Ugrás a tartalomra

Kifelé! – Marton-Ady Edina kisprózája

Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő nekiadta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

Lassan dugta lábát a vízbe. A felhajtott nadrág erőszakosan szorította vádliját. Hideg volt a víz, rettenetesen hideg. Felnézett. Az éggel összeérő szürke tavat figyelte. Milyen párás, ködös ez a nap, sehol a túlpart, csak ő van meg a víz, a víz meg ő, a hotel sincs a háta mögött, az unott tekintetű, koszos kézelős pincér, a nyikorgó, instabil ágy a szobájában, a folyamatosan csöpögő csap, az egymásra halmozott, szürke kosszal fedett napozóágyak, mennyire fájt, pár perce, mikor belerúgott a stócba. Inogni kezdett az egész. Arra gondolt, ha rádől, akkor vége, itt pusztul, még csak észre sem veszi senki, talán csak a vacsoránál tűnik majd fel, amikor nem ül le a kikopott, vörös bársonyszékre, hogy elfogyassza a kétes kinézetű felvágottas szendvicset. Ráült a felhő a falura, ködfelhő, összekapaszkodó vízgőz, hákettőó, őrült molekulaszerelem. Összehúzta a kabátot a mellkasán. Belelépett a tóba. A hideg éles késként szaladt fel a combjáig, egyre feljebb kapaszkodott, összerántotta az izmokat. Nem érdekelte. Határozottan lépett beljebb a vízbe, érezte a talpa alatt a puha, bársonyszerű iszapot, ujjaival belemarkolt, elengedte, csukott szemekkel kutatott talpával kavicsok után.

Az apja azt mesélte, a dédapja fel tudta szedegetni a lábujjaival a leesett dolgokat. No, fiam, te is örököltél valamit, kacsintott rá, de lehet, nem is ő volt, tette hozzá kezét a fejére téve egy pillanattal később, és nevetett. Mindig nevetett. Nevetés közben tudta a legnagyobbakat hazudni. Csokoládészín szeme ragyogott olyankor, arany szikrák költöztek bele. Dolgozni voltam, mondta, fehéren ragyogtak a fogai, a kacagás betöltötte a nappalit, ő a dohányzóasztalnál ülve rajzolt, az anyja állt derekára kulcsolt, háromszögbe hajlított kezekkel, mint valami különös amfora, mozdulatlanul. Az apja jó ideje nem velük nevetett. Ha csendes, mosolygós beszélgetés telepedett az asztal köré ebédnél, szomorú lett az arca. Magányos, ázott tekintettel kavargatta a levest, morogva, hogy hideg, hogy ő valójában nem is szereti a lúdgége tésztát, miért egészben van főzve a répa, bezzeg az anyja, az áldott asszony, annak a levese megállt a kanálban. Tudta, hová kell csapni, hol fáj a legjobban, a beálló csendben kisimult az arca, éveket fiatalodott, kamaszos, önző indulat ült ki a szemzugába, kegyetlen elégedettség.

Beljebb megy pár lépést a szürke, alig kivehető hullámzásba. Az északi partra kellett volna utaznia. Ott mélyebb a víz. Még pár lépés, és már fojtogatná. Emlékezett az utolsó nyárra, tízéves volt, a megfeszülő kar ropogása, be akarják húzni a vízbe, ott várja az apja, szeme sötét, érett gesztenyeszínben csillog, szinte feketén, kaján a mosoly a szája szegletében, mindenki hangosan nevet, boldogság hullámzik a forróságtól remegő levegőben, csak ő fél. Fél, kegyetlenül. Nehezen kezdődik az úszásoktatás, nézi a feszített víztükrű medence kristálytiszta vizét, a víztől elmosódó csempe görög mintázatát. Hiába telt el a húsz év. Szegény Gergő, mennyire próbálkozott, szinte csak vele foglalkozott az órákon, türelmesen, most is érzi az ujjait a derekán, elég csak rá gondolnia, azokra az erős, hatalmas kezekre, amik a víz felett tartották. Gyengéd ujjak voltak, sohasem szorítottak erősen, nem tolakodtak, óvatosan simogattak, lágy szellőként szaladtak végig a hajban, ha elakadtak reggelente a kócban, óvatosan bontogatni kezdték, míg el nem simult a hullámos barna tincs a párnán. Embereken keresztül szeretünk meg dolgokat, minden áthaladótól kapunk valamit, Gergő neki adta a vizet, a Föld összes vizét, tavat és tengert, a végtelen, óriásira nőtt óceánokat, cápákkal és korallokkal, a mélyben tengődő vak, furcsa halakkal, neki adta az örvényeket, a tajtékos habokat, a partra vetődő hullámok moraját.

A víz már a térdéig ér. Mióta gyalogolhat, nem tudni, fogalma sincsen, nem látni a partot, nedvesen gőzölög körülötte a köd, félni kezd. Mi lesz, ha nem talál vissza? Ha nem találja meg, merre van a part? A remegésről már nem tudja eldönteni, hol fakad, szeretne összegömbölyödni, forró teára gondol, a párna mélyedésére maga mellett, a lepedő még langyos, embert dajkált egy perce, hallja a férfi hangját a fürdőben, dúdol, soha nem énekel. A köd sűrűsödik körülötte. Vastagodó gomolyok közt próbál tájékozódni, a hullámok erősödnek,nincs itt helyed, menj, a farmer elnehezedik a combján, az iszap nyúlóssá válik a lábujjai közt, ragad, húzza, szinte rántja lefelé, már nem keres benne kincseket, a dédapa, ha volt is, rég halott, de ő él, élni akar. Vissza kell menni. Újra belerúgni a retkes napozóágyba, visszabújni a párnák közé, megenni azt a rettenetes szendvicset, megtanulni a pillangót, igen, meg akarja tanulni a pillangót, repülni akar, szállni, a vízen át, ki a vízből, fel a lépcsőn, bele a percekbe, az ölelésbe, a veszekedésbe, a kibékülésbe, a sírásba, az együtt nevetésbe, ki innen, kifelé. Milyen lassan halad, mintha visszafelé menne térben, időben, mintha nőnének a hullámok, de nem, már látja a lépcsőt, letörli a vizet az arcáról, liheg, zihál, remegő kezekkel kúszik fel a csúszós fémen, halkan kong talpa alatt az öreg lépcső. A legfelső fokon leül, a köd elnehezül, sötétebbre vált. Kibontja a haját, hatalmas sóhaj szakad ki belőle, előrehajolva simogatja érzéketlenné vált lábujjait, aztán hirtelen, minden előjel nélkül kitör belőle a nevetés. Kacag, nagyon hangosan, a hangja visszhangzik a víz fölött, megsokszorozza a tó, mintha ezernyi asszony nevetne, ezernyi arcú asszony – de csak ő van ott, mint mindig, teljesen egyedül.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!