Ugrás a tartalomra

Kihoztuk a tengert a mezőre

szeptember 1.

 

eső van k.
végtelen eső
nem cseppekben hull
elfogyhatatlan masszaként zuhan

a súlyos légben
szorít a szív
szorít a gyomor
sűrűsödik a vér
és hígul a bélsár
a halántékon átszivárog
valami folyékony lüktetés
molyok és szenderek és pillangók
költöznek fejünkbe
szárazon tartani szárnyaikat
s kitúrják legszebb emlékeinket
melyek odakint belemosódnak
csermelyekbe patakokba tavakba
majd elpárolognak felemelkednek
s új felhőkké állnak össze
melyek zaggyá kevert
felismerhetetlen
nosztalgiát hullatnak ránk
talán már holnap talán holnapután

eső van k.

sűrűbb a vér
szorít a mellkas

most és mindörökké –

 

szeptember 2.

kissé este volt már
és egészen sötét
a General Juan Pequeño úton

két hideg sörért ugrottam le
Beatríz közeli boltjába
meg egy pakk Marlboróért
vagy amit épp kapni lehet

kissé este volt már
és szinte észrevétlenül
gördült a folyó felé
egy friss temetés
lúdbőröztető illata
a dombon álló kápolna felől
az örökzöldek levelei
elsárgultak-vörösödtek
és mind lehulltak az ágakról
kissé este volt már
és mindannyian
egy évet öregedtünk aznap
Beatríz boltjában
arról beszéltek a népek
hogy tizenhárom gyilkos bálna
feneklett meg aznap a parton

látod k., már a cetek is tudják
hogy hol kell keresni a pusztulást

 

október 8.

kihozzuk a tengert a mezőkre.
elkapjuk a dagályt, és nem engedjük vissza.
ezeket mondta legutóbb.
azóta skorpiókat eszik.

itt van még, de csak úgy, mint
a nap az örök felhők mögött –
felkel és lenyugszik,
hőt bocsát ki, takarásban.

a mezőt végül feltoltuk az égre,
és néztük hosszasan, mint távolodik.
üstökös lesz majd, időnként visszatér.
csóvája füvekből lesz. meg skorpiókból.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.