A hosszas elidőzés mestere

Adalbert Stifter (1805–1868) a költő Lenau, a drámaszerző Grillparzer és Nestroy mellett a XIX. századi osztrák irodalom legjelentősebb prózaírója. Nagyregénye, a Nyárutó (1857), amelynek olyan csodálói voltak, mint Nietzsche vagy Thomas Mann, Adamik Lajos fordításában a 2011-es év egyik könyvsikerének számított. Idén pedig régi adósságként végre megjelent Stifter másik fontos műve, a Színes kavicsok (1853) című novelláskötet is. A hat elbeszélésből ugyan Tandori Dezső átültetésében a Hegyikristály című történetet már ismerhette a magyar olvasóközönség, de a teljes kötet csak idén látott napvilágot Muth Ágota ihletett fordításában, aki nem először foglalkozik az osztrák szerzővel. 2005-ben neki köszönhetően jelent meg magyarul Stifter tizenkét tárcanovellája, a Bécs és a bécsiek, életből vett képekben, amelyeket az író a hasonló című, 1844-ben kiadott antológia számára írt.

Adalbert Stifter a Cseh-erdő vidékén, Oberplanban töltötte gyermekéveit. Majd a haladó pedagógiai szemléletéről és természettudományos kutatásairól híres Kremsmünster bencés apátság növendéke volt. Bécsbe kerülve jogot és természettudományokat hallgatott, de mivel utolsó vizsgáját nem tette le, nem kapott diplomát. Ezért házitanítóként tudott csak elhelyezkedni. Többek közt Metternich kancellár egyik fiának oktatója lett. Pedagógiai munkásságának elismeréseként nevezték ki 1850-ben a felső-ausztriai iskolák tanfelügyelőjévé, ami miatt Linzbe költözött, ahol haláláig élt.

Stifter sokoldalú tehetség, sokáig nem tudott választani a festészet és az irodalom között. Végül az Iris évkönyvben megjelent novellája, a Mezei virágok (1841) sikere avatja íróvá. Ekkor kezdődik Heckenast Gusztávval való barátsága, aki az író haláláig örökös kiadója és nagyvonalú anyagi támogatója. Cserébe a festői vénájú Stifter könyvdíszítési tanácsokkal segítette a pesti nyomdász munkáját. Szoros kapcsolatukat jól jellemzi, hogy Stifter megmaradt leveleinek kétharmada Heckenasthoz szól, és a család a nyomdászt értesítette elsőként az író tragikus haláláról.

A festészet végigkísérte Stifter életét. Tehetségéről képet alkothatunk a Színes kavicsok borítója révén, amelyen Stifter Im Gosautal című alkotása látható. Kezdetben leginkább a kor divatja szerint romantikus stílusú tájképeket alkot, mint a szintén osztrák Pettenkofen vagy magyar kortársai, Markó Károly, Ligeti Antal, Telepy Károly. De Stifter tájai nem a magyar puszta vagy Itália, hanem az osztrák Alpok. Amint nagyregénye és novelláinak többsége is szülőföldjén, a Cseh- erdő vidékén játszódik. Ekkoriban képeinek kedvelt motívumai a felhők, a viharos ég, a kövek és hegyek világa. Innen jut el élete utolsó szakaszában a kora-impresszionista, szimbolista tájábrázolásig, mikor is a holdfényes, titokzatosan sejtelmes éjszakai táj lesz főtémája. Ez a váltás, változás írói életművére is visszahat. A Színes kavicsok novelláinak címében szereplő ásványok (gránit, mészkő, turmalin, hegyikristály, macskaezüst, holdkő) mind jelképes értelmet hordoznak, előrevetítik a történet mondanivalóját.

A festői látásmód Stifter prózájának fontos jellemzője. A Színes kavicsok novelláiban egyszerre ábrázolja a minket körülvevő mikro- és makrokozmoszt. Hosszasan és aprólékosan időz el az emberi világ legegyszerűbb, hétköznapi dolgainál, legyen az egy régi gránitkő pad, egy szurokégető tevékenysége, a finom fehérneműk mosásának titkai. Emellett minden elbeszélésben központi szerepet kapnak a természet vad, pusztító erői: pestisjárvány, vihartól megáradt hegyi patak, téli hóvihar, tűzvész, vagy a (napóleoni) háború, melyek fizikaliag és erkölcsileg próbára teszik a főhőst.

Stifter eredetileg ünnepi, karácsonyi ajándéknak szánta művét a korabeli ifjúságnak. Öt, korábban folyóiratban megjelent írását fűzte egybe, erősen átdolgozva, új címekkel és kiegészítve egy hatodikkal, a Macskaezüsttel. A korábbi címek a történetek főhőseire utalnak: A szurokégető (Gránit), A szegény jótevő (Mészkő), Az úriház portása (Turmalin), Egy fehér kabát (Holdkő), illetve a Hegyikristály esetében az elbeszélés idejére: Karácsony éj. Az új, szimbolikus címek ötletét, amely egységgé ötvözi az egyébként erősen különböző, mégis sok tekintetben hasonló írásokat, gyűjtőszenvedélye adta az írónak, aki gyerekkorától vonzódott az ásványokhoz, kövekhez. Pedagógusi életszemlélete összegzésének, hitvallásának szánta tehát Stifter ezt a kötetet, mint ezt a könyv előszavában kifejti: „ Amint a külső természetben, úgy van ez a belsőben is… Mi a szelíd törvényt akarjuk látni, amely az emberi nemet irányítja… léteznek olyan erők, amelyek az egész emberiség fennmaradásáért tevékenykednek… Ezen erők törvényei pedig az igazságosság törvénye, az erkölcs törvénye, az a törvény, amely szerint minden ember figyelmet és tiszteletet érdemel, sérthetetlen a másik számára… értékként becsüljék, ahogy minden egyes ember érték a többiek számára… kincsként tartsák számon, ahogy minden egyes ember kincs a többiek számára.” Stifter a felvilágosodás korának szülötteként hitt az ember nevelhetőségében a jó példa által. A Sanftes Gesetz (Szelíd törvény) híveként nem a revolúciótól – amitől meg is rettent 1848-ban, a forradalom napjaiban –, hanem az evolúciótól remélte az emberi nem fejlődését. Ezért állítja elbeszéléseiben hőseit, akik mind hétköznapi emberek, sőt többnyire gyermekek, próbatételként természeti akadályok, katasztrófák elé, hogy a művek végén kitartásuk, emberségük révén győzelmeskedjenek, és elnyerjék méltó jutalmukat. Jó példa erre a Holdkő című elbeszélés, amely rokonítható Kleist szintén a napóleoni háború idején játszódó O… márkiné című novellájával. De míg ott a történet tragikus véget ér, itt az egykor ellenségnek számító katonatisztből barát, sőt családtag, férj lesz. Két történet jelent csak kivételt, a Turmalin és a Macskaezüst, ahol a főhősök egy családi tragédia vagy származásuk, neveltetésük miatt képtelenek beilleszkedni a polgári társadalomba, a civilizációba, inkább remeteként elvonulnak a világtól (Turmalin), vagy visszatérnek a szabad, romlatlan természetbe (Macskaezüst).

Thomas Mann a világirodalom egyik legkülönösebb, legrejtélyesebb, titokzatosan hűvös és csodálatosan lebilincselő elbeszélőjének tartotta Stiftert, az író egyedi stílusjegyeként a hosszas elidőzés mesterének nevezte. Valóban ritka élvezet olvasni a novellák festői, aprólékosan részletező leírásait, belemerülni a lassan csordogáló, indázó történetekbe, ahol az idilli felszín mögött mindig ott bujkál a tragédia. De Stifternek ezeket a súlyos, drámai helyzeteket is sikerül megszelídítenie, feloldania, hirdetve az ember győzelmét a természet pusztító erői felett.

Adalbert Stifter: Színes kavicsok. Hat szívmelengető történet. Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója Budapest, 2024.