Talán Jézus

Ahogy meglátta, apám arca olyan lett, mint anyánk sírján a márvány. Kemény és hófehér, szürke fonatokkal erezett. Egykorúak lehettek, de apámmal ellentétben vékony testalkatú volt, lekonyuló bajuszát sárgára festette a nikotin.

Az étterem ajtajában állt, nem mozdult még azután sem, hogy a máskor harsányan bratyizó, vastagon röhögő apám szokatlanul tétova mozdulattal és szótalan invitálta beljebb. Elébe ment, s egy pillanatig azt hittem, átkarolja, és úgy vezeti az ülőhelyéhez, hiszen láthatóan ismerték egymást, ehelyett azonban tisztelettudóan, szinte félénken közeledett hozzá. Ő, aki senkit nem ismert el feljebbvalójának vagy nála különbnek. Aki a pincérséget alantas szakmának tartotta, emiatt inkább a konyhában tüsténkedett, és mi, a fiai vittük a felszolgáló szerepet, míg ő a konyhaajtó mellett múlatta az időt két főzés között, hogy lássa, kik érkeznek, és eldöntse, ki mennyire élénk köszöntésre érdemes.

Az én büszke apám most bizonytalannak tűnt, egy darabig álldogált a vendég asztala mellett, majd néhány kínos másodperc múltán leült mellé, nézte, valamit suttogott neki, egészen a füléhez hajolt. A bajuszos meg csak meredt maga elé, hosszú karját lefelé lógatva. Félkezű volt, üres ingujja begombolatlanul fityegett.

Egyszerre csak az apámra nézett, és mondott valamit. Talán egy szót, esetleg egy tőmondatot. Ő bólintott, bement a konyhába, és főzött egy adag babgulyást. Kenyeret szelt hozzá, darált erőspaprikát adagolt a porcelán tartóba, kiskanalat tett mellé, felszolgálta. A férfi lassú mozdulattal merítette bele a kanalat a sűrű levesbe. Óvatosan a szájához emelte, belapátolta, kicsit várt, majd lenyelte. Mindeközben a mellette ülő apám feszülten figyelte, és az abrosz csücskét markolászta.

Amikor végzett, a férfi megtörölte a száját, felállt, és anélkül, hogy apámra nézett volna, anélkül, hogy egy szót is vakkantott volna, kisétált az étteremből.

– Ő nem fizet. Soha nem fizet, akárhányszor is jön ide. Érted? – suttogta az apám, és onnét kezdve minden nyitvatartási napon, pontban tizenegykor nekilátott a babgulyás elkészítésének. Mindig frisset főzött, ami ellentmondott a józan észnek, hiszen érdemes lett volna nagyobb mennyiséget készítenie, és adagonként lefagyasztania. Ahogyan az szokás. De nem. Még a darált erőspaprikából is újat készített.

Többé nem ment ki a bajuszos elé. Nekem kellett kiszolgálnom. Szigorúan megszabta, hogy nem fecseghetek. És eszembe ne jusson bármilyen érzelmet mutatni! Legyél professzionális – kötötte a lelkemre, aztán a konyhából leste a lengőajtó résén keresztül, hogy minden rendben ment-e. Csak akkor bújt elő, ha már távozott a vendég, majd a nap hátralévő részében fújtatva törölgette a homlokát az ajtó melletti trónusán ülve.

– Ki a fene ez? – kérdezte a bátyám, akit bosszantott, hogy a legforgalmasabb időben a konyhába kényszerült, amivel elesett némi jattól, de egyébként is zavarta a titokzatos öreg viselkedése.

– Talán Jézus, álruhában – szaladt ki a számon. Végtére bárhogyan is kinézhet. Az apostolok sem ismerték fel először, amikor húsvét után megjelent.

Apám meghallotta a konyha túloldaláról, és rosszallóan pisszegett.

A férfi nap mint nap eljött, nem győztem csodálkozni azon, hogy nem unja meg a babgulyást. Ette, csak ette, monoton mozdulatokkal lapátolta a szájába, néha tört egy kis kenyeret mellé, abból is a legjobbat kapta, hajnali sütésűt, két szeletet, de csak az egyiket fogyasztotta el.

– Mi lenne, ha damasztszalvétával terítenénk? – provokáltam egy nap az apámat, aki felvonta a szemöldökét, eltűnődött az ötleten, majd rám horkant:

– Nem lopjuk mi a pénzt! Jó lesz a papír is.

Egy jó hónap telt el, amikor az egyik hajnalon apám azzal rontott be a szobámba, hogy nem érzi jól magát. Céklaszínű volt a szája széle. Egy órával később meghalt a mentőben.

Az éttermet egy hét múlva nyitottuk újra, és már az első napon megérkezett a bajuszos. Várnia kellett, mivel elfeledkeztem róla, és nem készítettem elő az ételt. A bátyámnak jobban ment a főzés, de dacosan kijelentette, ő idegeneknek nem csinál ingyen ebédet.

A bajuszos merev tekintettel nézett rám, aztán a kenyérre, biztosan kiszúrta, hogy nem aznapi. Belemártotta a kanalát a levesbe, összehúzott szemmel vizsgálta az állagát, talán észrevette, hogy ez sem olyan, amihez szokott. Megköszörültem a torkom:

– Apám egy hete elhunyt. A szíve vitte el. Nem szenvedett.

A bajuszos visszaeresztette a kanalat a rozsdamentes bográcsba. Egy ideig mintha a babszemeket számolta volna, aztán hátratolta a székét, felállt, azt hittem, részvétet fog nyilvánítani, de nem tette. Szó nélkül távozott.

– Biztos, hogy nem Jézus volt – mondtam később a bátyámnak. És nem is legkisebb közülünk, tettem hozzá magamban.

– Bárki is, többé itt nem potyázik – felelte a fivérem, majd közölte, innentől ő ül apánk helyén, a konyhaajtó melletti széken.