Ugrás a tartalomra

Univerzum gombostűnyi pontban

 

Decemberi éjszakák margójára

Ölelésed gondolatába zárkózom,
míg idegenné válik újra a hozzád görnyedés.
Hajlataid nyomai, mint létrák fokai – beléjük

kapaszkodom, ameddig izmaim engedik.
Kerestem a giccses szószerkezetet
a formád őrző gyűrődésre a lepedőn.
Végül csak a kis szekundnyi távolság
kényelmetlensége maradt meg
egy rosszul lefogott akkordból.
 

Mutatnám, hogyan kellene jól,
legalábbis érzéssel, de te
másra, más helyekre, más kezekre,
más érintésre, más emberekre hallgatsz.

Bőröm pórusain lavinák –

morajlásait nem hallod már,
s nem érnek többé szavaim
jelentéssé benned.​​

 

Phobosz

Egymásnak háttal töltjük a fegyvereket.
Hangosabb szavam forró hamu,
hull a novemberi első hóba.
Nem lesz már se erdőtűz, se égésnyom többé.

A régi port lemostuk arcunkról,
ami maradt: légszomj.
Levegőért kapkodva őrizni
mindent, mi emberbőrbe
bújtatott hajdanán.
Rosszul megválasztott
ugrás ez, szirtről sekélybe –
felszínt érő buborék
minden percnyi mosoly.
 

Az utolsó becsapott ajtó
dörrenése ébreszt.
Üvöltésem egy némafilm
három képkockája.
A csend szövetét
szirénák hasítják fel.
Tetszhalott testünkben a szív
egymástól függetlenül
dobban meg újra.

Fegyverünk elsül, a párnákból tollpihék
adják meg magukat a hirtelen huzatnak:
egyikünk sem ártatlan immár.

 

Mértan

Pontként fedeztelek fel a bizonytalan síkban,

egyenetlen sorokban egyenesnek tűntél,
most görbület vagy igaznak szánt mondatokban,
bőrünk közé örök parabolát húztál,

s rövidülő éveim köreit eltolva
(kerületük nagyjából hat hónap)
szinusz függvényt rajzoltál gondolataim közé.

Ma már stabil síkom félegyenesének látlak:
kezdeted nem ismerem, végpontod belátom  –
folytatásod papíromról túlcsúszó végtelen.

 

Univerzum gombostűnyi pontban

Srácok térdig vízben, próbálnak
messzebbre dobni, mint ameddig
a tenger ér. Kavicsok csobbannak,
szavak dördülnek. Puskaporuk
kénes füstje hamar elül majd,
ha volt egyáltalán. Idővel nem
hallani mást, csak örökifjú kacajok
válaszát a végtelen távolságra.

Nincs harc az évekkel,
a lebukó Nappal, nincs félelem és
nincs kudarc, csak esélyek latolgatása,
hogy mikor hunyhat szemet felettük
egy pillanatra a kiábrándító szükség-
szerűség: ha tehetnék, a büfében
biztosan gravitációtól mentesen
kérnék a világot, ha már a zéró kóla
úgyis elfogyott… Én is mentesen kérném
az életem most, hogy tisztán lássam
magam az elsózott hullámok tükrében,
megtudva végre, mit akartam pontosan,

amikor régebben ugyanígy térdig álltam,
odaképzelve téged a két kék-árnyalat
határára, várva, hogy elérjek hozzád
kavicsokkal, hullámokkal, koncentrikus
körökkel, ha már összezavartam miattad
az egész Univerzumot egyetlen
gombostűnyi pontba.


Drávucz  Zsolt 1997-ben született Szolnokon. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban folytatta. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának hallgatója. Általános iskolai tanulmányai felső tagozatában kezdett alkotni, és az alkotókedv – túlélve a tinédzserkor lázadásokkal teli éveit – a mai napig sem hagyott alább. Az irodalomhoz, ezzel együtt a művészethez való viszonyulását Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Csorba Győző, valamint megannyi modern vagy kortárs költő és zenész alakította. A versek mellett aktívan foglalkozik zenével is.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

Az Irodalmi Jelen megváltozott, és egész novemberben teszt-üzemben működik. A véglegesítésbe Ön is besegíthet!