Ugrás a tartalomra

Anabázis a végtelenbe

Tótfalusi Antal. Ez így elég semmitmondó. Krisztus volt ő becenevén, amit nem a cselekedeteivel érdemelt ki, hanem azzal, hogy egy heroikus Krisztus-ábrázolás kiköpött másának sikeredett, mindenféle kereszt és feszítgetés nélkül, szabadon, mint az erőszakos ösztönmadár. Hatalmas termetű ember, túl azon, amit a jóképű szó takar: hosszú, csigásan lehulló, szőke hajú, ereje meglepő és félelmetes. Azok közé tartozott, akik ezt nem holmi konditermekben vagy fizikai munkából nyerték, hanem egyszerűen csak vele született és nevelkedett. Láttam, amint a Lilla büfében, ahol a gömbölyded tulajdonosnő nem sajnálta a pénzt a berendezésre, egy szóváltás során, hogy a mondandója nyomatékosabb legyen, legalább húsz percen át tartotta a levegőben a súlyos tölgyfa széket, a partnerére emelve. Fél kézzel, úgy, hogy csupán a háttámla két sarkára esztergált gömbök egyikét markolta. Ő észre sem vette, mert belefeledkezett a beszédbe.

Még gyerekként ismertem meg, amikor az Ifjúsági Ház madárkiállításán nyertem a tombolán egy zebrapintyet. Madaram azelőtt nem volt. A szép, színes jószágot kilyuggatott papírdobozban kaptam meg. Vittem haza nagy örömmel és kérdőjelekkel akkor még sima homlokom mögött, ő meg szembe jött, látta, hogy valamilyen élőlényt viszek, kérdezte, mi az, mondtam, hogy madár, közölte, hogy el ne mozduljak, hazaugrott, és hozott egy kis kalitkát. Madarakat tartott, szerette őket. Bár én sohanem láttam egyet sem közülük.

-

Évekkel később együtt ittunk a Talon kocsmában, nem messze az én Kígyó utcai, első albérletemtől. Ez akkortájt a bűnbarlangosodás első fázisánál tartott. Egy hónapja lakhattam ott. Víg munkanélküliként herdáltam az időt, ami akkoriban elterjedt szokásnak számított, közvetlen a rendszerváltás után, Kilencvenkettő táján, azokban a ragyogó időkben, amikor mindenki azt hitte, itt a Kánaán. A mélyben az ország lopódott, míg a felszínen a dolgok bizonyossága, az égen pedig a demokrácia kék zászlaja lengett, utóbbi akkor még a csillagkarika nélkül. Később aztán azt is sikerült kikönyörögni – de hát ezt, gondolom, tudják maguk is. Végül is akármikor, bármilyen középület előtt megállhatnak alatta, és hallgathatják, hogy suhog. Vagy mögüle az ország maradékának a zörgését, a kihagyó, kehes motorhangokat, amikor kókadtan lóg a zászlórúdon.

De eltértem a tárgytól. Ittunk Krisztussal a Talonban, ahol egészen átlagos kocsmaasztalok álltak egy hosszúkás helyiségben. Rögtön az ajtóval szemben a pult, balra a budik, jobbra meg, ha elnézett a kedves vendég az asztalok felett, egy pódiumot látott, mikrofonállványokkal meg hasonlókkal. A Talonban péntekenként, szombatonként, meg néha szerdán is koncerteket tartottak. Helyi bandák. Egyébként meg csend. Országzörgés.

Ültünk ebben a nagy boldogságban, nem messze a pulttól, akkor kaptam a segélyt, Krisztus nagy, zengő hangon mesélt valamit arról, hogy ne számolgassam azt a lóvét, hanem herdáljam, tisztességesen, bátran. Nála nem volt egy vas se. Aztán eltépett egy százast, az is az enyém volt. Mindegy, mert Jolika elfogadta, így töményekké lett meg Kőbányaivá. Akkor még létezett a fekete címkés cseresznyepálinka! Már nem sokáig, de még igen. Ciáníze volt! Mint amikor szétrágsz egy cseresznyemagot, mert még jó a fogad és hülye vagy. Hozzá a cseresznye húsának alkohollal fanyarított zamata! Mérnöki csoda! Mert cseresznyét nem látott, azt csak rárajzolta a grafikus arra a fekete címkéjére. De nagyon ki volt találva, nagyon sokan szerették. Krisztus is. Én akkoriban már rumoztam, de ekkor cseresznyét kértem. Ittuk a nagy Krisztussal a cserkót, hozzá a Kőbányait. Délelőtt tíz lehetett, kábé. Két csöndes, környékbeli idősebb alkesz, vagy csak kedden vasárnapozó proletár ücsörgött még benn. Meg a pultra könyökölve, körbefolyva egy bárszéket, a szelíd dugong: Antirári Bubu.

Láttak már dugongot? Nem? Írják be a Google-ba. Növényevő vízi emlős. Nagy, többméteres. Ormótlan, terjedelmes, békés. Lehet néha látni a part közelében, legelészik a korallokon. Antirári Bubu dugong volt, mert egész nap a pultról legelészett, kisfröccsöket, kövéren és méla részegségben. Időnként felemelte a fejét, amitől hullámzott némileg a tokája, tekintetével Jolika szemébe fókuszált, és azt mondta: „Sröff.”. Jolika értette, hogy ez annyit tesz: „Kérek még egy fröccsöt!”, a harcedzett negyvenes pultosnak, tisztes családanyának nem kellett elmagyarázni. Csinált neki, és azt mondta, hogy „Egészségedre, Bubuka!”. Bubuka meg visszaengedte a fejét, abbahagyta a fókuszálást, lassan kinyúlt a pohárért, aminek a párás falára csillogó csíkokat húztak a legördülő cseppek, és belekortyolt. Legelészett tovább. Ennyi volt akkoriban Antirári Bubu. Amúgy jó fej, nekem barátom.

Mesélt Krisztus, kortyolgattunk, a Talon egyre meghittebb lett, a délután szép, békés, mint egy fecskefarkú lepke a szélcsendben egy meg sem ingó, nem feltűnő színű, nem túl illatos virágon. Mi meg nagyokat röhögtünk bele. Mert Krisztus arról mesélt, hogy régen, amikor még a Tanácsnál dolgozott, egyszer egy illuminált éjen megfordítgatták a közlekedési táblákat. S hogy ebből aztán milyen bonyodalmak támadtak. HAHA! Mindenki nagyon mókásnak találta. Még Jolika is. Bubu meg annyira, hogy lekecmergett a jól belakott bárszékéről, és átült hozzánk. HAHA!

Aztán megjött egy komplett törzs. Tipijük a Skultéty utcában állt, és préri gyanánt egy udvar meg a háziúrék házrésze környezte. Se lovuk, se semmi! De nem bánták, mert két utcát kellett csak jönni a Talonig, azt meg lehet gyalog is.

Megjött tehát a Skultétyből Rivó, Kolbi, Lajos, Roki, Skuló meg a nagy csöcsű nője, Dorka. Ezek együtt laktak, egy szobában Rivó, Kolbi, Lajos és Roki, mellettük meg egy szoba-konyhás, egykori istállóban Skulóék. Skuló nője alacsony csaj volt, tömzsi, kurta combokkal, és tényleg nagy mellekkel áldotta meg a sors. Vagy attól a rengeteg férfikéztől nőttek meg ennyire, amik gyúrogatták. Márpedig akik gyúrogatták, azok kúrogatták is. Dorka, a csöcsös kis nyuszi csak Skuló szerint volt rendes lány. Nem voltak ott generációs ellentétek. Lajos negyven körül járt, Roki a harmincas éveit taposta. Kolbi ötvenegy volt akkor, erre valamiért pont emlékszem, Rivó huszonpár, Skuló is, Dorka nyuszi meg tizennyolc. Legalábbis azt mondta – a személyijét nem láttam.

Ott voltak hát, igen, egyikük rögtön hátat is fordított nekünk nagy röhögve, aztán elővett egy marék fémpénzt, és betömködte a gyümigépbe. Az meg tululuzott, mint a bolond, egy megveszett kis minivurstli, ujjé! Roki szembogarában mindez jól követhető volt. De mindenki tojt rá. Nagy kör alkoholok érkeztek, hogy egy óra múlva P. Mobilt énekeljen a lelkes rockerek vegyes válogatottja. Akiket mégsem delegálnak soha egyetlen olimpiára sem. Hogy miért? Azért, mert nincs olyan olimpiai szám, amibe beleférne. A vegyes válogatott! A mindig más összetételű, doppingmentes, professzionális vegyes válogatott! Amiben ők jók, olyan olimpiai szám nincs. Nem is lesz. De mégis komolyan veszik. Csinálják. Edzenek. Ez az életük!

– Megyek az úúút másik felééén! – ezt üvölti Skuló, hátravetett fejjel. Mondja neki Rivó erre, hogy az nem jó, mert ha látja saját magát az út másik felén, akkor vagy kettő van belőle, vagy megbolondult, vagy mégis jó, mert valami durvát nyomhatott.

Igaza volt, és bólogattam én is, mert a Parkán például tudhat ilyet, meg végül is minden hallucinogén, de lehet ám olyan is, hogy a hangulatjavítóból eszel sokáig, közben nyomod rá a cefrét, és kialakul egy feszes kis pszichózisod. Na? Nincs igazság a dalszövegekben? Nincs a fenét.

Gyönyörűen egyetértett mindenki, minden volt bőven, sör, tömény, gyógyszer, kinek mi kellett épp. Gömbölyödött egyre a mindenség, mind kényelmesebb lett, mind kisebb, mind…

Krisztus visszajött Dorkával, pedig nem is tudta senki, hogy elmentek. Meglapogatta Skuló hátát: „Koccintsunk, drága barátom! Nem koccintasz velem?! Azért mondom! Isten-isten!”.

Isten-isten! Pedig ez még az eleje volt, még le sem szállt az este, még ki sem dobott minket Jolika, hogy „Tíz óra, / záróra, / ha még van a / pohárba’, / azt húzóra!”.

Nem jöttek be miattunk a helyiségbe mások, ez nekem feltűnt, de nagyon jó is volt így, abszolúte nem is hiányoztak. Krisztus kitalálta, hogy ő Kinizsi Pál, hóna alá kapta Rivót meg Lajost, nagyokat röhögött, kipenderült velük a pult előtti térre, és pogózott, vagy mi volt az. Olyan tánc volt, hogy Jolikának könnybe lábadt a bugyija, ez látszott az arcán, meg olyan tánc, hogy felborult a budiajtó melletti asztal, meg lejött Rivó fejéről egy tincs haj – némi bőrrel együtt, de nem pofázott. Jobbnak látta. De mit is pofázzon egy másik ember hóna alatt egy olyan ember, akit a Rivotrilról neveztek el? Mit? Öntöttek a sebre rumot. Közben Roki a Lilla büféből, ami egy sarokra állt, töltött káposztát hozatott, de nem mindenkinek, csak magának. Kolbi, aki teljes nevén Kolbászként volt közismert, és állítólag arról kapta a nevét, hogy sokat kolbászolt, azt mondta neki, hogy minek tömi magába, úgyis ki fogja hányni. Inkább adja neki. De Roki nem adta. Beleevett. Villával vágta a tölteléket. Szép, fehéres savanyítottkáposzta-levél, benne a paprikától színes, darált húsos rizs, körülötte az apró káposzta a finom lében, lecsorgatva az egész hófehér tejföllel. És az illata is mennyei. Mindenkinek csurgott a nyála. Ehelyett aztán kortyolhattad a sört, nem ért lóf...t sem! Mindenki csak zabálni akart. Mert Roki odahozatta a dús töltött káposztáját!

Nosza! Lajos önként jelentkezett. Önzetlen Lajos! Átindult a Lillába a sok káposztáért. Alig billegett e régi, veterán harcosa a holnaptalan élet alkeszekből verbuvált, egyáltalán nem idegen légiójának. Mindent tudott a „Le van szarva” kategóriájú anabázisokról. Könnyű szívvel lódult neki most is, zsebében az összedobott pénz a hetedik paradicsom mikrohullámú sütőben kimelegített töltött káposztáira! Lajos, aki ki tudja, miféle előéletből bukkant az orosházi evilágra, nem vibrált, mint a stroboszkóp az alterdiszkóban, a Katlan mérhetetlen hodályában évekkel később. De nem ám! Régi korok egyszerű állandósága áradt belőle, a korosabb nemzedék patinája. Hegedűs Lajos, polgári nevén. Aki ugyan már kifelé tartott, de Krisztus még bátran nevezhette Kősziklának. Nem a bibliás, hanem aki a rumot öntötte Rivó fejére. Lajos még volt KMK-s. Tisztára, mint Kolbász.

Lajos, a Kőszikla, mint eleven képzavar, enyhén imbolyogva megindult. Mindenki remélte, hogy tényleg vesz töltött káposztákat, nem pedig leakad a Lillában. Kolbi hitt neki. Ezt onnan tudtam, hogy láttam, amint megnyalja a szája szélét. Ez hit! Ez a hit! Mi is hittünk: bevertünk egy aperitifet. Aztán még egyet. Aztán kértünk sört is. Teóriák születtek arról, hogy csak egy mikró van, lassan melegszik az a sok téká. Lassan. De majd milyen jó lesz! Ha megjön! Megjön? Lajos bebaszott! Elfelejtette az egészet. F...zkalap! Ihatna itt is, annyi van, hogy belefulladunk. Ki megy utána? Mentem én.

Félóra múlva maga Krisztus jött értünk, két elkurvult apostolért, akik ott ordítoztak a kocsma közepén, valami vitába keveredve a bennszülöttekkel. Ezeket lepofozta. A káposzták a pulton illatoztak, teljes létszámban, kenyerekkel, késekkel, villákkal, tálacska tejföllel! Jól van! Krisztust nem dobták ki, mert a pultoslánynak is tetszett, aki akkor nem a nagy Lilla volt, hanem valami gombócfejű, biztos valami rokon. Ha már nem dobták ki, ittunk a győzelemre. Újabb félóra, és betoppantak a marha mérges többiek. Roki nem. Ő játszott! Tululu-tululu! Gyertek ki, banánkák, három banánkák, szent total score! Idióta! Na, még egy aperitif! Indulhat a zabálás! Mit is ünneplünk? Semmit? Hohohohó, vitéz! Adjuk meg a módját!

Leleptük a Lillát! Láss csodát: megint csak mi maradtunk. Elhúzott mindenki más. A lepofozottak. Meg a lepofozandók. Mert úgy vélték, hogy le lesznek pofozva. Pedig nem biztos. De ki tudja? Ki tudta? Csak az Úr. De a jelen lévő Krisztus nem az ő fia volt. Nem adott kinyilatkoztatást! Hogy lesz, mi lesz! Egy mukkot sem. Jobb az óvatosság tehát! Pedig mind békés: nézd meg őket! Ott zabálnak, szürcsög, csámcsog, nyeldekel mindenki. Egy szó nincs. Majd aztán lesz. Sok szó lesz, mindenféle dolgokról. De mind egyre megy ki. Ki dugja meg Dorka nyuszit? Kik? Egyszerre hányan? Hányan hánynak? Kinek verik be a pofáját? Nostradamus! Van ezekről versed?

Tejfölös szájszélek, tejfölbajuszkák, kis, piros zsírgyöngyöcskék! Izegnek-mozognak!

– Nagyanyám rakott bele borsikafüvet is – emlékezget Kolbi, tele van a szája közben, Krisztus meg felnéz a tányérjából, folyik a káposztalé a szakállán, úgy röhög.

– Nem is volt nagyanyád! – azt mondja. – Anyádat egy hónapos szoba szülte, apádat is! Mit vetítesz? Borsikafű! – röhög istentelenül.

Kolbi kést vesz elő. Konyhakést, olyan fanyelűt. Kolbi veszélyes. Mert Kolbiban nincsenek meg bizonyos konvenciók gátjai. Például megszúr, oszt kész. Tudja ezt Krisztus is. Aki lehet, hogy győzne, de nem biztos. Nem ám. Mindenki nézi, hogy mi lesz. Én is. Csak nézünk. Megálltak a kések, villák. A pultos olyan buta, hogy nem fogja fel, mi van. Mosogat. Lötyböl, csörömpöl. Nem baj, mondja majd később Hegedűs Lajos, éjfélig őt is megb...ssza valaki. Lajos! Nostradamus Lajos! Igazad volt! Beteljesült! De csak később! Mert egyelőre Krisztus néz Kolbi szemébe, Kolbi meg Krisztuséba. Baj lesz! De nem lesz, mert ez két okos ember! Két intelligens lény! Nem ironizálok! Láttam az arcukon a gondolataikat. Bazmeg!, ezt gondolták, így, ahogy mondom! Bazmeg! Ki eszi meg a töltött káposztát?

Krisztus emeli a tenyerét nyugtatón.

– Maradjál! Viccelődtem, haha – ezt mondja, és kisbetűvel, halkan nevet, mert tudja, hogy f...z volt.

Kolbi elrakja a kést. Mindenki nyugodtabb. Szörcs! Flopp!

– Ne szórakázzál… – ezt morogja Kolbi, csak úgy maga elé, a szavak az asztalon görögnek el Krisztusig, kerülgetik a tányérokat, villát, sótartót, ilyesmit. – Keressél játszódni kisebbet – így inti a Nagy Krisztust, aki erőlködés nélkül törhetné ketté, ha közben Kolbi meg nem szúrná, csakhogy megszúrná, vagyis mégsem törhetné ketté. Vagy igen, csak közben kilyukad, valahol vesetájt. És akkor ki eszi meg a káposztát? Ki vedel tovább? Legyen bennünk felelősség!

Mi ettük meg a káposztát. Mi ittunk meg mindent. Mi fogtuk a pultosnő seggét. Ami kockaforma lett volna, ha nem inkább alaktalan. Mindegy, pont melyikünk keze volt! Hejhó! És ha az enyém? Ki köszön neki holnap? Ezt a kérdést kell mindig feltenni, ha még kérdezősködni van kedve az embernek. Ki köszön neki holnap? Nem én. Akkor meg? Mi a baj?

Az idő is alaktalan massza, mint a pultosnő segge. Ott, akkor már az volt. Csak csillogó. Vagy nem is, inkább olyan opálos tüzű. Meleg, puha. Gömbölyű. Álltam a pultnál, már négy sört öntöttem a káposztára, kezemben az ötödik, és arról beszéltem a csajnak, hogy felköltözünk Pestre. Ott meg majd jó lesz. Majd együtt. Majd kitörünk. Miből? Hova? Azt nem árultam el. Olyan hájas volt, mint egy kupac ipari faggyú, tudják, amivel régebben a vízvezeték-szerelők kenték a cső menetére tekert kenderkócot. Mégis kicsi volt a melle. De én szerettem volna bekenni vele a csövemet. Kóc nem is kell! Ne bonyolítsuk! A többiek röhögtek. Skuló bealudt, Lajos könyékig Dorka farmerében. De már sötétedett. Közelgett az éj! Az éjszaka! Ami kedvez az időtlenségnek! Ami végtelenné tágítja. Nem egy kis gömb lesz, csak körülöttünk, hanem végtelen. Az egész világ. Egyikünk sem gondolt erre, azt hiszem. Pedig mindenki tisztában volt vele. Az éjszaka! A mi időnk! A végtelen!

Gyorsan telt! Nekilódult, és telt! Tíz óra! Be kell zárni a kocsmát! A pultoslány is becsípett. Nem, ez eufémia. Részeg volt, kész. Együtt placcoltunk, írtuk a fogyasztást összevissza. Nem mindegy? Úgyis betáraztunk a polcokról, láda söröket cipelt a népünk, legyen kitartás, mert elfogyott a hely, menni kell hont foglalni, újat. Nevettünk nagyon. Szabad-e Dévénynél berúgnom? Szabad, szabad!

Krisztus az élen. Lefele az utcán! Irány az albi! Van pia, két nő! Nem csalatkozhatunk. Letört egy padról egy karnyi vastag lécet, azzal kommandírozott. Odafönn a csillagok. A Hold. Néznek minket, mint a kései járókelők. Ki nem szarja le?

De mást is csináltak. A Hold. Meg a csillagok. Leöntöttek valami fényt. Elénk. A Könd utcán. Leömlött, beterítette az aszfaltot, mint valami fluoreszkáló tej. Úgy derengett. El is tűnt minden. A derengésben. De csak én láttam. A többiek nem. Vagy a franc tudja. Lehetett érezni, nagyon, nagyon érezni lehetett, hogy nem jó. Vagy beütött a Seduxen. Na de az a két szem? Az semmi! De lehet. Ki tudja? Ott párállott az a mérges, derengő tejfolyó végig az utcán, és egy transzparens is ki volt tűzve elé, hogy: NE GYERE ERRE! MÁSFELE MENJ! BAZMEG! Látniuk kellett nekik is. Nem hiszem el, hogy nem vették észre. Énekeltek, ordibáltak. Krisztus a padléccel mutatta az utat: előre! Bele! És belegázolt. Mutatta, hogy bátor. Az volt. Ment bele. A hős. Én meg hátul álltam. Nem mozdultam, nem én! Csak karoltam a kövér szerzeményem, ott, ahol a derekát lehetett sejteni. Mentek a többiek is. Bele. Heje-huja! Minden sarkon álltam már, Kóbor angyal meg minden. És itt vége.

-

Tán nyolc év múlva láttam viszont. Tolószékben, negyvenöt kilósan. Előtte már, azt mesélték, bevitték az elfekvőre, mert haldoklott. Leállt a mája vagy mi. A veséje? Mindegy, szóval nem működött, sehogy. Már intézték az állami temetést. De korán, mert felépült. Kijött az elfekvőből! Na ja. Nem is ő lett volna, ha nem. Ott röhögött a tolószékben, valami másik alkesz toligálta. Összevissza beszélt, mindenféle hülyeséget. Kétoldalt a nyakán folyt lefelé a sör. Mögötte az alkesz várta a maradékot. Aztán bevitték megint. Bagolyváry János mondott róla nekrológot a Hóvirág cukrászda teraszán. Kora ősz volt, Bőségkehely nevű vaníliás izét kanalaztunk, barnulgató vadgesztenyelevelek, meg a többi. „Hohó, vitéz! Másodjára már ő se jött ki…” – ezt mondta ott a bágyadt fények közt, a műanyag asztalnál. Én meg bólogattam.

Így múlt el Krisztus, aki korántsem volt Krisztus, csak szép, mint Dürer és hatalmas, mint Conan, a barbár. De nemcsak ő. Rivó, Kolbi, Lajos, Roki, Skuló meg a nagy csöcsű nője, Dorka. Ezek az emberek halottak. Mind-mind. Nem él már senki abból a vidám társaságból. Csak Antirári Bubu meg én. Buburól azt hallottam Bagolyvárytól, hogy hajléktalan lett. Két ház árát itták el az öccsével. Lám, a kitartó munka, az akarat, a tájékozottság és a holtig tartó tanulás! Nemhiába ezt oktatják a Munkaügyi Központokban is. Kinn az utcán, míg azon munkálkodnak kitartóan, hogy legyen egy kis kaja meg tablettás bor, holtig tanulhatják, hogy boldogul az urbánus nomád. A magányos ősember a kisvárosi vadonban. Hohó, vitéz! De ez már csak gyorstalpaló lesz, és megeshet, hogy a vizsgák előtt véget ér.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.