Tévedjetek el, szerencsétlenek!

„Végigkövetjük a betegség fázisait a színlelt közönytől az elfogadásig. A tumort kivágják, a zsír- és porlepte lakás megtisztul, és a betegágy mellől előkerül a mindig kimért zongoratanárnő színes idézetekkel teleírt füzete. Lehull a szemérem.” Ughy Szabina A gránátalma íze című új regényét Nagy Bernadett mutatja be. 

Az első igazi nyári napon három órakor kisurranok az irodából, majd egy kis napfénnyel és tetemes mennyiségű fagyivalfeltankolva érek haza. Elkészül a kávé, kényelmesen elhelyezkedem, kezembe veszem Ughy Szabina első, A gránátalma íze címűregényét, és adózva az olasz életérzésnek, öt perc múlva már sziesztázom. Jó másfél óra múltán felriadok, és idegesen lapozgatni kezdem a könyvet. Rögtön megakad a szemem a harmadik bekezdésen: „Már ott vagy egy hónapja, és még semmi értelmeset nem csináltál.” Előkerülnek a jegyzeteim, és hosszasan eltűnődöm a borítón, a fekete ruhás alak csuklóra tekert, gránátalma alakú zsebóráján. Az óra egyik oldalán a gránátalma magjai, a másikon pedig egy magzatpózba gömbölyödött nőalak látható. Ebben a képben összesűrűsödik minden, amit a regényről mondani szeretnék. A gyermek, a lány, a nő, az anya, a pillanat és a mindig szorongató idő. Bevillan az ártatlan, ugyanakkor tudat alatt anyja ellen lázadó Perszephoné alakja, akinek, megízlelve a gránátalmát, minden évben négy hónapra vissza kell térnie az alvilágba elrablójához, telet és gyászt hozva anyjára és a természetre.

Így érek el a még hideg és esős Cataniába Barbarához, a 101 dolog, amit ki kell próbálnod Szicíliában, mielőtt meghalsz című útikönyv szerzőjéhez. Vagyis pontosabban az éppen készülő könyv szerzőjéhez, mivel Barbara empirikus felfedezőútjából lassan áll össze az a széles közönséghez szóló útikalauz, amit a kiadó vár tőle. Helyette valami egészen más történik. Megfogadva saját intelmét: „Dobjátok el ezt a könyvet, és tévedjetek el, szerencsétlenek!”, elkezd élni.

Ebből a jelen időből pedig csak egy dolog mozdíthatja ki, egy vészjósló telefonhívás anyjától leletekről és vizsgálatokról. Ortigából Budapestre, a „vizelet-, fertőtlenítő- és főtt káposztaszagú” kórházi folyosókra vezet az út.

A regény első része, a szicíliai fejezet beszippant, Barbara pedig közel enged magához, egészen a hálószobájáig: „Terremoto, kiabálja el magát Antonio, és rögvest talpra ugrik. Meztelen seggel rohan lefelé a lépcsőn, látszik, pontosan tudja, hogy ez most nem játék, én pedig minden kételkedés nélkül utána indulok, bár a szégyenlősségem még a halálfélelmemnél is nagyobb, ezért magam köré csavarom a lepedőt.”

Végtelenített jelen időbe kerülünk. Ez az az állapot, amikor képesek vagyunk tudatosan átélni a helyzeteket, az adott pillanatban lenni. „Egyelőre csak azt tudom, hogy jó itt lenni, és még a szemetet is szeretem az utcán, mert valamiért szép, még szép, és ez a még talán a szépségnél is jelenvalóbb.” A főszereplő réveteg Amelie Poulain módjára szemléli az őt körülvevő világot. Elképzeli, hogy az utcán elhaladók hogyan fognak majd meghalni, magányosan összeesnek egy szélütéstől, vagy szerelmi bánattól hajtva az Etna kürtőjébe ugranak. Szereplők sokasága tűnik fel, reprezentálva ezt a színes, multikulturális kavalkádot. „Buon giorno, csoszog be rózsaszín sárkányos papucsában Kasia.” A sportzakós, Vespás egyetemi tanár nyelvészetről és gasztronómiáról, a durva kezű halász szerelemről mesél, a hatvan fölötti pincér kolléga pedig az örök elegancia megtestesítője. Az erasmusos lakótársak limoncellót nyakalva otthoni könyveiket és barátaikat siratják, a finnországi tél elől menekülő Pirkó pedig diszkrétnek nem mondható krákogással ad életjelet magáról. „Hallom, ahogy kattan az öngyújtó, és Pirkó úgy köhög, ahogy egy 1500-as Lada indul szívatóval egy nagyon hideg téli reggelen.”

Az útikönyv nem születik meg, de rengeteg hasznos tanácsot, érdekes benyomást szerzünk. Barbarával ismerjük meg a kávéházak bőséges kínálatát, az étkezési szokásokat, és tőle tanuljuk meg a szicíliai KRESZ-t is.

„1.  A duda vagy a villogás azt jelenti, jövök.

1+ Mindig annak van elsőbbsége, akinek drágább autója van.

2.  A piros lámpa, a sávelválasztó csak egy jó tanács, nem olyan fontosak.”

Az elbeszélés múlt idejűre vált, követve ezzel a szicíliai dialektus működési elvét:

„A szicíliaiak a megtörtént eseményeket azonnal eltávolítják a tudatukból, ezáltal minden az agy legtávolabbi csücskébe kerül, ahol a jó és rossz emlékek hevernek.”

A korábbi, kényszerű hazaérkezésbe a gyermeki aggodalmon túl harag keveredik. A főhős szemrehányóan keresi anyját a reptéren, gúnyosan méregeti a hangosan civódó magyar házaspárt, és demagóg módon hasonlítja össze a pesti külvárost Szicíliával. „Milyen kevéssel beérik az emberek. Persze, mi mást csinálhatnának? Korzózhatnának egyet a Csömöri úton? Vagy kiülhetnének a Rákos-patak partjára, hogy megcsodálják a naplementét?” Megszűnik a nyüzsgés, beszűkül a tér, a kórházban vagy otthon, a négy fal között találjuk Barbarát és Évát. A szerelem sem működik ebben a múlt időben, a szépen csengő szavak helyett az üzenetrögzítő hangját halljuk. Újraéljük félrecsúszott románcaink haldoklását. A telefon néma marad, és a házfalba csapódik. A szicíliai barátok mellett csak néhány új szereplő tűnik fel, ők is inkább biodíszletek a magyar valóságban. A főszereplő nem akar bevonódni és érezni, anyja erős támasza szeretne maradni, mímelt természetességgel néz végig a várón, és távolodik el a valóságtól. „Vele szemben az a gégemetszett férfi jött, akivel a bagózásból jövet-menet szinte mindennap összefutott. (…) Úgy ment át naponta többször a kórház parkolóján, mint egy régimódi dandy, aki, hogy ne zavarja feleségét, kénytelen ott hagyni a birtok ügyeinek számfejtését, és egy félreeső helyen kártékony szenvedélyének hódolni.” A külvilág helyett a belső terek válnak fontossá.

Végigkövetjük a betegség fázisait a színlelt közönytől az elfogadásig. A tumort kivágják, a zsír- és porlepte lakás megtisztul, és a betegágy mellől előkerül a mindig kimért zongoratanárnő színes idézetekkel teleírt füzete. Lehull a szemérem. Barbara pedig dönt. A harmadik fejezet egészen rövid: mindössze néhány oldal. Főszereplőnk a reptéren, a Catania Check-in pult előtt várakozik, immár jelen időben.

Ughy Szabina első verseskötetét Vörös István így mutatta be: „…a lényegről beszél. Költő.”A Gránátalma íze című regény után ki kell bővítenünk ezt a mondatot: egyszerre költő és író is. A dolgok legmélyére lát, és akár egy használati tárgyon keresztül is képes láttatni az embert. Éva nejlonfóliával védi a fehér karácsonyi damasztterítőt, és pontosan így óvja magát a kitárulkozástól is. Ismerős az otthon szaga, szánkban érezzük az automata kávé és a bivalyerős ristretto ízét. Egy-egy szó néha egy egész világot jelenthet. „Bambino, mondta, de a hanglejtéséből nem tudtam eldönteni, hogy rám vagy Antonióra mondja, vagy esetleg azt akarja ezzel sugallni, hogy ideje volna komolyan vennem az életet, és gyereket szülnöm.” A romantika csak néha csap át giccsbe, de ez megbocsátható. „Leállítja a gépet. Izmos lábát átlendíti a magas ülésen, mintha egy telivérről szállna le. Letámasztja a motort, és összefont karral nekidől. (…) Az este meleg, a Hold visszatükröződik a tengeren.”

A regény olvasása során minduntalan eszembe jutottak Bartis Attila legutóbbi könyvének képkockái. Múltbéli traumák, beteg szülő, elütött, majd az útról levonszolt kutya. Ezek hatások, kapcsolódási pontontok csupán, melyek ráirányítják a figyelmet a különbségre, az életre. A kuka mögül előugranak az elütött kutya kölykei. Barbara individualista döntése érthető ugyan, de mégis sokkol. Tévedés vagy visszatalálás? Egy biztos: ez még nem a vége.