Határok között

sokáig nem léptem át
anyám cserébe óriási táskákban
hordozta haza az országhatárt

ha istennek és a határőrnek jobb napja volt
ha anyámon szoknya volt
ha nem káromkodtak a szerbek

aranysárga magyarországot
kentünk a kenyérre
a szegedi szalámi úgy tapadt a krémre
mint az anyajegyek a bőrre

még alig éltünk így a konyakosüveget
csak üresen emelhettük a szánkhoz
a szüleim torkán viszont könnyedény
csúszott le az egész Csongrád-megye

miután apám elszökött az apaságától külföldre
nélküle keltünk reggel feküdtünk este
sírtam hogy a magyar termék behozatala helyett
miért nem vagyunk inkább embercsempészek

Megkoronázott félelmek

Edit az erdőn keresztül fut és ha
megáll az erdő szalad benne tovább
néhány pillanattal mögötte az ordítás
széltől gyűrt fák testébe horzsolja magát
nem tudja szerbül elmondani a baját
nem tudja angolul elvállalni a munkát
csak a mozdulat nyelvén beszél leköti
a monotonitás rutinosan cseréli a borogatást
bezárja az imaszobát nincs hangja a könyörgésnek
isten kinőtt kezeslábasként hever a szekrényben

Editben éjszakánként magasra nőnek a fák
mégsem érik el a csillagok legalsó sarkát
mint a nyújtózkodó gyerek aki nem ér fel
az asztalnál ülő szeretethez hiába kiabál
a mellkastérben megkoronázott félelmek ülnek
kiskanállal etetik a zihálást
a lombok között elkoptatott szerelmek halott családtagok
nehezítik a növekedést és a nemlétük súlya
elindítja a szervekben a kontakthibát

részlet egy készülő emlékezésből

a félelem egyik télálló fajtája átsüt a falakon, az épületekben megremeg a szigetelés. nem találja a mézeskalácsházakat, a díszes fakeretbe foglalt, bizakodó tekinteteket az ablaküveg túlsó oldalán. kevesebb zsebretett kezű ember mászkált az utcán, mert volt mit fogni, ki lehetett tapintani a gerincet, az arc- és a szívéleket. a konyhában a béke meleg kifújt levegője itatta át a bőrt és filmkockaszerűen mosolyogtunk a gőzben. a paranoia gazdátlanul hánykolódott a sarkokban és a párkányok alatt. és egyesek megálltak. az ég, a fák, a szecesszió, a lámpafény alatt, de ma már menekülés közben nem lehet ölelkezni. csak egy túlfeszített ködös kergetőzést folytatunk le magunkban, a kijárat a száj lesz, de arra inkább nem merészkedünk, növekedjenek bennünk a ciszták, a kezelhetetlen csomók, és a télálló félelem. a temető középpontján állva a jobb és a bal oldalon is van halottam, nem tudok dönteni, liberálisra gyászoltam volna magam? egyik délután leültettem velem szemben a rákot, és felszólítottam, hagyja abba az ásatásokat. anyámban egy sötét lyuk tátongott, hangtalanul tűrte a munkálatokat, tudtam, hegedű szeretne lenni, hogy visszaköltözzenek belé a dallamok. kitöltik a teret a fúrások és a magasba emelkednek a daruk, más családok is csonkítják a jövőt. a fák törzseit próbára teszi a széles vállú szél. egy francia gyerekkórus éneke körkörösen diktálja bennem az ütemet. a kiábrándultak éjszakánként a földbe bújtatott szókincset ássák ki és próbálják megtisztítani a nyelvet. váltják egymást, mert néhány naponta minden értelmét veszti és olyan fáradtan fekszenek az ágyban, hogy csak a csend merészkedik a közelükbe. más ingerekkel tanultak meg élni, és valahogy fel kell dolgozniuk, hogy a balta nem csak eszköz, hanem fegyver is lehet.