Téli párlatok

Egy gyertya ég. Három még üres,
háromszor tehát még várhatok,
a fák alól kint a csend kiles,
itt-ott bekúsznak téli párlatok,

a plázák parfüm-pontsorok,
rapid megrendelésre advent,
az ablakon csillaglé csorog,
remény csak villanásnyi van bent.

Két gyertya ég. Kettő lángtalan,
még elég, ennyit lehet várni,
s bízni majd: hátha hátravan
a bizonyos mondhatatlan bármi,

hogy a sejtek összeálljanak
lélekké, pár erős, tiszta szálra,
száz parányi amorf folt-alak
szelíden magába fókuszálna

kandalló-tüzű érintéseket,
s ahogy az üveghangú jég törik,
amint a felhő a hegy felett
ezer váltott alakba öltözik.

Három gyertya ég. Egy itt még hideg,
remény, de mégis addig itt megül,
amíg a csendben ébredő kileng
a kirakat-fények és a plázahéj mögül.

A lámpalé a kőre rácsorogna,
az ünnep már a küszöbre téved,
hogy türelmes csendben ácsorogva
teríthessen szelíd szemérmet:

a hivalkodó, harsány fény helyén
a gyertyatánc olyan gyűretlen, sima,
mint mikor selymes dobbanás körbeér,
s a szívekben lesz hely laknia.

Négy gyertya ég… Olyan lesz itt az est,
ahogy formákba öntve, mint viaszt,
olvasztjuk újra: él a gyertyatest
s tanuljuk végre csonkig égni azt.