Jelige: Marsollo – Komoly játék

A „mai rohanó világban” sürgünk-forgunk, sietünk, elkésünk és stresszelünk össze-vissza, nem állunk meg kicsit, hogy tanulmányozzuk eleink életét. Régen minden nyugodtabb, békésebb volt, és az emberek is jókedvvel indultak felfedezni a szürke mindennapokban rejlő apró boldogságokat.

Nagyapám mesélt egy történetet egy úrról, aki azoknak az embereknek, akik nem találták meg az apró boldogságokat még annak idején se, segített a szolgálatával. Ezt az urat Jászfelsőszentgyörgyi Györgynek hívták. Ez az ember egykoron, a város legmulatságosabb humoristája volt. Nagy népszerűségnek örvendett mind a fiatalok, mind az idősek körében. Ám élete derekán, a felfele ívelő karrierjének egy szerencsétlen akadály állta az útját. A megyébe egy iszonyú járvány fészkelte be magát, ami különbnél különb intézkedéseket vont maga után.

A megye összes városában és falujában kijárási tilalmat rendeltek el, az emberek csak nagyon sürgős esetekben hagyhatták el otthonaikat, amelyből igen sok kalamajka származott. Az utcákat csendőrök felügyelték, a kulturális, vallási és szórakozási helyszínek mind bezártak. A falvak, városok szinte már halottak voltak a puszta utcák komolyságában.

Ahogyan a helyzet komolyodott, úgy az emberek is egyre komolyabbak, távolságtartóbbak, ridegebbek lettek. A kulturális, vallási illetve szórakoztatási intézmények dolgozói mind más munkalehetőség és elfoglaltság után néztek.

Másfél év múlva a járvány teljesen eltűnt a megyéből. Az emberek annyira megváltoztak ez idő alatt, hogy senkinek sem volt kedve se múzeumba, se templomba, sőt még a kocsmákba se járni. Mindenki elvolt a saját dolgával, és úgy érezték, ez így rendben is van. Egyedül Jászfelsőszentgyörgyi Gyuri bácsi volt az, aki szorgalmazta, hogy újra jöjjenek az emberek megnézni előadásait, hiszen élt-halt a járvány időszakban, hogy legalább még néhány száz előadással szórakoztathassa a közönségét az újonnan kitalált szövegeivel és jeleneteivel. Ám a szórakozásra senki nem volt vevő. Minden ember, még a családtagjai is arra utasították, hogy inkább nézzen valami rendes munka után, robotoljon, készüljön, mert a járvány akármikor újra beköszönhet. A szegény Gyuri bácsi jól értett a kertészkedéshez és a növények gondozásához, mivel a szülei anno faluról költöztek be a városba, és fiatalkorában sok ehhez a szakmához kellő készséget sajátított el, így hát beállt a város kertészei közé és együtt metszette a fákat, öntözte a virágokat a többi munkással együtt. Nagyapám azt is mesélte, hogy Gyuri bácsi a munka közben egyetlen kis versidézetet mantrázott szomorúan munka közben. Ez a részlet József Attila Kertész leszek című versének utolsó két sora, amely így szól: „ha már elpusztul a világ,/ legyen a sírjára virág.”

Ahogyan már említettem, még a családja is ellenezte a „komolytalan tréfálkozásait”, sőt arra kényszerítették, hogy keressen egy komoly hobbit, amit esténként gyakorolhat, és ne foglalkozzon többet az új vicceinek a hangos előadásával. Jászfelsőszentgyörgyi Gyuri bácsi tehát elkezdett sakkozni, hiszen egy nagyon közkedvelt, komoly elfoglaltságnak számított az akkor. A családja és a baráti köre is helyeselve nézték, ahogyan a kockás tábla fölött gondolataiba merülve játszadozik a bábukkal a hosszú délutáni óráiban. És így telt el fél éve Gyuri bácsinak: felkelt, dolgozott, sakkozott, lefeküdt, felkelt megint, míg egy olyan napra nem ébredett, amikor érdekes hír ütötte meg a fülét. A városban egy sakkversenyt hirdettek ki a következő héten. Míg öntözgette a virágokat, kerítéseket javított, azon tűnődött, hogy benevezzen a versenyre vagy sem. Nem volt valami nagy játékos, őszintén szólva inkább förtelmes volt, de gondolta magában, hogy kis kalappal is lehet nagyot köszönni, és miért ne próbálná ki magát, lesz egy kis közönsége, ha nem úgy, mint régen, legalább így.

Elérkezett a verseny napja. A felesége a nyakkendőjét igazította, a lánya a cipőjét fényesítette, fia szürkülő haját fésülgette, mindenképpen hangsúlyozni akarták azt, hogy most már Jászfelsőszentgyörgyi György úr is, volt kedves megkomolyodni. Kis idő múlva minden tökéletes volt, indulhattak is a nagy elmék megmérettetésére. Gyuri bácsi belépve a terembe ahol a felállított sakkasztalok mellett sok embert látott, meglepődött. A régi közönsége döntő részben jelen volt az eseményen, de mindenki halkan, diszkréten beszélgetett. Egyáltalán nem látta az ismerős arcok mögött az embereket, a barátait, a családját. Elszomorodva leült egy asztalhoz és várta az ellenfelét, aki perceken belül meg is érkezett. Leült Gyuri bácsival szembe és elindította a sakkórát. A játék intenzíven zajlott, míg Gyuri bácsi ellenfele be nem ért a paraszttal az utolsó mezőre, így visszakérhetett egy magasabb rangú bábut, mint mondjuk egy vezért. Látta Gyuri bácsi, hogy ha visszakér az ellenfele egy vezért, akkor ő teljesen halálra van ítélve. Szóval a paraszt beért az utolsó mezőre, és a Gyuri bácsival szemben ülő játékos biccentett a fejével, hogy tegyen fel neki egy vezért. Gyuri bácsi beletörődve a sorsába felvette a prímás szerepét a Titanicról, és mosolygós, félhangos hangon, mentvén a menthetőt így szólt:

– Milyen bábut kérsz? Szép fényeset, vagy adjak inkább mattot?

A vezért visszakérő játékos és szomszéd asztaloknál ülő versenyzők először meglepődtek a hirtelen jött csendtörésén, majd ahogyan leesett nekik, hogy miről van szó, enyhén, titkon elmosolyodtak. Gyuri bácsi ellenfele visszatérve a fél perccel ezelőtti tudatállapotába, illedelmesen megkérte, hogy a vezért rakja fel Gyuri bácsi, mivel hozzá volt közelebb. A vezér szempillantás alatt felkerült a táblára és folytatódott a játék. Gyuri bácsi csak véletlenszerű lépések sorozatát tette meg a következő néhány percben, mivel nagyon meghatotta, a szóviccéért kapott néhány meleg mosoly. Gyuri bácsi rájött, hogy igazából ő nem a sakk miatt, hanem az emberek, a közösség miatt van itt, és ha néhány mosolyt előcsalt az imént, miért ne csalhatna elő többet is? Mély gondolkodásba esett, mit mondhatna még, hogy derűs arcokat varázsolhasson ezekből a maszkszerű fejvédőkből. Közben, míg a tábla mind a két oldalán nagy gondolkodásokba estek a felek, a szomszéd párbajok sorra fejeződtek be, és lassan Gyuri bácsiék asztala köré gyűltek, hogy lássák, miként végzi ki a két vezérrel a volt humoristát az ellenfele. Az egyik idősebb néző a meccs alatt odasúgta a mellette állónak, hogy mostanában túl sok sakkmeccset nézett a városi parkban üldögélve. Kis szünetet tartva hozzátette azt is, hogy az orvosa azt mondta, hogy kicsit több mozgásra lenne szüksége. Gyuri bácsi felfigyelt a halk panaszra és rögtön „gyakorlatias” tanáccsal látta el a nézőjét:

– Ha több mozgásra lenne kendnek szüksége, sakk helyett nézhetne inkább futballmeccset.

Erre a beszólásra, sorra pukkadtak ki az körben álló emberekben felfújt nevetés-lufik. Gyuri bácsi mosolyogva, önbizalmát visszanyerve a sok pozitív visszajelzés után, fordult a tábla felé érdeklődve a pozíciója iránt. Egyik néző kritikusan megjegyezte a Gyuri bácsi érdeklődő tekintetét látva, hogy ezt a pozíciót már egy bajnok se hozná vissza. Erre Gyuri bácsi ezt a választ a kapott kritikára:

– Tetszik tudni, én annak idején elvertem egy sakk bajnokot és egy pingpong bajnokot is.

A közönség meglepett arccal bámult a humoristára, hogy miket hord itt össze, de Gyuri bácsi folytatta a megjegyzését:

– Mondjuk az is igaz, hogy a pingpong bajnokot sakkban, a sakk bajnokot pedig pingpongban győztem le.

No, ne félj világ, lett ott nevetés. A két vezérrel rendelkező játékos is kuncogva hajolt a bábuk fölé, nem ment neki a gondolkodás. Felnézett Gyuri bácsira és a kezét nyújtotta döntetlent ajánlva, ha még mond egy ilyen jó viccet. Gyuri bácsi azonban így szólt póker arcot vágva:

– Ahham, már tudom mire ment ki a játék. – A hatásos szünet mit e mondata után tartott lecsendesítette a tömeget. – A múltkor láttam, ahogy sakkozott ön a kutyájával. És kérdezem, hogy kendnek ilyen okos kutyája van, hogy sakkozni is tud? Erre kend azt felelte, hogy dehogy, 3,5–1,5 arányba vezetek. Akkor azt gondoltam, hogy a kutya ajánlhatott döntetlent, de rá kellett most jöjjek, hogy ez igazából a kend szokása lehet.

Na, erre beadta a derekát az egész nézőtér, hangosan kacagott az egész terem. Gyuri bácsi ellenfele visszakapta a kezét és ledöntve a saját királyát feladta a mérkőzést és a humorista előtt felállva tapsolni kezdett, amit az összegyűlt közönség is folytatott.

Gyuri bácsi ezen felbátorodva felállott a székre és elkezdte előadni a vesztegzár alatt felgyülemlett vicceinek sorozatát. Az eddig komorkodó alakok, egyszerre változtak át derűs arcú, víg közönséggé. A verseny estig tartó szórakozásba torkollott, ahová összegyűlt a város apraja-nagyja, köztük a polgármester is, aki mindenkit legyőzött a komorságból vidámságba változó versenyben.

Másnap a polgármesteri hivatal közzé tetetett minden utcasarokra egy plakátot, amin ez a szöveg állott: „Tisztelt lakosság! A tegnap este, rájöhetett mindenki, hogy egy közösség igazából, csak akkor működhet, ha ezt a közösséget a derű és boldogság lepi el. Ezért kérem a kedves lakosságot, hogy térjünk vissza a színházba, a múzeumba, a templomba, a kocsmába, térjünk vissza emberi mivoltunkba, emberi életünkbe. Tegnap este Jászfelsőszentgyörgyi György megmutatta a helyes utat, azt, hogy akármilyen komoly lehet egy játék, az legmélyén úgyis egy játék marad. Befejezésképpen azt mondom, játszunk tovább.”

Jászfelsőszentgyörgyi Gyuri bácsi hatására minden visszaállt a régi kerékvágásba, és ő is visszatért a szakmájához, életéhez.

Ha nem látjuk a végét a szürke mindennapok skálájának, álljunk meg kicsit, nyugodjunk le, és játsszuk tovább a játékot vidám, derűs szívvel.