Tudjuk meg milyen az íze a gyógyulásnak 

senki sem tudja 

meggyóntalak 
láttam formalinban ázni a tegnapot 
a kíváncsiság legyűrt 
kifehérítette a bűnöket 
eltévesztettelek 
botorkálok veszélyes zátonyok között 
ellenérték nélküli csöndben 
a távolság bizserget 
magányomra álarcot borít a köd 
csak rendszerüzenetek érkeznek 
s az infúziós tasak a tanúm 
már senki sem tudja hol vagyok 

az utolsó nyár

bojkottot hirdettél 
ám az emlékek olyanok mint a tiszai 
homokzátonyok: foglyul ejtenek 
s ha nincs elég bátorságunk a magányhoz 
összeköltözik álom és gyötrelem 
s a hiány kiirthatatlanná válik 
ha azonban bűntudat nélkül tüntetjük el ami még 
egymásra emlékeztet sohasem 
tudjuk meg milyen az íze a gyógyulásnak 

[omlásveszély] 

omlásveszély – tábla jelzi – 
de a látvány mindent megér 
a kopár hegygerinc 
a tücsökciripeléstől hangos 
kőrengeteg gyermekkorod 
portyáit vetíti eléd 
kiülsz a sziklaperemre s a nyitott 
tekintetű kősivatagot bámulod 
ahová folyton elzarándokolsz 
– omlásveszély – félni 
kellene de nincs miért 
s hogy újra magadra lelj kövekbe 
zárják szorongásaikat a fóbiák 

az elcsórt idő 

nyüszít a fájdalom 
egy pillanatra visszaköltözik a gyermekkorod 
– testvéredet temeted s vele az emlékeket – 
csak néhány érinthetetlen tárgy marad  
azokat bámulod reménytelenül 
boldogok a boldogtalanok mert kilopták 
magukat az elmúlásból 
hisz jogosultság nélkül meghalni is nehéz 
s az sem vigasz ha a végső elmúlás előtt 
az elcsórt időért cserében titkon majd 
Isten is földi állampolgárságért folyamodik