Reggel négy nyúlfiókát találtam döglötten. Az anyjuk ott szuszogott a ketrec mélyén, az orrát mozgatta, a fiókák meg tele voltak harapásnyomokkal, és teljesen annyi volt nekik. Addig haraphatta a saját kölykeit, amíg beadták a kulcsot. Nem volt nagy a kár, négy nyamvadt fióka, a szemük sem volt még kinyílva. A fater sosem hagyta, hogy közel menjek a ketrecekhez, amikor sok volt a kölyök. Ne baszogassam a fiókákat, szokta mondani, mert az anyjuk mind megöli őket. Ki kellett próbálnom.

Előző délután, amikor egyedül maradtam az udvaron, benyúltam közéjük, végig fogdostam az összeset, kíváncsi voltam, igaz-e, amit az öregem mondott. Apró, meleg kis bőrcsomagok voltak, éreztem a szívüket meg a légzésüket a tenyeremben. Átfutott a fejemen, hogy egyetlen szorítással összeroppanthatnám egyenként az összeset, de akkor engem is kinyírna a fater. Alaposan végigtapogattam mind a hatot, majd visszazártam a ketrecet, dobtam egy kis füvet az anyjuknak, és vártam, mi lesz. Nem drámázott, nekiugrott a friss fűnek, és aznap már semmi nem történt. De másnap reggelre a hat nyúlfiókából négyet eltett láb alól, és a jelek szerint az öregem észre sem vett az egészből semmit.

Megszámoltam a döglött nyulakat, loptam egy cigit a kredenc tetejéről, meghúztam a bort a kamrában, és kiálltam az udvar közepére füstölni. Megpróbáltam karikákat fújni – nem jött össze. Miután félig szívtam a cigit, visszamentem a ketrechez: semmi fejlemény. A négy döglött fióka szanaszét hevert, a két élő összebújva pihegett, az anyjuk füvet keresett az etetőben, meg vizet az itatónak betett konzervdobozban. Ezek szerint a fater elaludt, feléjük sem nézett, pedig az állatok reggeli etetése az ő reszortja volt. Az anya két lábával a dróthálóra támaszkodott, az orrát mozgatta, nézett rám nagy, hülye, üres szemekkel. Azt azért megtanulta, hogy van valami összefüggés a kaja meg köztünk, kétlábúak között. Tudta jól, ki a főni, jött rimánkodni a kibaszott szénaadagért, meg a vízért, kinyomta a nedves orrát a háló szemei közt. Megböktem a cigi parazsával, mire fergeteges nagy cirkuszt rendezett, ide-oda cikázott a ketrecben, csak úgy dübörgött a büdös kis odú. Ezt még egyszer-kétszer eljátszottam vele, végül meguntam, bementem a házba, fogtam az esőkabátomat meg a hátizsákomat, egy feles palackba leszívtam egy kis bort, és elindultam a ház mögötti veteményes irányába. Kis háztáji veteményes a mienk, nyolc árnyi zöldségágyás, utána meg szinte azonnal az erdő következik. Még kilenc óra sem múlt, máris dögmeleg volt, igyekeztem nagyon a fák közé.

A fák között, a hűvösben viszont eszembe jutott a disznó. Hogy megint meg kell majd locsolnom a hátát, nehogy gutaütést kapjon a melegben. Néhány apró nyúl még nem tragédia, de a disznó az disznó. És én szeretem a disznóvágást. Na jó, nem a disznó üvöltését, azt nagyon nem, idegesítenek az éles hangok, de valamit valamiért. Minden disznóvágást közelről néztem végig, minden alkalommal azt a pillanatot próbáltam elkapni az állat szemében, amikor megszűnik a lelke. Elcsípni, mikor a szemében megjelenik a halál, vagy amikor eltűnik belőle az élet. Még soha nem sikerült. Legalábbis nem emlékszem, mert vagy nem ismertem fel azt a pillanatot, vagy nem a megfelelő időben voltam a megfelelő helyen. Talán, ha ott lehetnék, amikor valaki haldoklik, és az utolsó percekben szólna, hogy na, most figyeljek, mert nemsokára megtörténik. És akkor le sem venném a tekintetemet az övéről, és akkor talán elkaphatnám az élet kihúnyásának azt a pillanatát, amikor kész, vége, tényleg lekapcsolják a villanyt, kialszik a fény. Kialszik a fény. Úgy képzelem, hogy a halál pillanatában kialszik a fény a szemekben. Legalábbis ezt olvastam valahol, talán anyám egyik könyvében, vagy valami filmben mondhatott ilyesmit valaki. Tényleg nem tudom.

Az erdő csendjében a nyulak halála meg a disznó izzadt hátának képe lassan szétfoszlott a gondolataim közül. Befelé haladtam, egyre mélyebben. Talán húsz percig gyalogoltam a széles ösvényen, aztán egy hirtelen kanyarral letértem balra, és addig ropogtattam a gallyat a talpam alatt, míg egy kisebb tisztásra értem. Leültem egy tölgyfa árnyékába, és kikotortam az előző este bekészített tízórait. A bort is meg-meghúztam, majd hanyatt feküdtem, begyűrtem az esőkabátot a tarkóm alá, és behunytam a szemem. A nap pont a sliccemre sütött, és a fejem árnyékban maradt. Közben füleltem, nem jön-e arrafelé valaki, de csak a madarakat hallottam: varjakat, mindenféle énekesmadarat meg valahol távol egy harkályt. Kigomboltam a nadrágomat, benyúltam, de nem állt fel. A bor elálmosított, kicsit mintha a föld is forgott volna velem, aztán elaludtam.

Arra ébredtem, hogy telibe talál a napsütés, a pólóm csuromvíz volt, még a fülem töve is izzadt.

A flakon alján maradt néhány ujjnyi bor, kiittam, az üres flakont meg nagy ívben behajítottam a bokrok közé. Elővettem egy cigit, de az öngyújtóm nem működött. Azt is bevágtam a bokrok közé, a flakon után, a cigit meg a fülem mögé tűztem. Megnéztem a telefonomon az időt, de még dél sem volt. Elindultam vissza az ösvényre, talán összeakadok valakivel, akinek van tüze. Lassan mentem, ráértem, és az időt is el kellett valamivel ütni. Ne nagyon lássanak a szomszédok az utcában, délután egy óráig legalábbis ne. Olyankor szokott befutni a városi busz, így azt mondhatom, hogy hamarabb végeztem, lyukas órám volt, tudom is én. Az ember nem válogathatja meg a szomszédait. Ez pedig különösen igaz volt a szomszédasszonyra, aki egy ideje megpróbál a faternél bevágódni. Szépen megvárta, míg letelik a fél év gyászidő, vagy mi a szar, aztán mindenféle ürüggyel látogatni kezdett minket. Hol egy doboz tyúkzsírt hozott, hol meg valami zöldség, krumpli, paprika, paradicsom volt nála ilyenkor. “Növésben van a gyerek, hát hoztam egy kis ezt-azt”, mondogatta, és olyankor mindig ki volt rittyentve egy kissé. Mindenesetre nem hiszem, hogy rövid szoknyában vagy szűk farmerben kapálta volna a kertet, vagy szórta volna a takarmányt a tyúkoknak. Jó bőr volt. Hosszú combok, szép lábikrák, de ezt a gyerek-dolgot nem tudtam elnézni neki. Ráadásul folyton köpött a faternak, ha napközben otthon, az udvaron látott, vagy hétköznap délelőtt a faluban, és akkor jött a haddelhadd. Ha szép idő volt, akkor hétvégén mindig kiült napozni a hátsó kertbe, egy szál bikiniben. Mindig hétvégén, és mindig délelőtt, amikor tudni lehetett, hogy a fater is otthon van. De a fater hétvégén vagy részeg volt, vagy másnapos, a kertben meg inkább én működtem. Jártam az ágyások közt, végeztem a dolgom, és lestem őt a napozóágyon, ahogy kenegeti a combját, a hasát, vállait. Mivel péntek volt, és hőség, tudtam, másnap is ott lesz a hátsó kertben. Én meg a ribizlibokrok közé osonok, ahonnan nem láthat, és megint meglesem, amint fényesre keni magát, mint a báli cipőt. Talán tudja, hogy ilyenkor ott ólálkodok a ribizlibokrok takarásában. Talán azt is tudja, hogy tudom, hogy tudja. Egy napon biztosan átmegyek majd. Átugrom a kertet, és halálra baszom. Közben meg úgy bámulok bele képébe, mint a megszúrt disznóinknak télen. Aztán bedobom a kerti budiba, vagy elásom a trágyadombon, mint egy macskakölyköt. Ilyesmiken járattam az eszem, már-már azon voltam, hogy keresek egy bokrot, és félrehúzódok, hogy kiverjem, amikor lépéseket hallottam a hátam mögött.

Pszichó volt az. Én csak Pének hívtam, mert a rendes nevét nem tudtam, ráadásul a Pszichót inkább a háta mögött használták, meg a közeli haverjai. Én nem mertem így szólítani, nem voltunk akkora nagy spanok. Néha összefutottam vele az ilyen lógós napokon, csináltunk néha ezt-azt. Két évvel felettem járt, neki is, nekem is megvolt a saját galerink, de ilyenkor mindig együtt lógtunk. Nem volt egy észlény, de azért jókat lehetett vele hallgatni, nem sok vizet zavart. 

Már messziről integetett. Megálltam. Odacsörtetett hozzám, kezet ráztunk. Levette a hátizsákját, és előhúzott egy literes palackot. Vagy két ujjnyi piros lé volt benne.

– Tádám! – mondta, és lecsavarta a dugóját.

– Mi az? – kérdeztem, és átvettem a flakont. Beleszagoltam. Talán likőr.

– Kevert! – mondta Pé. – Húzd meg!

Meghúztam. Gyenge, meggyszörpös vodka volt, ezt nevezte ő kevertnek. Húztam még egyet, és elővettem a cigit a fülem mögül. Tüzet adott.

Megnéztem, hány óra. Majdnem egy óra volt már, lassan akár haza is mehettem. Ott várt a disznó, meg ott voltak a nyulak.

– Te, Pé! Menjünk hozzánk! Mutatok valamit.

Megvonta a vállát, ami kábé annyit jelentett, hogy részéről rendben. Elindultunk ellenkező irányba, majd az erdő szélétől rá a mezei útra, és a hátsó kerten át az udvarra. A fater még nem volt otthon. Péntekenként nagyjából fél háromig melózott, nemrég fizetést is kapott, és ilyenkor mindig elüldögélt a haverokkal valamelyik kocsmában, vagy az utca végén a kisbolt hátsó udvarán. Időnk tehát volt.

Meg akartam Pének mutatni a nyulakat, reméltem, hogy az anyjuk addigra vagy kinyírta a maradék kettőt, vagy éppen akkor akkor teszi el őket láb alól, amikor ott vagyunk. De Pé az oldalamba könyökölt, és állával a szomszéd kertje felé bökött.

– Kösz a látványt Ferike! Ezer hála néked! – és bámult át szomszéd kertjébe.

Ott feküdt a szomszéd ribanc, teljes pompájában, a napozókrémtől csillogó testtel. Pé odalopózott a ribizlibokrok közé, leste azt a nőt, akit én annyira gyűlöltem, de nem tudtam megállni, hogy ki ne verjem rá. És láttam, ahogy Pé a slicce körül ügyködik. Simán rejszolt a csajra, nem zavartatta magát, hogy én is ott vagyok. Aztán befejezte, egy papírzsebkendőt vett elő, megtörölte magát, a zsebkendőt meg csak úgy lazán átdobta a kerten. Vigyorogva jött vissza.

– Majd megtalálja a zsepit. És ha ki akarja dobni, muszáj megfognia. A gecimmel teli papírzsepit, bazdmeg! – és röhögött. Röhögtem én is.

– Van még nálad zsepi? – kérdeztem. Vigyorogva előhalászott egyet, a kezembe adta. Odalopóztam a ribizlibokrok mögé, és én is ugyanazt csináltam, majd átdobtam a zsebkendőt a kerten.

Vártunk egy darabig, hátha felkel a nyugágyról, és elkezdi összeszedni az összekoszolt papírt, de nem történt semmi.

– Meg kellene szoptatni a spinét! – mondta Pé.

– Folyton átjár hozzánk, de a faterom mindig vagy részeg, vagy másnapos. Nem tudom, mit eszik rajta.

– Lehet, te kellesz neki! Friss husi kell a néninek! Kolbász tojással! – röhögött Pé.

– Meg szafttal! – mondtam.

Néztük még egy darabig a csajt, meg-meghúztuk a kevertet.

– Na gyere! – mondtam aztán. Elindultunk a nyúlketrechez. A maradék két fióka is döglött volt. Már a legyek is beköpték őket.

– Mi van itt néznivaló? – kérdezte Pé.

– Itt, kérlek szépen, az a néznivaló, hogy az anyjuk kinyírta a saját kölykeit. Megzavartam őket, és kinyírta.

– Ne bassz! – mondta Pé, felvett a földről egy száraz gallyat, és a rácson át megpiszkálta az egyik nyúlfiókát. Jól látszottak a nyaka körül a harapásnyomok. Mintha egy nagy tűzőgéppel mentek volna végig rajta.

– Tudtad, hogy nagyon beteg vagy? – kérdezte Pé egy kis idő után. – Bírlak, hülyegyerek! – tette hozzá.

Kitettünk két műanyag széket a szőlőlugas árnyékába. Megittuk a likőrt, bagóztunk. Éreztem, hogy még innunk kéne, vagy valamit csinálni. Felgyújtani a házat a gecibe, vagy tudom is én. Szinte viszketett a testem.

– Kellene még egy kis pia – mondtam. – Van borunk, lehúzok ebbe egy flakonba.

Bementem a nyárikonyhába, benyitottam a kamrába. A falról leakasztottam a sárga gumislagot, beletettem a boros korsóba. Kibányásztam egy üres fantás palackot az egyik polc alól, leszívtam egy fél liter bort. Visszamentem a lugasba, odaadtam Pének. Meghúzta, aztán végigköpte az udvar betonján.

– Ez szar! Ez tiszta ecet! – mondta

Hideg volt a kamránk, de bor így is megsavanyodott nyár elejére.

– Van pénzed? – kérdeztem

– Nincs – válaszolta Pé. Bementem a házba, kinyitottam apám ruhásszekrényét, végigmotoztam a zsebeket, de csak aprópénzt találtam.

Visszamentem a lugasba. Elővettem az egyetlen szál cigit, ami még maradt.

– Nincs még egy? – kérdezte Pé. – Az enyém elfogyott.

– Ezt elpostázzuk – mondtam. Volt még egy pár szál a konyhakredenc tetején, azt viszont nem mertem elcsórni. Ha apám éjszaka részegen felkel, és nincs cigi, nekem végem.

– Ennyi pénzem van – mutattam Pének az aprót. Kettőt szívtam a cigiből, odanyújtottam neki. Jó nagyot szippantott belőle. A füstöt úgy fújta ki, hogy közben visszaszívta az orrán át, és buggyantott egy pöpec karikát. Majd azt mondta:

– Tudom, honnan szerezzünk. Ismered a falu végén azt a szemüveges okostojást?

Ismertem. Egy ötvenes fazon volt, aki nemrég, talán egy éve költözött a faluba. Láttam egy párszor. Gyöngyúkokat tartott, meg méheket, két apró, fehér kutyája volt, meg két macskája, azok is fehérek. Nem nagyon beszélt senkivel, nem járt hozzá senki. Elvolt egymagában. Egyszer jártam nála, a fater küldött át kölcsönkérni valami szerszámot.

Pé maga elé nézett, aztán csendben azt mondta:

– Kérünk tőle. Ha én kérek tőle kölcsön, nekem mindig ad. 

Pé felállt, nyújtózott egyet.

– Megyünk? – kérdezte

– Hová? – kérdeztem vissza hülye arccal. Én is felkászálódtam a székből.

– Az öreghez. Engem imád. Folyton kölcsönkérek tőle, de soha nem adom meg, nem is kéri vissza. Majd meglátod! 

– Várj egy keveset – mondtam aztán. – Leteszem a tatyómat.

Bementem a hátsó szobába, az íróasztal melletti szék támlájára akasztottam a zsákomat, kivettem néhány könyvet meg füzetet, és az asztalra tettem, mintha valami nagy tanulás kellős közepén álltam volna fel onnan. Melegem volt, lecseréltem a farmeromat egy rövidnadrágra. 

Pé már a járdán várt engem. Csendes volt a falu, a házak mintha lebegtek volna a hőségben. Betértünk a szomszéd utcába. Alig száz méter után a mező következett. Egy ösvényen, a kertek alatt tapostuk a gyomot a falu széle irányába, az öreg házához.

Az okostojás kint matatott a kertben, a méhei közt. Pé bekiáltott neki. Az meg vigyorogva visszaintegetett. Pé rutinnal nyúlt át az alacsony kertajtó fölött, kiakasztotta a riglit, kissé megemelte és kinyitotta. Az öreg elindult felénk, levette a fehér kesztyűket, a hóna alá csapta, és kezet nyújtott. Puha, meleg tenyere volt. Mint egy nyúlfióka.

– Gyertek be! – mondta, mikor a ház elé értünk. – Ne álljatok itt ebben a melegben.

Két fehér macska messziről figyelt, nem jöttek közel hozzánk. Szerintem megérezték, hányadán állok a macskákkal.

Bent a házban hűvös volt. Leültünk a nappaliban.

– Hozok valamit – mondta az okostojás. – Éppen csak bújjak ki ebből – mutatott a fehér overalljára. Hátrament az egyik belső szobába, nemsokára egy üveg Jägermeisterrel a hóna alatt tért vissza, és egy tálcán három pohárral. Zöld, kantáros halásznadrág volt rajta. Kitöltötte az italt, kézbe vett egy poharat, leült velünk szemben a fehér fotelbe. Minden bútor fehér volt, a kávézóasztalt kivéve, amin a tálca volt az üveggel meg a poharakkal. Fehér volt még a fal is, minden.

– És akkor mi járatban? – kérdezte

– Kellene egy kis pénz, le vagyok égve – mondta Pé. – Majd a jövő héten visszaadom.

– Oké – mondta az okostojás, és vigyorogva hátradőlt a fotelben. Felválta nézett rám, meg Pére, közben hunyorgott. Majd az állával felém bökött:

– És ő? – kérdezte.

– Ő velem van. A haverom. Le vagyunk égve.

Hallgattunk egy darabig. Az egyik macska bejött, hozzádörgölőzött az ajtófélfához, majd észrevett engem, és gyorsan odébb is állt.

– Tegyek be valami filmet? – kérdezte az okostojás

– Most nem kell – mondta Pé. – Szóval egy százasról van szó…

A fickó mosolygott. Olyan volt, mint egy malac: majdnem teljesen kopasz volt, a szemöldöke meg fehér vagy szőke, mint a disznók szőre. A szeme is apró volt, mint a malacunké. Az egész feje olyan volt, mint egy apró malac. Engem bámult. A kezemet, cipőmet, ingemet, lábamat, fülemet, mindent megnézett magának. Végül behörpintette a teljes pohár Jägermeistert, felkelt a fotelből, és elindult az egyik belső szobába. Pé utána.

– Te nem jössz? – kérdezte az ajtóból. Felkeltem én is, elindultam utánuk.

Mikor a szobába értünk, az öreg letette a poharát egy komód tetejére, majd térdre ereszkedett, és gombolni kezdte a sliccét.

– Gyere ide, kicsike! – mondta Pének

– Most nem – mondta Pé. – Kellene egy százas, majd megadom. Később visszajövök….

– Na, gyere! Gyere már ide! – mondta rekedtes hangon, miközben a gatyájában turkált. Majd rám nézett. Már nem mosolygott, csak mereven nézett rám, olyan arccal, mint egy játékbaba, és tovább matatott a sliccében.

– Legalább vedd elő! – mondta Pének, de közben meg engem bámult apró malacszemeivel. – Ha előveszed, adok százötvenet! 

Közben Pé slicce felé nyúlkált. 

– Állítsd fel kicsim! – mondta neki.

– Most nem fog menni – mondta erre Pé.

– Már nem szereted a bácsit? – kérdezte az öreg, közben ott térdelt, és egyre sebesebben járt a keze a nadrágjában, bal kezével pedig Pé lába közé markolt.

– Engedj most el – mondta Pé. – Ne most…

Én közben megkerültem őket, mert észrevettem egy pénztárcát a könyvespolcon. Az öreg teljesen elmerült a dolgában, látszólag észre sem vett. A tárca jó vastag volt, kihúztam belőle néhány ötvenest meg tízest, és a farzsebembe gyűrtem. Pé közben engem nézett, én meg a hüvelykujjammal intettem, hogy minden oké. Pé vigyorgott, és bólintott. És akkor az öreg felnézett rám. Annyira beleélte magát, hogy egy csepp nyál is kicsordult a szája szélén. Hirtelen kivette a kezét a sliccéből, átölelte a lábamat, belemarkolt a combomba, elkezdett maga felé húzni. A fejét a lábamhoz szorította, éreztem a nyálát a térdemen.

– Gyere te is! – nyögte. Forró volt a feje, és vörös. Beláttam a pólója alá. A háta is vörös volt. Gyér, fehér szőr borította, mint a disznónkét.

Egy apró kalapácsot láttam a pénztárca mellett, olyat, amit apró szegekhez használnak. Az öreg rám meredt, én meg vissza őrá. Óvatosan nyúltam a kalapácsért, jól megmarkoltam, és hosszan, nagyon hosszan belenéztem a szemébe.