Közjáték

Egy meglehetősen borzalmas télen ismerkedtem meg Wrennel egy társkereső oldalon.

Vékony, barna bőrű vőlegényemmel ellentétben, aki karácsony előtt egy héttel szakított velem, Wren tömzsi volt, pirospozsgás, a szeme pedig olyan halványkék, akárcsak az apámé. A harmadik randevúnk utáni napon meghalt pangásos szívelégtelenségben az apám – az a férfi, aki gyerekkoromban agyba-főbe vert, felnőttként pedig érzelmi terrorban tartott, olyannyira, hogy negyvenes éveimre már meg sem próbáltam bármiféle kapcsolatot fenntartani vele. Tíz évvel később, mivel fogalmam sem volt, hogyan kellene meggyászolnom őt, kifejezéstelen arccal ültem végig a virrasztást, a búcsúztatót és a temetést.

A kapcsolatom Wrennel innentől meglehetősen gyors ütemre kapcsolt. Szerelmet vallottunk egymásnak, és kulcsot cseréltünk, ám a legtöbb időt az én lakásomban töltöttük Washington Heightsban. Vele is épp karácsony előtt szakított a barátnője, így egyfajta pótlék voltunk egymás számára, de ennek ellenére úgy gondoltam, működhet köztünk a dolog. Wren megannyi egészségügyi problémája azonban eléggé aggasztotta a baráti körömet. Egy meredek domb lábánál lakom, amelyre Wren képtelen volt felkaptatni anélkül, hogy elő ne kelljen vennie az inhalálóját. Eleinte azt hittem, asztmás, de aztán kiderült, hogy valójában tüdőtágulata és krónikus obstruktív tüdőbetegsége van. A mélyvénás trombózis borvörösre színezte a vádliját, és minden egyes reggelt ezzel a mondattal indított: „Csodás nap ez a halálra.”

Amint beköszöntött a nyár, elkezdtünk úszni járni a John Jay uszodába a Keleti 78. utca és az FDR Drive sarkán. Nem kis macera volt felkészülni a strandolásra: fel kellett vennünk a fürdőruhánkat, keresni valami harapnivalót és két tiszta törölközőt, majd mindezt felvonszolni magunkkal a hegyre. A 181. utcán felszálltunk a metróra, a 125. utcánál átszálltunk egy másikra, majd a Nyugati 81. utcánál leszálltunk, és a Történeti Múzeum épülete előtt felszálltunk a buszra. Néha olyan sokáig kellett várnunk rá, hogy az innivalónk kis híján felforrt a műanyag palackban, az agyvizünkről nem is beszélve. Amint azonban elmerültünk a medencében, a fájdalom álarca lehullott Wrenről, és talán rólam is. Amikor a hátamon lebegtem, és hunyorogva felnéztem az égre, lenyűgözött a látvány, ahogyan a mennybolt egybeolvad az East Riverrel, mintha csak egyetlen hatalmas víztömeg lennének. A súlytalan lebegés közepette ennek az ismeretlen kékségnek saját zenéje volt. Wrennel felváltva emelgettük, cipeltük és dobáltuk egymást a vízbe.

Esténként homárt főztünk, az alapanyagot online rendeltem meg hozzá. Esetleg grillcsirkét sütöttünk, összedobtunk egy vegyes salátát, és kevertünk egy Margaritát, amelyhez a gyümölcslevet a nagy teljesítményű turmixgépemmel készítettem el. Wren köszvénye olyannyira előrehaladottá vált, hogy már az öltözködésben is segítenem kellett neki. Ám azt a bizonyos csontját a betegség nem érintette, mert, ahogyan mondta, az igazából nem is csont. Szeretkeztünk, főztünk, iszogattunk, és levágtuk egymás körmét.

Nyári estéken ingyenes koncertekre jártunk és karaokebárokba, ahol Wren ezerkilencszáztövenes-hatvanas évekbeli slágerekkel szórakoztatta a hálás közönséget. Máskor otthon maradtunk, és tévét néztünk. Más-más műsorokat kedveltünk: ő a Kacsadinasztia című valóságshow-t szerette, én pedig Reklámőrültek-rajongó voltam – úgyhogy kompromisszumos megoldásként régi rajzfilmeket néztünk, például a Rocky és Bakacsin kalandjait, máskor pedig Star Treket. A sportműsorokról viszont Wren nem volt hajlandó lemondani, és elvárta, hogy még a világ legunalmasabb golfjátszmáját is feszült figyelemmel kísérjem végig; amikor pedig elegem lett belőle, és elővettem egy keresztrejtvényt, rám förmedt.

Egyik este könnyes szemmel jött haza. Kirúgták a munkahelyéről – drogtanácsadóként dolgozott –, és azt hitte, ez a kapcsolatunk végét jelenti. Én viszont másképp gondoltam. Hiszen stabil jövedelmem volt kedvező juttatásokkal, így el tudtam tartani kettőnket is. Wren nem vált meg a saját lakásától, de több időt töltött nálam; főzött, takarított, és a végén még jobban is jöttem ki anyagilag.

Be kell vallanom, a kirúgását követően a kezdetben kis vitáink mindinkább eldurvultak. Wren egyre lobbanékonyabbá vált. Különösen gyűlölte, ha a barátnőimmel szerettem volna találkozni, akiket kollektíve „ribancokként” emlegetett. Ezek a veszekedések szerinte mind az én hibám voltak, mondván: „Mert úgy nézek ki, mint az apád, az exed meg nem úgy nézett ki. Mindig is haragudni fogsz rám.” Nem fogadtam el a diagnózisát, mert néhány felszínes tulajdonságot leszámítva egyáltalán nem hasonlított az apámra. Akárhányszor csak megijesztett a durva szavaival, eszembe jutott, hogy bármilyen nagydarab is, olyan rozoga, ha esetleg tettlegességig fajulna egy-egy vitánk, le tudnám nyomni őt. Amikor sírva fakadt, általában kibékültünk. Azt hiszem, örültem neki, ha sír.

Szeptember elején egyik nap elmesélte, hogy egy lemezkiadó szerződést ajánlott neki. Meghívták Beverly Hillsbe! Bár magam szívesen elnézegettem százharminc kilós, ápolt és szexi habtestét, és elhallgattam erejét máig sem vesztett hangját, nem értettem, miért akarna egy lemezkiadó felkarolni valakit, aki elmúlt hatvan, és sosem volt híres. Megosztottam ezen aggályaimat a húgommal, aki felvetette, hogy Wren esetleg anélkül hazudik, hogy tudna róla. Való igaz, egyszer bevallotta nekem, hogy korábban bipoláris zavart állapítottak meg nála. Így is kétségbeesetten próbáltam azonban hinni abban, hogy összejöhet neki. A következő hetekben időről időre tudósított róla, hogy áll az ügy, oda-odavetve közelgő útjának egy-egy részletét. Foglaltak neki repülőt és egy szobát a Beverly Hills Hotelben – már izgult a találkozó miatt.

Aznap, amikor elindult Kaliforniába, azzal hívott fel a munkahelyemen délután egykor, hogy leszállt a gépe – a reggel fél tízes gépe. Ha figyelembe vesszük az időeltolódást, ezt azt jelentette volna, hogy az útja Los Angelesbe mindössze másfél óráig tartott. Nyilván félreértelmezte a menetrendet, amelyen tudniillik az indulási és érkezési időpontokat helyi idő szerint tüntetik fel. Attól tartva, hogy teljesen összezuhanna, ha szembesíteném mindezzel, inkább nem tettem. Ehelyett tárcsáztam a segélyhívót, és küldettem egy mentőt a címére. Biztos voltam benne, hogy a katasztrófa küszöbén találnak majd rá, és reméltem, hogy meg tudják győzni arról, kérjen segítséget. Nem sokkal később értesítettek, hogy nem találták otthon.

Aznap este felhívtam Wrent a mobilján.

 – Hol vagy? – tettem fel a kérdést.

– A Beverly Hills Hotelben – felelte.

– Felhívtam őket. Nem jelentkeztél be.

Elmondása szerint azért adott meg rossz hotelnevet és járatinformációt, hogy leteszteljen, mert tudta, hogy féltékeny leszek. Illetve közölte, hogy a hollywoodi szépségek mellett kész bányarémnek tűnök, azok meg csak úgy lesik minden kívánságát. És hogy majd küld egy példányt a lemezéből, ha megjelenik.

Aztán, feltételezhetően néhány órával később hazarepült, és küldött egy e-mailt a gépről, hogy a lemezkiadó egyetlen pillantást vetett rá, közölte vele, hogy kövér, majd otthagyta. A háremét azonban nem küldte el, és így legalább nem volt hiába a kis Los Angeles-i kiruccanás. Pár perccel később azt írta, hogy vér spriccel a fenekéből, és nem piros. Majd leszállt a gép, és Wren visszatért New Yorkba. Megkért, hogy kísérjem el a sürgősségire. Nemet mondtam. Kevesebb mint fél óra múlva felhívott, és közölte, hogy végbélrákot állapítottak meg nála. „Ilyen gyorsan? – hitetlenkedtem. – Nem kell ahhoz legalább egy nap, hogy elvégezzék a tükrözést?” Azt mondta, megmutatta az orvosnak a véres alsónadrágját, és az megerősítette: ez bizony végbélrák. „Hihetetlen – meséltem később a ribancoknak. – A világ első alsógatya-diagnózisa!” Wren könyörgött, hogy fogadjam vissza, de én már addigra lecseréltettem a zárat, és bejelentkeztem szűrésre a nemibeteg-gondozóba.

Mire eljött a karácsony, kibékültem az exemmel. Talán Wren is az övével. November elején, miután a Sandy hurrikán lecsapott, egyszer beszéltünk egymással, és hébe-hóba még ma is gondolok rá. Eszembe jut az a nyár, és hogy milyen könnyű is volt megtartani egy bántalmazó férfi súlyos testét a vízben, végül pedig elengedni őt.

*

Jeanne Dickey amerikai írónő novellái és versei megjelentek többek közt az Identity Theory, a Passages North, a Karamu és más folyóiratokban. Jelenleg New Yorkban él és dolgozik. Az írás mellett hangoskönyvek készítésével foglalkozik: több könyvet is felolvasott már egy vakokat támogató jótékonysági szervezet számára.