Tájékozódni képtelen az érzelem
Boka a szélben
hosszú utat kell bejárni,
oly hosszút, amely a létezés megismerhetetlen peremein vezet által,
olyan felderítetlen területeken, amelyeken még tájékozódni is rest az összes érzékszerv,
és tájékozódni képtelen az érzelem,
s ahol minden lélegzetünkön megtapad néhány jöttment sérelem,
mint holmi lételem,
amelyben a természet csodái erősítik önértékelésem,
magamhoz nyúlva gyógyítom lelki sebeim
bokáig a vízben,
ahogy magamra maradok ebben a viccben
az ingovány kísérjen utadon!…
mint a jókívánság,
amely bár későn érkezik, mégis minden szándékot elfed,
legyen bár pozitív vagy ártó, aljas vagy alpári,
listázott bajaink,
és a szőnyeg alá söpri a málló vakolat ábrándjait
– vagy volt ott még valami homályos jelenség –
(…a senki házából származom…)
…és majd ha egyszer kitisztul az ég
vele tisztul az értelem,
ahogy a józanodás pillanatában megcsillan a szem,
csak a fej ne hasogatna még…
firtatjuk még a disztichonváltás lényegét,
miért jobb nekünk posztmodernbe burkolódzni,
kinek az arcán csattannak a rímek,
vagy a klapancia kit, s hogyan talál meg,
ellenmáglyákat már nem rak itt senki,
(…szemfüles lektornak sem marad hát mit aláhúznia…)
s nem is volna kit reájuk vetni,
Chagallnak talán még egy lecsót feltálal ebédre a sors,
oszt aztán annyi,
bízzunk mindent a szeszélyes kedélyre,
ha egyszer már az erősebb kutya jól végezte dolgát,
visszautakra vajh hol fogunk lelni?
…mély levegő, belélegez, visszatart,
háromig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, háromig számol, kifúj,
mint egy bűvészmutatványban,
úgy kapaszkodtam fel a villamosa a délutáni csúcsban,
kórházak lépcsőjén a szenvedélyt kergettem,
az izzasztó hőségben vízlépcső valék,
a bostoni teadélutánon pedig maga a cserje,
vérbő krimiben a gyilkos krokodilkönnye,
summa cum laude végeztem a Bétaville-i Egyetem sommás tanszakán…
és közben bokáig tapostam a vízben a süppedős iszapon,
hogy aztán hűs fuvallatban szárítsam magam,
a kellemesen somfordáló szellő bűvkörében
továbblépve nyikorgó ajtók csapódtak tágra,
sziklaszirtek oldalában repedt fel a talpam,
fondorlatok álcájából tűnt elő a félelem,
az összeesküvések nem az elméletekben lakoznak,
sokkal inkább a borzongás hevében,
kristályalagutak fodrozódó vonalvezetése mentén,
ahol még az átutazó is rabnak érezheti magát
– teljes joggal –,
s ahol a bántóan profán megnyilatkozások útvesztőjébe tér az elme,
mert,
ha picsarészegen kihányom a paradicsomlevest,
a betűtésztából is értelmesebb szöveg jön ki
az aszfalton elkenődve, mint a mai magyar közélet uralkodó témái…
itt érzi úgy a test, hogy visszaútra már nem lelhet,
fodrozódik csak önmagában, ahogyan én is magamra maradok ebben a viccben,
settenkedik már a kényelem,
így szárogatom bokám a szélben,
szordínó az észben,
dicshimnusz az égben…
a sövény bezárul,
körbenőtt mindent,
két teve kaszálja a lekvárt a Himalája tetején, a sziklaszirtek oldalában,
s bár biztosan itt fészkelnek valahol a közelben
– a serpák talán még a fészkelőhelyeiket is ismerik –,
a létezés kiismerhetetlen peremét kapirgálják ők is,
(el)rendeletlen,
rendületlen,
lendületlen,
mély levegő, belélegez, visszatart, háromig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, háromig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, háromig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, négyig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, ötig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, hatig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, hétig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, nyolcig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, kilencig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, tízig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, tizenegyig számol, kifúj,
mély levegő, belélegez, visszatart, tizenkettőig számol, kifúj,
mígnem végül majd ők is örök nyugovóra térnek
hosszú utat kell azonban addig még bejárni,
oly hosszút, amely a létezés megismerhetetlen peremein vezet által,
olyan felderítetlen területeken, amelyeken még tájékozódni is rest az összes érzékszerv,
és tájékozódni képtelen az érzelem…
