Hajóút

Több milliárdan élünk ezen a bolygón,

Mégis a te szemed fénye világítja be mólót.

A mólót, melyre egy hajó érkezett,

Egy hajó, mely szerelemből építettet.

 

Szerelemből melyet irántad érzek,

Melegség áraszt el, ha szemedbe nézek.

Jőjj velem, kérlek, itt vár a bárka,

Mely velünk a boldogság felé, messze szállna.

 

Egy aprócska láng

Magasság, zuhanás, halálfélelem, s a két szemed

Egy közös van bennük, ha rágondolok, testem megremeg.

Kérdem magamtól, hogy nézhetnék abba a szempárba?

Mint az Isteneknek a nektár, úgy nékem létem netovábbja...

 

Törődésed, figyelmed, szikrát adott a sötétségben,

S egy erősödő láng nőtt, a szikra sajátos belsejében,

A lángból, nem tudni, lesz-e tűz, vagy megszűnik,

De mégiscsak, egy erdő mélyén, csendben rejtőzik.

 

Nincs mi gátat szabjon, egy pusztító, tomboló tűznek,

Csak a tudat, hogy nem érhetlek el, árt fénynek.

Bár itt vagy, közel, s nem akárhogy nézek most rád,

Nem mondhatom el, de többként tekintek rád.

 

Remélni tudom csupán, sikerül megfékezni mindezt,

Hisz két kezed nem szabad, más kezeket fog magához.

Így nincs számomra alkalom, el kell most fojtanom,

Ily módon lehetek az, ki most vagyok… üdv barátom.

 

Egy kérdés dereng csak, újra és újra elmémben,

Mi okozhatta még a lángot, ebben a nagy reménytelenségben?