Cérnapóráz

*

Részlet a regényből

Kupper Vilmos olyan beidegződésből tartotta figyelmét az őrvezetőn, mint ahogy a megszokásból is figyelmesen vezető Elek András hallgatta a motor felfokozott zaját, a kerékgumik surrogását.

– Egyenes labirintus? – kérdezte hangosan, lekicsinylő hangsúllyal a százados.

Majd megtalálva a helyes választ, harsányan kiadta a jelszót:

– Kiegyenesített labirintus! És azon végig.

Ha begerjedt a Mimi, akkor nagyon begerjedt, és csak vágtatott fék nélkül, szinte csak magának hivalkodóan, „gerjedezem!, gerjedek!”, és élvezte. Érett, felnőtt nőnek ezt is meg szabad mutatni ám. Bamba, prűd pasiknak is megmutathatja egy teljes értékű nő. Bizony, ő is lenyomhatja a férfit. Le is nyomja, rá is nyomja magát, ráfekszik, ráterül, és „szétnyomlak, szétlapítlak mint egy fogpasztás tubust!” Az ifjú Kupper lelkesedett, ha a Mimi Hegelkedett rajta.

Lehengerelte az úthenger-súlyosan begerjedt lány.

„Ne félj, kicsim” – súgta anyásan.

Na, ezt azért már nem szerette annyira az ifjú Kupper.

„Csak nyugodtan, édes. Ne félj, nem csinálod fel a Mimit. Én egy felnőtt nő vagyok. Én csak akkor szülök, amikor én akarok!”

Magabiztosan sétáltatta magában, járatta meg hatalmasan gyönyörű testében a Mimi az ifjú, járatlan Vilmost. Így, „kelletlenül”, emlékezett vissza később az érett Kupper Vilmos, és úgy gondolta, hogy már akkoriban, lehengerelt fiatal korában is ellenkezést gerjesztett benne a Mimi.

*

Az őrvezetőt lenyűgözte a hátuk mögött lihegve ülő Totya nyugalma. Ha annyira felturbózná Elek András az autót, hogy a sebességtől szétessen, széthulljon darabjaira, a Totya akkor is ültében „ülné túl” a széthullást. Az autómaradványok között. A – halott? ájult? – százados mellett. Elek András elhessegette homloka mögül a futó látomást. Ám az makacsul megmaradt benne, hogy „ezek” ketten nagyon vékony, láthatatlan fehér pórázon össze vannak kötve.

De az őrvezető titokban és akár pórázon is elvezeti egy pasihoz a derék Totyát, még akkor is, ha ő nem akarná.

 *

Egy százados is csúnyán feldühödhet, kifordulhat magából.

De Kupper Vilmos tudja, viszonylag fiatalon, intenzív moszkvai évei alatt sikerült megtanítania magának...

„Betanítottad, beidomítottad magadat, mint egy kutyát, te ócska állat”, sikongta Mimi elszaporodó veszekedéseik kezdetén. Sztálin elvtárs halála után egy fél esztendővel szembesült az akkor már harminchetedik életévében járó Mimi, hogy Sztálin elvtárs alatt – bizony – sem állt meg az idő. Sztálint elvtárs alatt szülte meg a húga, Andrea, a kis Andrást. És élte az életét, és nevelte az Andrást, akit a Mimi nem is kisbabaként, hanem – már! – felülő, felálló, totyogó gyerekként vett észre. Megszerette. „Megirigyelte”, ez volt Kupper Vilmos diagnózis-szerű megállapítása. A kis Andris pesztrálgatása közben kezdett már nem „céltudatos, felnőtt nőiesen”, hanem csak úgy „szimplán nőiesen” arra célozgatni, hogy most már ő is szülhetne gyereket. Kupper Vilmos még azt is árulkodó jelnek tekintette, hogy az önmagából kizökkent Mimi nem olyan szavakat használ, mint az ifjú, szülő kismamák, akik azt mondják: „kisbabát szülnek”.

Kupper Vilmos ilyenkor magába zárkózva, elgondolkodva hallgatott

*

Az őrvezető magabiztosságát nem az autó száguldása zavarta meg, hanem az, amit képtelen volt elfelejteni. Ha nem akarja, és valami a fenéért igazán nem akarja, hogy ott legyen az eszében, az esze felszínére bukjon, hogy amikor berukkolt katonának, előtte való este keféltek egy igazán emlékezeteset Ellával. „Legyen, ami lesz.” Ella teljesen engedékeny volt mindenre. Hiszen a bevonuló Elek András akár egy lőgyakorlaton, balesetben is életét vesztheti.

Ennek nagyon tudatában volt a szétterülő, mindenre elszánt, teljesen odaadó Ella.

Az nem lehet, még ha speciálisan képzett, sőt doktor rendfokozatú pszichológiai százados is, hogy ezt meglássa az Elek Andráson.

Hogy ő is zsarolással baszik!

Az nem volt zsarolás! Hát már előtte is az Ellával. Néhányszor. Igaz, nem ennyire nagyon.

*

Az embernek idomítania kell magát. Természetes. De nem úgy, mint a Mimi. „Egy doktriner, túlérett picsa!” Milyen büszkén szajkózza a „felnőtt nő” doktrínákat! Szánalom.

Az nem szégyen, ha az ember betanítja magát. „Jajongani” sem csak „jaj”-jal, pláne nem „Istenem”-mel lehet. Az ilyen személy elárulja magáról, hogy nem materialista. Moszkvában a pszichológiai képzés idős ezredese nagyon el tudta helyezni a „hallgatás hangsúlyait” előadása közben. Kupper Vilmos még nem jutott el a tökélynek erre a fokára. Az idő sem érett meg erre. Mert nem mindegy, hogy Sztálin elvtárs halála előtt hangzott el egy ilyen mondat: „a Biblia hívőknek és hitetleneknek arra is jó, hogy mindenkit – hívőket is, hitetleneket is – figyelmeztessen: Biblia van. Arról tudnia illik minden intelligens embernek.” Sztálin elvtárs halála előtt egy ilyen elhallgatásos hangsúlyokkal ejtett mondatért lágerbe vihettek. Sztálin elvtárs halála után egy ilyen mondattal a nemzetközi munkás- sőt, haladó értelmiségi mozgalom kockázatokat vállaló, intelligens élharcosa lehetsz.

Úgy is jajonghatsz, ha nem jaj-t kiáltasz, amikor kínoznak, hanem például „mi”-t.

Nyújtani is lehet: „mi-cso-da!”

*

Ha Elek András elképzeli – és ezt képzeli el, „az Istenit” –, hogy nézi a Totyát egy utcácskában, lehetőleg zsákutcában vagy szorosban, ahonnan nem lehet elszaladni, ha ezt képzeli, minden olyan érthető, természetes.

Hát ide csatangolt el a Totya!

Nyilván, hogy nem pórázon vitte oda valaki. És saját jogon sétált a kankutyák elé. Azok pedig megversengtek érte.

Nem tudni, mi történt. Azt soha nem lehet tudni. De ha a százados elvtársnak fontos lenne, akkor szerintem nem történt semmi.

 *

„Micsoda?!”

„Apává teszel?!”

„Te? Engemet?!”

Kupper Vilmos képtelen volt uralkodni magán. Amikor a Mimi ennyire és így akart uralkodni rajta. Akkor ő kitört. Belőle az indulat! Az indulat jajongott belőle.

Bármilyen tökélyre fejlesztett önkontroll, hallgatás, elhallgatás mellett is joga van kitörni az indulatnak.

Akkor szégyellte, de sok évvel később szívesen emlékezett arra, hogy voltak – igazán indokolt – indulatai. És az ön-idomítás is működik. Csak keveset üvöltözött, és nem ütötte meg a Mimit, pedig annyira rávágott volna a megkergült, önmagából kifordult asszonyra a kezében lóbált pórázzal.

Nyomott hagyott volna. Mint a korbács.

*

Elek András őrvezető szívesen ült volna egy széles mezőn, és hosszan elnézte volna a Totyát. Kíváncsian, barátságosan.

Egy széles mezőn egy vadnyúl is másképpen viselkedik. Nem szalad el, mert minek? Bármikor megteheti. Ketten vannak, és a vadnyúl is nyugodtan nézi a vadember Elek Andrást.

Ha Elek András elképzeli a zárt utcácskába elcsatangolt Totyát, az rendben. De képzeletben, ott abban a zárt utcácskában azt képzeli, hogy a Totya kinn a széles pusztán szaladgál egy intelligens kankutya körül.

*

Kupper Vilmos röviden annyit mondott a Mimi néni pesti hazalátogatásairól beszámolni akaró névadó Andrásnak, akiből jó érzésű felnőtt férfi cseperedett, hogy „Hagyjuk ezt, András”. Jelezte neki, méltányolja, hogy foglalkoztatja a nagynénje és annak volt férje közötti, nem létező kapcsolat. De minek? Segíteni szeretne. De kinek?

Kényelmetlen.

„Egyszerű a magyarázat, András. Én huszonegy éves voltam, amikor összeálltunk, Mimi nénéd huszonhét éves. Én harminckét éves voltam, amikor Sztálin halála után, kevéssel a forradalom előtt, elváltunk. Ő harmincnyolc éves volt. Hat évvel idősebb volt, mint én. Most is idősebb nálam hat évvel!”

„Ezért, hangsúlyozom, András, ezért: hogy hat évvel idősebb, ő sem hibás. Én sem. Ezen gondolkodjál el, András.”

A névadó András nem gondolkodott el különösebben a Vili bácsi professzorosan hűvös magyarázatán. Hiszen annyira igaz volt.

Az évek elképesztő furcsán nyomorítanak meg.

Szávai Géza: Cérnapóráz. Regény. PONT Kiadó, Budapest, 2020