igaz, nem beszéltünk még arról: ahogyan létezett Kolozsvárnak ez a mennyei mása, talán létezett egy pokolbéli is. TEGYÜK-E HOZZÁ, HOGY VAN ELMÉLET, MELY SZERINT A FÖLD EGY MÁSIK BOLYGÓ POKLA? VAGY IDÉZZÜK-E CHRISTOPHER MARLOWE-T, S ELŐZMÉNYEKÉPP OMAR KHAJJÁMOT ARRÓL, HOGY HOL VAN A POKOL?

A Janopolis fölött pontosan az égbolt közepéről lesütő nap, HELIOPOLIS, Karnak és Konarak naptemplomai juttatták eszünkbe Campanella Napvárosát, amelynek lakóiról 1603-ban – két évvel Akbar halála előtt – a szerző (aki akkor éppen börtönben ült) azt írta, hogy „Van egy titkos eljárásuk, mellyel hét évenként megfiatalítják a szervezetüket…” De erről máskor.

János Zsigmond halála (1571 márciusának vége) és Jacobus Palaeologus halála (1585 márciusának vége) között pontosan 14 kerek év telt el. E 14 év alatt született meg, virágzott fel és halt ki Fatehpur Sikri.

Mert, apropó börtön: János Zsigmond halála után Jacobus Palaeologus is elhagyta Erdélyt. Az inkvizíció börtönbe vetette, majd 1585. március 23-ánkivégezték Rómában. Ezzel sírba szállt az egyetlen szemtanú, aki hírt hozott a világtörténelem és a világegyetem legfontosabb városáról. Arról, ahol kísérlet történt rá, hogy belehelyezzék az embert a valóságba, a valóság fölöttibe és a valóságon túliba, meghatározva a viszonyát Azzal, aki a világot Teremtette.

Akbar bátor harcos volt, nem ijedt meg semmilyen ellenségtől. Hogy miért döntött úgy 1585-ben, hogy magára hagyja kedves városát, benne mestere sírjával és megannyi fontos emlékével, örök titok marad. A tény, hogy semmilyen feljegyzés, sőt utalás nem maradt fenn tőle ezzel kapcsolatban élete hátralevő húsz évében – még bár annyi sem, hogy vizeink kiapadtak – arra utal, hogy az uralkodó valami olyasmivel szembesült, ami maga az Elmondhatatlan, a Ki Nem Mondható, a Mindenek Fölötti.

Ez lehetett Fatehpur Sikri városának végzete, ez teljesíthette be sorsát, amelyről ennyit vélünk tudni, ennyit mondhatunk, egy szóval sem többet.

Jegyzet. A chengdui költői fesztivál szervezői kértek fel egy esszé megírására, amely egy városról szóljon. Ez a felkérés késztetett arra, hogy 2017 júliusában elutazzam Indiába, a helyszínen győződni meg arról, hogy Fatehpur Sikri valóban létezett.

Hogy a város létezett-e valaha, erről persze nem lehet ma már meggyőződni. Amit biztosan tudunk: ténylegesen léteznek a romjai valaminek, valóban létezik az emléke valaminek, amit hajdan ezen a néven ismertek.

(Fatehpur Sikri, 2017. július 15.–Kolozsvár, 2017. július 17.)