Ugrás a tartalomra

Egy mű akkor él, ha valakié lesz

Beszélgetés Sántha Attilával a székely irodalomról, pályája fontosabb állomásairól, a transzközépről, a legendás kilencvenes évek kolozsvári irodalmáról, legújabb nyelvészeti munkájáról, a Bühnagy székely szótárról.

 

– Kezdjük interjúnkat egy kis időutazással, hogy az olvasónak, főként a fiatalabb, kilencven utáni nemzedéknek rálátása legyen a pályád korai, meghatározó állomásaira. Első verseid 1985-ben jelentek meg az Utunk folyóiratban. A korai indulás azt sugallja, te már a kézdivásárhelyi iskolapadban költőnek készültél, és bizonyára őrzöl kisiskolás korodból is verseket. Mi volt az első meghatározó élményed, ami eldöntötte, költő leszel, irodalmi tanulmányokra adod a fejed?

Akármennyire gondolkodom, nem tudok visszaemlékezni arra, mikortól érzem magam költőnek. Az biztos, soha semmi más nem akartam lenni, sőt amióta az eszemet tudom, mindig annak tartottam magamat. Hat-hetedikes koromig nem írtam, de ennek ellenére tudtam, hogy én költő vagyok, csak még nincsenek műveim.

– Az Utunk szerkesztősége, az első publikáció élménye hogy él benned? Voltak-e székely szavak az első versekben?

Már nem emlékszem pontosan, az Utunkban vagy az Ifjúmunkásban közöltem először, arra viszont igen, mennyire felháborodtam, mikor a legendás K. Jakab Antal egy kisebb, inkább stilisztikai javítást hajtott végre a versemben. Csak sokkal később jöttem rá, hogy igaza volt. Akkoriban még nem használtam székely szavakat az írásaimban, a székely voltomra való ráébredés csak később, 1990 után történt meg, amikor mindegyre azt éreztem Kolozsváron, az egyetemen, hogy mi székelyek (én székely) másak vagyunk, mint a nem-székelyek: többek közt más szavakat is használunk.

ojd, sa_0.jpg

Orbán János Dénes és Sántha Attila. Fotó: terasz.hu

 

A transzközép és a legendás kilencvenes évek

– A transzközép megnevezés Bréda Ferenchez és hozzád kötődik, 1991-ben alkottátok meg. Hogyan kerültél kapcsolatba Brédával, hogy emlékszel vissza erre a periódusra?

– Én már Kolozsváron voltam, mikor visszaköltözött Párizsból Bréda is. Túl nagy korkülönbség nem volt köztünk, így egy idő után azt láttuk, a társaságunkhoz csapódott ő is. Eljárt az irodalmi körünkre, melyet akkor Troppauer Hümér Irodalmi Kör és Gőzhajózási Részvénytársaságnak hívtak, s amelyen nagyban csiszoltuk az irodalomfelfogásunkat. Egy kicsit konzervatívnak tartottuk, merthogy belekötött a kör nevébe, s javasolta, hogy nevezzük el Bretter Györgyről. El is magyarázta, hogy a  Troppauer Hüméres név csak egy mumu, azzal nem lehet robbantani, legyen valami komoly nevünk, mert akkor komolyan is vesznek. Jó, tőlünk legyen. Amikor úgy éreztük, hogy eléggé kiforrott az irodalomról való felfogásunk, Bréda javasolta, hogy adjunk annak nevet, mert ami nevet kap, az már van. Mivel akkor már olvastam volt Michael Ende A végtelen történetét, nagyban bólogattam, hogy ez így van. Beültünk hát a Béke-téri kávézóba, s addig agyaltunk, amíg meg nem alkottuk a transzközép szót. Ez – a közhiedelemmel ellentétben – nem Transzilvániára, azaz Erdélyre utal, hanem a transzcendensre. Magunkat a transzcendens középen pozicionáltuk, mivel nem akartunk újítani (az újítás célként meghatározva egy marhaság – így tartom ma is), viszont fel akartuk mutatni azt a tradíciót, amelyhez kötődünk, s amely véleményünk szerint mindig is az irodalom fősodrát jelentette (még ha az éppen aktuális kánonok nem is vettek róla tudomást).

– Reinhold Alfréd költészete, Rejtő Jenő művei és Richard Rorty amerikai filozófus munkássága hogyan épült be a transzközép kigondolásába, az általad megfogalmazott kiáltványba?

Úgy, hogy mindannyian szervesen összetartoznak, legalábbis szerintem. Reinhold azt mondja, nem az irodalom a fontos, hanem az, hogy legfőbb művünk maga az életünk legyen. Rejtő annyira mélyen populáris, hogy kizárólag a másik, elhallgatott, elnyomott irodalmi tradíció alapján értékelhető, ráadásul tisztában van azzal, hogy az irodalom csak segédeszköz ahhoz, hogy jól éljünk. Rorty pedig a közelmúlt filozófusai közül a legmarkánsabban fogalmazza meg, hogy egyaránt szükség van autonómiára, arra, hogy minden ember felfedezze és kifejezze egyéni sajátosságait – de azt is elmondja, csak akkor tud értelmes életet élni, ha másokkal van kapcsolatban, azokkal szolidáris. S ha másokkal együtt vagyok teljes, akkor ott van bennünk valami közös tudás, ami áttör mindenen, ez a hagyomány.

– Azt kevesen tudják, hogy Orbán János Dénest te „fedezted fel”, azt olvastam egy korábbi interjúban, hogy irtó flegma alak volt, és jobban érdekelte az udvarlás, a nők, mint az irodalom, de aztán rádöbbent, hogy a hölgyek jobban szeretik a költőket, mint a halandókat. Milyenek voltak a korai OJD-versek, van-e olyan sor, strófa, költemény, amelyet őrzöl ebből a periódusból, de az irodalomtörténet számára ismeretlen?

Ő már teljes fegyverzetben jelent meg, semmi egyebet nem kellett tennem, mint teret engedni az írásainak. Az összes verse, amit láttam, nyomdaképes volt, és idővel meg is jelent. Például a legelső versei közt – amennyire emlékszem – ott volt a híres Egy ballada redukciója: „A mosógép a lepedőt / lágyan zúgva csak mossa, mossa. / Ágnes nem meri kikapcsolni. / Áll mellette, nézi zokogva.” Igaz, vannak más, nem a nyilvánosságnak szánt írásai nálam – ezeket majd bányássza elő a hagyatékomból a kései irodalomtörténész.

– Az Echinox című, egykor háromnyelvű egyetemi kulturális folyóirat szerkesztője voltál, ma a lap ötvenéves, akkor alakult, amikor te születtél. Milyen jelentősége volt a Kolozsváron kibontakozó fiatal irodalom számára a lapnak, hát a Bretter Körnek, amelynek elnöke voltál?

A Bretter-körnek mindig az alelnöke voltam, elnök nem akartam lenni soha. Ez, valamint az Echinox voltak azok a fórumok, ahol mi, akkori fiatalok egymásra figyeltünk, egymással vitatkoztunk, s észrevétlenül egymáshoz csiszolódtunk.

– 1993-ban jelent meg a Nagy Transzközép-Szám a legendás kiáltvánnyal és a csoportosulás alapító tagjainak írásaival. Kötődik-e ehhez jellegzetes irodalmi performansz, lapbemutató?

Lapbemutatóra nem emlékszem, arra viszont igen, hogy ekkortájt esett meg a híres irodalmi estünk OJD-vel közösen, amikor a Bábszínházban gázsprével fújtuk be a közönséget (miután mindenféle válogatott gamatyságot elműveltünk). Sokan szitkozódtak a nézők közül, felháborodva mesélték másoknak az esetet – a fontos az volt, hogy hirtelen ismertek lettünk a kolozsvári egyetemi szubkultúrában.

Bréda.jpg

Egy kis korhangulat a régi Bretter Körről Bréda Ferenccel és Sántha Attilával. Fotó: terasz.hu

 

– 1994-ben alakul meg az Előretolt Helyőrség folyóirat, amely szintén kötődik hozzád, idővel könyvkiadóvá, Szépirodalmi Páhollyá nőtte ki magát, ma már irodalomtörténet. A legendás indulásra vagyok kíváncsi. Kiket közöltetek, milyen volt a szerkesztési munkafolyamat, az első lapszám?

A szerkesztés úgy történt, hogy egy lakásban összegyűltünk, megvitattuk, mit szeretnénk látni a lapban, aztán beszereztük az írásokat (vagy azok már megvoltak), s kezdődött a cincálás. Hogy jó, hogy nem jó, hogy érdekes vagy érdektelen az írás. Fogyott a bor ilyenkor, jókat nevettünk. A kezdeti szerkesztőgárda így nézett ki: főszerkesztő Orbán János Dénes, felelős szerkesztő én, főmunkatársak Bréda Ferenc, Fekete Vince és Kelemen Hunor (igen, a mostani RMDSZ-vezető), szerkesztők László Noémi, Páll Zita, Szilágyi P. Csaba, grafikai szerkesztő Szőcs Andrea. Hogy e névsort megírjam, elővettem az egyik 1995-ös lapszámot, ebben találtam egy plakátot, amit bemásolok ide, példázván az akkori hangulatot: (1995? 1996?) „okt. 30-án, szerda este 8 órakor irodalmi (?) est a Heltai Kávéházban! NAGY KALAND. Felolvasnak: ODORICS FERENC (Nagy Lászlót interpretálja különös kegyetlenséggel), SÁNTHA ATTILA (nagy minimalista versek), SZILASI LÁSZLÓ (nagy erdélyi napló). A KÖZÖNSÉG MA LINCS!”

– A mostani Előretolt Helyőrség lapcsalád – ahol az erdélyi kiadás felelős szerkesztője vagy –  hasonló célkitűzéseket fogalmaz meg, mint egykori lapelődje és a transzközép: olvasókhoz eljuttatni a kortárs irodalmat, a közösségre, a hús-vér olvasóra odafigyelni. Mintha újra időszerű lenne mindaz, amit a kilencvenes évek közepén megfogalmaztatok, az irodalom elfelejtett volna humoros, izgalmas, olvasóbarát lenni… Te ezt hogy látod, mi az oka?

Azért elég sokat változott az irodalom az 1990-es évek óta, például nem szentségtörés, ha egy írás nem akarja a világot megváltani, és a lét mélységes milyenségébe sem akar belehatolni. „Az” irodalom olyan, amilyen – nem kell senkit sem hibáztatni azért, ahogyan ír. Meggyőződésem, hogy ma, 2018-ban jobb a helyzet, mint 1994-95-ben, „az” irodalom olvasmányosabb, közönségbarátabb. Csak közben az olvasói szokások változtak, egyre nehezebb a fiatalokat könyvolvasásra csábítani, mivel megjelent a mindent letaroló internet, az emberek rosszabb énjét előhozó Facebook. Ezekre a kihívásokra kell választ találni, s valahogy úgy írni, ahogyan azt Molnár Vilmos annak idején előírta: hogy az olvasó ájuljon el a műtől, érezze úgy, hogy azt már nem lehet kibírni, s a gyönyörtől küldje el pénzét az olvasónak :).

Román írókkal Árkoson_ Dimény Árpád fotója.jpg

Az árkosi E-MIL írótáborban román költőkkel és Lakatos Mihállyal. Fotó: Dimény H. Árpád

Aki egy jó verset elolvas, az óhatatlanul jobb ember lesz

– A Mór dalok című debütköteted a Mentor Kiadó jelentette meg 1995-ben, és ugyanebben az évben jött ki a nyomdából a Münchhausen báró csodálatos versei című köteted is az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy gondozásában. Miért alakult úgy, hogy egy évben két könyved is megjelent?

Merthogy odaadtam a könyvem a Mentornak, s aztán se kép, se hang. Látván ezt, átadtam az Erdélyi Híradónak, amelyik azonnal ki is adta. Igazából csak évek múlva tudtam meg, hogy nekem van egy Mór dalok című kötetem is, ami a Mentornál végül megjelent, anélkül, hogy értesítettek volna róla. Máig sem láttam ezt a könyvet, Szálinger Balázs barátom mesélte, hogy meglepődve látta az OSZK-ban, hogy nekem van egy másik kötetem is.

– Az első köteted nyit a köznapi nyelv, a ún. populáris irodalom felé, Christian Morgenstern, Edward Lear,  Rejtő Jenő, Münchhausen báró jelenik meg utalásszerűen, de József Attila, Kosztolányi is vissza-visszaköszön. Mennyire szándékosak, programszerűek ezek az  utalások?

Azért válasszuk ketté az irodalomelméleti és az irodalmi „munkásságomat”. Nem azért írtam verset, hogy bármit is példázzak, hanem mert akkor úgy jött, hogy pontosan azt írjam meg, amit leírtam. Nyilvánvaló, hogy azon szerzők szövegeinek parafrázisai jelennek meg a verseimben, amelyeket mindig is nagyra tartottam. És az is igaz, hogy éppen ezeket szeretem a „transzközép irodalom” címszó alatt.

– Az Ellenzéki éji zenét olvasva óhatatlanul eszünkbe jut Morgenstern A hal éji dala című műve, és hogy már akkor is volt közéleti-politikai költészet, csak humorosabb formában. Mit kell tudnunk ennek a versnek a történetéről?

Na, ez a vers aktuálisabb, mint valaha. Amikor írtam, arra gondoltam, mi lenne, ha próbálnék megfelelni mindenféle elvárásnak: az egyik oldal miatt ezt, a másik miatt azt, a harmadik miatt a maradékot kellene kihúznom. Szóval tekintettel voltam mindenkire, és kihúztam a versből mindent: ami maradt, az a sok (…). Ma, azt hiszem, még ezt is kihúznák, így: (…). Emiatt azt csinálom, hogy nem vagyok tekintettel senki politikai elvárásaira.

– A transzközép-eszme poetizálása a kötet koncepciójában fontos szerepet játszik, ha Orbán János Dénes, Fekete Vince vagy László Noémi debütköteteit olvasom, bár különböző alkotói világokat látok magam előtt, mégis könnyen találok párhuzamot. A költészet nem valami fennkölt, elérhetetlen dolog, nagyon is köznapi, közösségi „haszna” is van.  Aktuális a mostani kortárs lírai folyamatokat nézve az akkori esztétikai elképzelés, és mit gondolsz, ma van a versnek társadalmi haszna?

A hasznossági elv mióta a világ világ, azóta ott van az irodalomban. Homérosz például mesterembernek tartja magát, szakembernek, aki a világ létező dolgait felmutatva írott műveket hoz létre. A mesterműveket pedig használni kell: arra, hogy megtudjunk dolgokat az istenekről, másokról vagy magunkról. Ahhoz, hogy van-e társadalmi haszna a költészetnek, nem tudok hozzászólni, ahhoz viszont igen, hogy egyéni haszna nagyon is van: aki egy jó verset elolvas, az óhatatlanul jobb ember lesz, legalább egy pillanatra. Vagy azért, mert felvidul (és a következő öt percben nem köt bele felebarátjába), vagy azért, mert megrendül, vagy mert elgondolkodik (ez a legritkább).

– A Münchhausen báró csodálatos verseiben, Az ír úrban és a későbbi Razglednicákban is találunk utalásokat, fontos intertextusokat a huszadik század magyar költészetére vonatkozóan. József Attila a Magyar! Hasad, Szabó Lőrinc a Ha szeretlek című versedben, a Razglednicákban pedig Radnóti Miklós, Juhász Gyula, Ady Endre, Dsida Jenő „köszön vissza”. Hasonlót lehet felfedezni Orbán János Dénes verseiben is, Juhász Gyula, Kosztolányi, József Attila, Berzsenyi Dániel nála is feltűnik. A magyar irodalom újraértelmezése, újragondolása a pályainduló transzközép generációnak egyfajta védjegye is volt?

Nem hinném, hisz a magyar posztmodern már korábban megtette ugyanezt. Nekem például semmi gondom nem volt ezzel, sőt rokonszenvesnek is tartottam. Épp azt nem szerettem, hogy a nagy szövegtengerben elveszett – érzésem szerint – a cél: az, hogy valami fontosat (vagy vicceset, vagy hasznosat) mondjunk (ha kell, intertextusokon keresztül) erről az életről, amelynek bizony van értelme. Attól, mert a posztmodern az értelmetlenség érzéséből táplálkozó művészet, nem kell az eszköztárát is eldobnia annak, aki másképp látja a világot.

Fodor István_ Gyimesközéplok.jpg

A Bühnagy székely szótár bemutatója Gyimesközéplokon. Fotó: Fodor István

 

Székely versek és istenes-filozofikus líra

– A Münchhausen báró csodálatos verseiben olvashatunk székely verseket, ezt a nyelvi regisztert viszed tovább később, s ebből nő ki a Székely szótár ötlete is. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy székelyül is érdemes verset írni?

Az elején annyira görcsösen akartam univerzális lenni, hogy csuda. Egy idő után rájöttem,  elég, ha lokális vagyok. Bőven elég, ha egyetlen emberrel akarom megértetni magamat, ha neki írok. Nekem még a kis magyar irodalom is túl nagy: próbálok hát úgy megszólalni, hogy elsősorban a legkisebb nagy közösség, amellyel feltétel nélkül azonosulni tudok (ez pedig a székelység) „értse meg” az írásaimat. Vagy érezze úgy, hogy az az övé. Mert egy mű akkor él, ha valakié lesz.

– Korai és új verseidet filozofikus lírának olvasom. Mintha arra tennél kísérletet, hogy megértsd önmagad, ezen keresztül pedig a világot, a létet, az Istent, a költészetet, az embert a sötét mélységeivel együtt. Olyan sajátos dolgokra bukkanunk korai verseidben, mint „levelet ír a fa” és „a collstock kérdez”. Erre mondhatták a kritikusok, hogy bizarr világokat hozol létre. Én ebben semmi bizarrt nem látok, inkább természetességet, bátorságot, olyan, mintha egy gyermek szemével mutatnád be a körülöttünk lévő dolgokat, ilyen szabad képzettársításaink gyeremekként vannak csak, aztán gyorsan elfelejtjük, hogy a világ érdekes, színes hely. Jól látom ezt?

Igen, gyermekkoromban hihetetlen, fantasztikus dolgokat álmodtam, és mindent meg is valósítottam az agyamban. Volt egy világ, amely az enyém volt, és más szabályok uralkodtak benne. Néha-néha még ma is visszaemlékszem rá, olyankor sürgősen megírom versben, mielőtt elfelejteném.

– Gondol­kodj merészen, mondja Münchhausen, és mégse légy forradalmár, hanem légy te magad. Igen, csak ennyiről van szó, nem magasabbrendűbben élni, csupán jobban és érdekesebben, miközben valahol megjelenik a megjeleníthetetlen, maga az Isten  – idézek a Münchhausen báróból. A Második razglednicában pedig azt írod: Illatod néha a szélbe belekap, / és húzna is át a határon – / ilyenkor kapaszkodok, az Isten háta / mögül nézem hazámat. Az Isten fontos motívum, végigkíséri a verseidet, érdekes, hogy kisbetűs lény végig, a jelenléte viszont annál meghatározóbb. A vers lehet-e ima, és az érdekes élet, a bennünk lakozó jóság talán maga az Isten?

A már említett Bréda Ferenc mondta volt a verseimről, hogy „istenes líra”. Istennel foglalkozik, vele próbál kapcsolatba lépni. Ilyen szempontból ugyanaz a szerepe, mint az imának. Ugyan nem vagyok nagy templombajáró, de sajnálom (nem lesajnálom!) az ateistákat, akik Isten nélküli világot képzelnek el, mert – szerintem – keveset értenek az életből. Igen, isten ott van bennünk, és igen, kisbetűvel szoktam írni, mivel magam egy részét csak nem fogom Kendnek szólítani.

– A Kemál és Amál – amely az új versek mellett a régi köteteket is magába foglalja – példátlan sikert aratott, az Ulpius-ház tízezer példányban adta ki. A nem székely olvasók hogyan fogadták a székely verseidet, hát a szadomazo lírát; utóbbi megnevezés kiadói marketingfogás, vagy te is így határoznád meg őket?

Erről őket kellene megkérdezni, de egy kicsit túl sokan vannak. Volt, aki szerette a verseimet, volt, akinek nem jött be – ez természetes. Azért általában szerették, mert – nevezzük szadomazo verseknek vagy sem – megírtam azt, amit egy kapcsolatban az ember sokszor még maga előtt is elhallgat. A féltékenységet vagy az utána következő állapotot: mikor a kedves elhagyott, és éppen mással üzekedik. Ismerősek bizony ezek az olvasónak is. Ilyenkor az embernek szadista gondolatai támadnak, mit is kellene tenni a nővel (vagy a férfival), de csak mazochista önmarcangolásra futja…

Fodor István fotója.jpg

Székely írók Székelyföldön. Fotó: Fodor István

A székelyek szomszédai a bolgár-törökök és a keleti szlávok voltak

– Idén márciusban jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában a bővített kiadása a Székely szótárnak  Bühnagy székely szótár címmel. A szótár megnevezés megtévesztő, nem egy száraz szócikkeket tartalmazó kiadvány, inkább egy jó történelmi novellafüzérhez hasonlítanám, a szavak eredetéből ugyanis megtudhatja ki-ki a maga saját székely szülőhelyének elveszett fogalomtárát, és a székelyek története kapcsán is fontos információk derülnek ki. A kilencvenes évek közepe óta  kutatod a székely nyelvet, a székely nép eredetét, a Babba Mária, a vasorrú bába, a rézfaszú bagoly kapcsán is komoly tanulmányaid születtek. A könyv lezárja ez a folyamatot, vagy lesz még másik bővített kiadás, esetleg néprajzi-nyelvészeti tanulmánykötet?

Nem záródott le semmi, amióta megjelent a Bühnagy székely szótár, azóta is sok olyan szóval találkoztam, amelynek ott lenne a helye a könyvben. Úgyhogy egyszer majd lesz egy harmadik kiadás is. No meg lesz székely néprajzi tanulmánykötet, és forráskritika, és ilyenek. Szeretnék lenni kettő én, doktor Jekyll és miszter Hyde, hogy mind megírjam,  amit szeretnék.

– Gondolom, az sem véletlen, hogy egy ótörök szót, a büht választottad a bővített kiadás jelzőjének? Mit tudunk a bühről és a székely-ótörök rokonságról?

A bü, büh ’rossz, undok, ocsmány’, illetve a bünagy, bühnagy ’irtózatosan, ocsmányul nagy’ tényleg ótörök eredetű, ám pont ebből a szóból nemigen lehet messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanis a szócsaládjába tartozik a bűvöl is, amely megvan a nem székelyeknél. A székelyeknél ez a jelentés tehát vagy megőrzött régiség, vagy jelentésváltozás eredménye. Ugyanakkor tényleg létezik pár olyan, kizárólag székely szó, amely ótörök eredetű, és a (köz)magyarból hiányzik. Ide tartozik a a büt, bütü ’sarok’, ját, jád ’drusza’, odor, udor ’szénatartó hely’, olló ’gida’ stb., amelyek azt mutatják, hogy valami közünk volt egy ótörök néphez. Én ezt a kapcsolatot inkább szomszédságnak nevezném, nem pedig rokonságnak. Egyszerűen átvettünk szavakat, feltételezhetően a bolgár-törököktől.

– A könyvből az is kiderül, hogy székelyek mindenütt éltek az egykori Nagy-Magyarország területén: a Fertő-tó közelében található Parndorfban (Pándorfalu) Pozsony és Moson vármegye környékén, Kalotaszegen, a kolozsvári Kétvízközben, a Fekete-Körös völgyében, Bukovinában, Moldvában, Baranya, Tolna, Bács-Kiskun megyében, Déva környékén, de a Brazíliában található Boldogasszonyfalván is. Mit lehet tudni a honfoglalás előtti székely történetről?

Most csak nyelvészeti szempontból beszélnék róla: a székelyek mindig is magyarul beszéltek, nem volt nyelvváltás, szomszédaink pedig bolgár-törökök és keleti szlávok voltak. A magyar honfoglalás után székely határvédő csoportok kerülnek keletről a központi területeket belakó magyarok köré.

– Kifejtenéd, milyen fontos következtetésekre jutottál a kulyak, harisnya, lok, radina, kaláka szavak kapcsán?

Szerintem ez a legfontosabb felismerésem: ezeket bizony keleti szlávoktól vettük át, és semmiképp sem – mint eddig gondolták – délszlávoktól. Ezek a keleti szlávok feltehetően ruszinok (korábbi szóhasználattal rutének) lehettek, akik nagyon korán (jóval a honfoglalás előtt) hatottak ránk, székelyekre, és nem hatottak a magyarság többi részére. E felismerés már rég ott lógott a levegőben, etimológiai szótáraink például régóta elismerik, hogy a kulyak ’ököl’ kizárólag a székelyekre jellemző, és az bizony keleti szláv eredetű – csak hát egy idő után maguk is kételkedni kezdtek saját helyes felismerésükben. Az Új Etimológiai Szótár például azzal kerüli ki a székelyek nyugatról keletre költözésének elmélete és a kulyak szó megléte közti ellentétet, hogy azt feltételezi, a szót a románon keresztül vettük át  a keleti szlávoktól. Mondanom sem kell, ez puszta spekuláció, a románban a kulyakra csak kissé is emlékeztető szó egyszerűen nincs.

– A kötetből kiderül, hogy a székelyek itt voltak a magyar nyelv születésénél, és eredetileg magyar nyelvet beszéltek, számtalan magyar szó eredete a székely nyelvjárásból tudható meg. Ilyen a gac, a pet és a kacs is. Ez is izgalmas kedvcsináló annak, aki nem ismeri a szótárt.

Vannak a magyarban olyan, ismeretlen eredetűnek tartott szavak, amelyek származása megvilágosul, ha a székely nyelvjárásokon belül is keresgélünk. Vegyük például a bókol ’szépeket mond valakinek’ szót:  ennek eredete a székely bók, bóka, továbbecézve botika, botikó (’fej’ gyermeknyelven, ’gyermek feje’). Ha a székely gyermek bókol, az azt jelenti, hogy az anyja ölébe teszi a fejét, és simogattatja azt. Hogy elérje ezt, szépeket mond az anyjának – nos, itt találjuk meg a köznyelvi bókol szavunk forrását. Számtalan példát lehet hozni erre a jelenségre – ezek pedig azt mutatják, a székely nyelvjárások emlékeznek még egy-egy szócsalád teljes történetére, nemcsak egyszerű átvevői, felhasználói a szavaknak.

– A számos kuriózum mellett viszont arra is rádöbben a székely olvasó, hogy már nem ismeri azt a nyelvet, amelyet az ősei beszéltek. A nyelv uniformizálódik, inkább angol kifejezések csúsznak bele, elfelejtjük a cinkát, a hópilit, a hóbelevancot, a berdózik, a kulyak, az odor, a buffog szavainkat is, és most inkább csak azokat mondtam, amelyek még élnek a köztudatban. Kézdiszászfaluban élsz, onnan hogy látod, lesz-e húsz-harminc év múlva még székely nyelv, önálló népi tudat?

Nem vagyok optimista, ugyanis a tévé és a rádió mind az uniformizálódás irányába hat. A gyermekek a magyar tévéken nőnek fel, és vagy jelleg nélküli közmagyart, vagy budapesti szlenget hallanak ott. Nos, ez beteszi az ajtót nekünk is. Ha valami fontos esemény nem történik, a székely nyelvjárás már csak emlék lesz, hisz a mindennapos használat hiányában, illetve a tévékkel, rádiókkal való egyenlőtlen harcban ki fog pusztulni. Az önálló székely népi tudat pedig szintén veszélyben van: ha elvesz a nyelvjárás, akkor elvesz a büszkeség tárgya, s ha elvesz a büszkeség, akkor beolvadunk, jellegtelenek leszünk. És én azt tartom, ez óriási veszteség lesz a magyarságnak…

Iochom Zsolt fotója_Tusványos_0.jpg

Demeter Szilárd, Muszka Sándor, Orbán János Dénes, Sántha Attila és György Attila Tusványoson olvasnak fel székely-humoros írásaikból. Fotó: Iochom István

Igenis létezik székely irodalom

– A székely verseid, a nyelvészeti munkád a kortárs székely írókra is hatással voltak, Orbán János Dénes, Muszka Sándor, György Attila vígprózái ezt követően születtek. Kijelenthetjük, hogy van székely irodalom, s ebbe az irodalomba, ha rugalmasak vagyunk, Berecz András is beletartozik, a lényege nem is a szóhasználatban, inkább a sajátos gondolkodásban, a csavaros észjárásban keresendő?

Igen, szerintem igenis létezik székely irodalom. Van, aki székely szavakra rájátszva ír, és van olyan prózaíró (gondolok Molnár Vilmosra), aki közmagyar nyelven, de mégis letagadhatatlanul székelyül szólal meg – egyszerűen azért, mert székelyül gondolkodik. (Itt most tojok rá, ha valaki azt mondja, a gondolkodásnak nincs etnikai jellege. De van: másképpen látjuk a világot, mert másfajta tapasztalatokkal érkezünk, és ebből következően másféleképpen is gondolkodunk.)

– Újabb verseid a londoni élményeidet dolgozzák fel, amikor vendégmunkásként dolgoztál az angol fővárosban. Kegyetlen, húsbamarkoló az Attila apa című versed. Lesz ebből kötetnyi anyag, hosszabb ciklus? Amikor a Razglendnicákról beszélgettünk, felmerült, hogy folytatni fogod, mert van anyag bőségesen. Születtek-e új versek, lesz-e új kötet?

A Razglednicákban családom történeteit írtam meg, olyan eseményeket, amelyek megmaradtak a család emlékezetében. Fontos, a mikrotörténelem sorsfordító dolgairól szólnak ezek a versek. S miután kimentem Londonba dolgozni, jött a felismerés: velem is pontosan egy ilyen esemény történt, amelyről a leszármazottaim majd elmesélnek egy-két történetet. Hát megírtam-megírom az ottani élményeket is, és ezáltal lesz teljes a családtörténet.

– Roland Barthes szerint írni bizonyos szempontból annyit jelent, mint szétzúzni és újraalkotni a világot. Ha egy mondatod lenne rá, hogyan fogalmaznád meg a versírás értelmét a magad és a székely-magyar közösség számára?

Értelmet találni. Ez csak akkor lehetséges, ha felvállaljuk azt, amik és akik vagyunk.

 

Varga Melinda

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!