Terra immaculata 

„Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú csoda..." (P. S.)
  
„Μια φορά στα χίλια χρόνια (...)
Το μαγεύουνε και βγαίνει
το θαλασσινό τριφύλλι” (O. E.) 
 
Itt? Nincs, ha nincs mitől tartanod.
Van, ami vagy. Valójában.
(A választóvíz)

A. K.-nak szívmeleg öleléssel

A szülőhegytől alig pár óra járóföldre. 
Át láthatár lapályán – évmilliók alatt húzta délnek a folyó. 
Itt, ahol véget ér az ország, vályogján elperegnek az utolsó házak: két töltés közt, tengeriföldön át kanyarog az agyagos porút. Előbbin, a tündérrózsás hídnál, hol túl emberöltőn hajdan határbódé kucorgott, már senki nem őrzi az átlépés helyét – csak a villázó lilék, a tükörről felcsapó kócsagszárnyak.  S amiképpen mindig – a méhszurkos, óarany ér. A nyiladozó tündérfátylak. Cser- s huminsavak. Iszap csurgó borostyánján egy villózó emlékezet zárványai. 

A belső töltés mögött már tölgyzöld s fűzezüst, csalogányos vadon. Lódul a szív, vékonyka, csalánerdős csapát húz. Majd rázárul vérszívófelhők, lombok rezzenetlen kupolája. Illan végre szem elől – s vele lépésről lépésre semmibe az út. 

Itthon van. Rekkenőn suttogó, öreg árnyak között. Süppedéki rengetegben, útvesztőtelen úttalanságban. Örömei vannak. S angyali kísérői – óvó kharübdiszei ingoványnak. Szedret sercint, ligeti szőlőt hajt, felfut egy fehér nyárra, ide-oda hajolgat a test, úgy cikcakkoz lába, akár a lombszűrt morotvákon villázó úszómohák. Vagy az imént elhagyott cérnázó fényeresz, zsombék viperája.  

Lassankint odaér – szikkad az utolsó semlye. Fehéren mészlik erdőalj kopárja. 

Dűnetetőn nyílik dzsungele függönye. 

Meddig szem ellát, vakító, fölvert sirályfelleg: csillámok folyómeandere fölött kavarog. Föveny csillogó gyapja, lana! Horganyfehér, nyomtalan, vízrajzú homok. Repedt terrakották, lobogó levegő, tűző senkiföldje. Új föld, új ég. Meztelen teremtés: időtlen változó.  

A kristályos csurgók, az égazúr, halezüsttől hemzsegő lagúnák, a mézlő, forró dűnetavak, vagy ez itt, mely oxidtól rózsálló szűrt zöldjén, mint áttetsző turmalin ragyog: mind e rejtett ország, ahogyan született, villámsebesen illan, s éppoly szeplőtelen tisztán – szüli-nyeli ígéretföldjeit, óvja örvényei titkát, szerelme gyümölcsét a folyó. 

De addig, együttállás időtlen pillanatára, tüzeiben minden, mi enyészet,  
villanat alatt fehérre ég. Tetemek, uszadékfák: alabástrom ékkövekké. 

Dűnék közt kristályos csermely, jégmadaras, illanó üvegkacagás.  

Lobogó tűzben, iramló vízben – álmodó otthona illó földjein, délverő szigonyú napon.

A.D. MMXXIV, Áldás havában

Illusztráció: a szerző fotója