Találkozásom Alain Robbe-Grillet-vel

1965 és 1970 között a Franciaországi Lille egyetemén magyar lektorként dolgoztam, és a tanítás mellett a francia új regény témájában végeztem kutatásokat. Hazaérkezésem után az akkori Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályára kerültem. 1971-ben a Minisztériumhoz érkezett egy meghívás a július 20. és július 30. között Cerisy-la-Salle Nemzetközi Kulturális központjában rendezett az Új regény: tegnap és ma című tudományos konferenciára. Mivel abban az évben jelent meg az Akadémiai Kiadónál Regény vagy „új regény”? című könyvem, értelemszerűen engem bíztak meg Magyarország képviseletével az ülésszakon.
A normandiai kis település, Cerisy-la-Salle az 1613 és 1625 között, XIII. Lajos uralkodása alatt épült, pompás kastélyáról nevezetes. Az impozáns épületbe belépve egy monumentális lépcsőn juthatunk a felső szintre. A régen „nagy teremnek” nevezett könyvtárban gránitkőből épített kémények sorakoznak, a mennyezeten XIII. Lajos kora ízlésének megfelelő festményeket csodálhatunk meg.
A kastély 1952 óta minden év júniusától októberig irodalmi konferenciák színhelye. A tudományos ülésszakok azért is fontosak voltak az új regény életében, mivel a csoport tagjai nem követték az irodalmi élet hagyományait. Franciaországban a tizenhatodik századtól működtek az irodalmi szalonok, ahol az irodalom, a színház, a zene iránt érdeklődő polgárok és nemesek találkoztak heti rendszerességgel. A 18. században Voltaire, Diderot és d’Alembert fejtették ki nézeteiket Párizs legrégibb irodalmi kávéházában, a Café Procope-ban. Az egzisztencialista írók a második világháború után Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir köré gyűltek az „egzisztencialista kávéházakban”, a Café de Flore-ban vagy a Les Deux Magots-ban. Az új regény íróinak sohasem volt ezekhez hasonló törzshelyük, kerekasztal beszélgetések és tudományos konferenciák során váltottak eszmecserét, vitatták meg nézeteiket.
A francia új regényről rendezett tudományos ülésszak, amelyen én is részt vettem, fordulópontot jelentett az egzisztencialista regény kifulladása után létrejött irodalmi áramlat életében. A 'francia új regény' elnevezés Alain Robbe-Grillet 1953-ban megjelent, A radírok című regénye óta használatos a francia kritikában. Az új regény íróinak táborába csakhamar besoroltak valamennyi írót, akik elutasították a hagyományos regényt. Így alakult ki a névsor: Samuel Beckett, Michel Butor, Jean Cayrol, Marguerite Duras, Jean Lagrolet, Claude Mauriac, Claude Ollier, Robert Pinget, Jean Ricardou, Alain Robbe-Grillet, Nathalie Sarraute, Claude Simon, Kateb Yacine. A felsorolt írók közül a konferencián Samuel Beckett, Claude Mauriac, Claude Ollier, Robert Pinget, Jean Ricardou, Alain Robbe-Grillet, Nathalie Sarraute és Claude Simon vett részt. Az alábbi fotón a konferencián részt vevő írók és kiadójuk, az Éditions de Minuit igazgatója, Jérôme Lindon láthatók. Balról jobbra: Alain Robbe-Gillet, Claude Simon, Claude Mauriac, Jérôme Lindon, Robert Pinget, Samuel Beckett, Nathalie Sarraute és Claude Ollier.

A legnagyobb érdeklődést természetesen Samuel Beckett jelenléte váltotta ki. Ő maga szokása szerint most sem adott interjút, alig beszélgetett írótársaival, a legutolsó sorban ült, és átható kék szemével nézett maga elé. Másnap már hiába kerestem tekintetemmel, csak az első napi vitákat hallgatta meg. A többiek mindvégig élénk eszmecseréket folytattak. A konferencia menete a következő volt: írók és teoretikusok tartottak előadásokat az új regény különböző aspektusairól, majd ezekről vitatkoztak a megjelentek. A vitákon világossá vált: az új regény a hatvanas évektől már nem spontán és elszigetelt egyéni próbálkozásokat fedő elnevezés, hanem tudatos, elméleti megalapozást is igénylő mozgalom. Ekkor a Tel Quel-csoportból kivált Jean Ricardou átvette a stafétabotot Robbe-Grillet-től.
Az előadások szünetében és délután bejártam a kastély termeit, megcsodáltam hatalmas kertjét, amelynek egyik dísze a festői tó partján álló, kétszáz éves „keleti” platánfa. A melléképületek, az istálló és az Orangerie-nek nevezett növényház is különleges hangulatúak. A tíz nap alatt ismeretségeket, sőt barátságokat is kötöttem. Az akkor már idősebb Pierre Caminade költő, író, esszéíró szárnyai alá vett, átadta Paul Valéryról írt szép tanulmánykötetét, és több írónak, többek közt a rendkívül jó humorú Alain Robbe-Grillet-nek is bemutatott. Amikor Robbe-Grillet megtudta, hogy Budapestről jöttem, elmondta, volt Magyarországon, ahol szívélyes fogadtatásban volt része, de mindjárt nevetve hozzátette, hogy a két akadémikus közül, akikkel találkozott, az egyik nem szereti az új regényt, a másikkal viszont jót lehetett borozgatni. Az író felesége, aki részt vett a beszélgetésen, félrehúzott, és megkérdezte: tudja-e Monsieur, mit szeret csinálni a legjobban a férjem? Naivul rávágtam: mi mást, mint a regényírást? Mire ő: egyáltalán nem. Apró faszobrokat farigcsál a legszívesebben.
A vitákon voltak számomra igen mulatságos pillanatok. Most, hogy sor került ezeknek az emlékeknek a felidézésére, előkerestem néhány részletet a konferencia 1972-ben megjelent anyagából (Nouveau Roman: hier, aujourd’hui [Új regény: tegnap és ma], Union Générale d’Éditions, Paris). Az egyik hozzászóló Marcelle Wahl Robbe-Grillet A féltékenység rései című regényét bírálva egy bizonyos skorpióról akart beszélni, de az író közbevágott: „A skorpió az édenben van, A féltékenység réseiben pókszázlábú.” Wahl: „Végül is egyfajta skorpió.” Robbe-Grillet korrigálta a hozzászóló hiányos entomológiai ismereteit: „A skorpió pókféle, a pókszázlábú százlábú.” Egy másik, ugyancsak Robbe-Grillet-hez kötődő, de már komolyabb incidens Denis Saint-Jacques, fiatal kanadai kutató provokatív előadása után történt meg. A fiatal kutató Az új regény olvasója című előadásában nem csupán az új regényt, de valamennyi irodalmi művet érintő, lényeges kérdést járt körül. Nevezetesen azt, hogy – mint mondta – „egy irodalmi mű, amelyet nem olvasnak, nem létezik”. Márpedig kik olvassák az új regényt? – tette fel a kérdést. Maguk az új regényírók, akik egymás könyveit mind elolvassák, a kritikusok, akik „hivatalból” olvassák, az irodalom szakos egyetemisták kötelező olvasmányként. Ezen kívül egy igen szűk, a polgársághoz tartozó entellektüel. Az új regény olvasótáborát Denis Saint-Jacques mintegy kétezerre becsülte a kiadott példányok alapján. Robbe-Grillet meglehetősen felpaprikázva utasította rendre az előadót: „Rendkívül bosszantó, hogy az új regény által elért olvasótábort ilyen téves számok alapján becsüli fel. Ön kétezerre teszi olvasóink számát. Most nem íróként, hanem mint az Országos Statisztikai Hivatal volt munkatársa beszélek.” Itt hatalmas nevetés tört ki a jelenlévők sorai között. Ezután Robbe-Grillet elmondta, hogy Michel Butor Módosulás című regényét nem kétezer, hanem négyszázötvenezer példányban adták ki. Robbe-Grillet-nek azok a mondatai is nagy derültséget keltettek, amelyekkel kioktatta az előadót arról, hogy nem kellene olyanokat mondania, hogy az új regényt csak a polgárok olvassák. „Milyen művészi vagy gondolati formát fogyasztanak a proletárok? Gondolja, hogy korában Marx elmélete érdekelte a proletáriátust?” Ezután a vita személyeskedővé vált. Denis Saint-Jacques elismerte, hogy provokatív céllal túlzott, amikor azt mondta, hogy alig kétezer példányban jelenik meg az új regény. „Maga nem túlzott, összevissza beszélt” – hordta le Robbe-Grillet.
Több mint fél évszázad távlatából visszatekintve inkább Denis Saint-Jacques-kal, mint Robbe-Grillet-vel értek egyet, mert igaz ugyan, hogy Robbe-Grillet, Michel Butor vagy főleg az 1985-ben Nobel-díjat kapott Claude Simon egyes regényei több tízezer példányban jelentek meg, és számos nyelvre, köztük magyarra is lefordították, az olvasók száma azonban rendkívül csekély. Ez általában így van. Egy neves író könyve megjelenik, az olvasók megvásárolják, majd felteszik könyvespolcukra. Franciaországra ez fokozottan érvényes. A Goncourt-díjas regények néhány nap alatt elfogynak, de az irodalomszociológiai felmérések szerint csak kis részük kerül elolvasásra. Olvasók nélkül pedig nincs irodalom. Hogy van az, hogy Samuel Beckett viszont ma is a legnépszerűbb francia írók közé tartozik, drámái mindmáig szerepelnek a világ valamennyi országának színlapjain? Erre a kérdésre az egyik válasz az, hogy, jóllehet regényeit számos nyelvre lefordították, így magyarra is (Hogy is van ez, Malone meghal, A megnevezhetetlen, Mercier és Camier, Molloy, Murphy Watt), nem regényei, színművei aratnak ma is sikereket. A másik válasz, hogy Beckett valójában kakukktojás volt a francia új regény írói között. Ha vannak is közös vonások a Robbe-Grillet nevével fémjelzett irodalmi áramlat és az abszurd dráma megteremtője között, azt kell mondanunk, hogy Beckett mély pesszimizmussal párosuló metafizikai szorongása és nemcsak a személyiség, de magának a nyelvnek a széthullása túlmutat az új regény világán.
A francia új regény ma már nem több, nem is kevesebb, mint egy jelentős, de lezárt fejezete a huszadik század francia irodalmának.