Álom kétezer-hatból

Nekem a szigetcsépi Duna-ág fűzfáinak és sásainak tavaszi illata a kedvencem. Amikor a májusi nagy viharok után felköhögik a vízijácint lila szirmait a naphalak. Csak ekkor válik az emberi szaglóhám számára elkülöníthetővé a friss és felhasított nádlevél vérző ereinek páragőze és a halott, fertőbűzös víz szaga. Álmomban kifutottam a korhadó stégre, ahol Valérka, a nagyapám huszonkét évvel ezelőtt beleszagolt a Duna gyomrába, és zuhanása közben magával szakított egy nádbugát. Valérka!, üvöltött a sóvirágokon átgázoló nagyanyám, futás közben lehányva magáról pöttyös papucsát, de mire odaért, már csak az összecuppanó víz szája köpte fel azt az egy nádbugafejet. Azóta sem láttam nagyanyámat azon a stégen ülni.

Pedig a kékre festett bádogcsónakban hazaevező Valérka elé szeretettel járt ki. Délutánonként a stég fokán ült, és várt. Közben lábaival püfölte a vizet. Nem szeretett giccses lenni, annak látszani sem, így csak püfölte a vizet. Nem simogatta azt, és nem érzelgősködött minden arcát érő napsugár fölött. A nagy viszontlátásokba belepirult, a nagy búcsúzásokkor pedig mint kígyót megpillantó vidrát, őt is elfogta valami furcsa félelem. Ezért amikor Valérka a csónakot oldalba kapó széllökés segítségével kikötött a stéghez, nagyanyám egy ügyes fonákkal felpattant, és felsietett a lépcsőn a házba. Nem köszönt Valérkának, csak megvárta azt a másodpercet, amikor kikötött, megnézte magának a viszontlátás pillanatát, de az arcára futó vörösség már a házban érte. Még mindig szeret, motyorászta Valérka, aki ilyenkor általában nagyanyám után nézett, megeresztette szemeit a papucsok apró, fehér pöttyein, és nyugalommal indult utána.

Egyik este nagyanyám váratlanul felült az ágyban. Valérka! Azt álmodtam, hogy meghalsz. Hullámokkal álmodtam. Betörtek a hálószobánkba, elárasztották a nappalit, és lecsorogtak a szuterénba is. Ledobtam a köntösöm, hogy meneküljünk, Valérka, odanyúltam a jobbomra, de nem voltál ott, nem aludtál mellettem. Nem találtalak sehol, és hiába kiabáltam, hogy segíts, Valér, segíts! Senki sem jött. És a hullámok lemostak az ágyról, le a lépcsőn, a stégre, bele a Dunába. Én nem ismerem olyan jól a Dunát, mint te, eltévedtem, tehetsz is róla! Sosem mutattál meg semmit nekem a sóvirágokon kívül. És így csak bolyongtam a Duna iszapos aljzatán, sokáig bolyongtam, de nem találtam mást, csak egy leszakadt nádbugafejet. Valérka megsimogatta nagyanyám hátát, majd a homlokát is, és visszasimította az ágyra. Aludj, mert csak álmodsz, rosszat álmodsz. Majd visszadőlt ő is mellé.

De aznap éjjel már nem hunyta le a szemét. A Margit-szigetre gondolt, ahova gyakran kijártak nagyanyámmal. Megkeresték az első pirosra festett kőpadot, ahonnan ráláttak a hegymenetben haladó bárkákra és hajókra. Nagyanyám viszont gyűlölte a romantikát, minden napfényben úszó hajó láttán fél centivel kintebb ült a piros padon. Valérka féltette, hogy a végén még leesik a padról, ezért lemondott gyerekkori álmairól, hogy egyszer majd ő is egy ilyen hajó kapitánya lesz, és megelégedett egy szigetcsépi házzal meg a kék csónakkal.

Amíg erre gondolt, alvó nagyanyámat figyelte. Eszébe jutott, hogy milyen lett volna vele az élete, ha huszonkét évesen, azon a december végi estén nem bocsát meg nagyanyámnak. Arra is gondolt, hogy mi lett volna, ha nem veszi el nagyanyámat, hanem azt a másik nőt választja, aki nem volt sem magas, sem alacsony, nem volt se szőke, de barna sem, nem ingadozott a testtömegindexe, nem szerette az erős fényt, de a sötétben rettegett. Elképzelte, hogy azon a decemberen nem bocsát meg a nagyanyámnak.

Nem bocsátok meg, mondta ki magában. Én hajóskapitány leszek, és nem kell sem a pöttyös papucsod, sem az összes fekete hajszálad, nem kellenek a szarkalábak a szemed szélén, nem az ölelésed, a kis üveghattyúk sem kellenek, amiket a zsibiben vettél, mert olyat akartál adni nekem, ami kevésbé érzelgős, mint egy szív alakú mézeskalács vagy kakasos nyalóka. Amikor kimondta ezeket a szavakat, úgy elszomorodott, hogy önkéntelenül belemarkolt a nagyanyám vállába, aki a szorításra felébredt, levette Valérka kezeit magáról, és megsimította Valérka arcát: Aludj, mert csak álmodsz, rosszat álmodsz, suttogta.