Söténd rászolgál a nevére, gondolta Kardos is, miközben a játszóteret bámulta a konyhaablakból, s én egy percig sem vitatkozom vele, hogy őszinte legyek. Odakinn kétségkívül nem sütött hétágra a nap, sötétnek azonban leginkább az ablaküvegre szottyadt vastag koszréteg miatt látta a külvilágot Kardos. Rágyújtott egy újabb cigarettára. A füst föllibbent, és gomolyfelhőként kavargott a plafon alatt, pontosan ott, ahol a sárgára pácolódott oldalsó fal a dohánybarnára érett mennyezettel találkozik. Kardos szemmel tartotta a hintában ülő két kamaszt. Söröztek. Beszélgettek. Kardosnak úgy tűnt, mintha időről időre vetnének egy-egy fürkész pillantást az ablakára. Biztosan nem látják, hogy figyelem őket, gondolta. A hinta keresztrúdjára szokatlanul nagy termetű csóka ereszkedett, igazgatni kezdte a tollait. Először azt hitte, nem is csóka, hanem varjú, de ahogy alaposabban megvizsgálta, rájött, hogy téved. A csúszda mellett abban a pillanatban bukkant föl egy kóbor kutya, amikor megszólalt a csengő. Kardos nehezen fogta föl, hogy hozzá érkezett látogató, amikor azonban eljutott a tudatáig, nem késlekedett ajtót nyitni.

− Bejöhetek? – kérdezte Szimóna.

Kardos félreállt az útból. A lány egyenesen a nappaliba ment, leült a kanapéra, elővette a dohányos zacskóját meg egy cigarettapapírt, gyakorlottan megsodorta magának a staubot.

− Rágyújtok, jó?

Kardos biccentett. Leereszkedett a kopott fotelba, a kanapéval szemben.

− Zavarlak? – Szimóna orrán-száján dőlt a füst.

− Nem zavarsz.

− Anyuval mikor beszéltél?

− Nem emlékszem – Kardos föltápászkodott. – Kérsz valamit inni?

− Kólád van?

− Nincs. Sose volt.

− Akkor mindegy.

Kardos eltűnt a konyhában, két dobozos sörrel tért vissza. Az egyiket odanyújtotta a lánynak, aki teátrális mozdulattal elhárította. Fölpattant, kiszaladt a fürdőszobába, megengedte a csapot. Egy műanyag, égszínkék fogmosópohárral tért vissza.

− Én tegnap este voltam nála – jelentette be.

− Jól van?

− Sose volt jól.

− Akkor úgy van, ahogy szokott lenni?

− Az apádat szidta. Aztán az enyémet is.

− Szóval úgy – Kardos hangja fáradtan, tompán kongott.

− Nem egészen – Szimóna hosszan kortyolt a fogmosópohárból. – Úgy szidta őket, mintha beletörődött volna mindenbe.

 − Bölcs döntésre jutott.

A lány arca grimaszba rándult.

− Téged is szidott, mint a bokrot. Hogy mekkora szégyen ez az egész.

Kardos csöndben maradt. A sörösdobozt tartó keze izzadt. A lány térdét bámulta. Kikandikált a farmer széles hasadásán.

− Emlegette Palikát is – folytatta Szimóna.

Kardos beleivott a sörébe, aztán gondosan elnyomta a tövig szívott csikket a dohányzóasztalon álló három hamutartó közül a hozzá legközelebb esőben. Mindegyikben magas heggyé halmozódott a hamu.

− Azt mondta, ő volt az egyetlen gyereke, akit szeretett.

− Nekem is mondta már ezt párszor – jegyezte meg Kardos.

− Mit?

− Hogy egyedül Palikát szerette.

Mindketten hallgattak egy jó ideig, mintha azt mérlegelték volna magukban, vajon van-e értelme folytatni a társalgást egyáltalán. Végül Kardos törte meg a csöndet:

− Könnyen beszél, hatévesen mindenki aranyos.

− Anyu szerint te hatévesen is egy seggfej voltál.

− Oké. Rajtam kívül mindenki aranyos hatévesen – vonta meg a vállát Kardos, és egy újabb cigarettára gyújtott. Ütött-kopott Zippója fémesen és élesen csattant.

– Tízévesen viszont már senki sem az, nekem elhiheted.

Kardos matekot tanított a két söténdi általános iskola egyikében.

− Seggfej vagy azóta is – szögezte le Szimóna.

Kardos nem vitatkozott.

− Kérsz kávét? – kérdezte.

Szimóna bólintott, közben a szemöldökpiercingjét piszkálta töredezett körmével, amiről nagyrészt lekopott a sötétkék festék. Kardos kiment a konyhába, szétcsavarta a kotyogóst, kiemelte a szűrőt, kipucolta belőle a zaccot, megtöltötte őrölt kávéval, a főző alsó részébe vizet engedett, összeszerelte a szerkezetet, odatette a gáztűzhelyre, alágyújtott. Közben újabb pillantásokat vetett a játszótérre. A kamaszok még mindig a hintában ültek. Mind a kettőt tanította. A csóka elrepült, a kutya épp a homokozóba vizelt. Kardos lehunyta a szemét. Szeretett volna segíteni Szimónán. Az anyján és saját magán ugyancsak. Ha bármelyiket lehetségesnek érezném, megtenném, bizonygatta magában. Aztán átvillant rajta egy kellemes érzés. Talán annak örült, hogy Szimóna teljesen tisztának tűnt...

A kávéfőző kotyogni kezdett. Kardos kisvártatva kitöltötte a feketét két csészébe, bevitte a nappaliba.

− Büdös van nálad – mondta Szimóna.

Egy könyvet tartott az ölében. Kardos nappalijának leghosszabb fala mentén roskadozó könyvespolcok álltak.

− Semmi sem a valós időben történik. Minden, amit látunk, a múlt lenyomata. Egy kicsit mindig le vagyunk maradva – olvasta Szimóna. – Valami fura északi faszi írta, látod? – Betűzni kezdte a nevet: − Morten A. Strøksnes.

− Azt hiszem, Sztröksznesznek kell ejteni – dörmögte Kardos.

− Tengerkönyv. Ez a címe. Ez a három mondata tetszik.

− Olvastál belőle többet is?

− Még vagy harmincat.

− Mit szeretnél, Szimóna?

− Csak beugrottam. Hogy megnézzem, hogy vagy. Kikészültél nagyon?

− Megvagyok.

Kardost két nappal korábban függesztették föl. Szexuális zaklatás vádjával. Nem valamelyik tanítványát, az egyik anyukát molesztálta. Ez volt a vád.

− Tényleg megmarkoltad a seggét annak a tehénnek?

− Tényleg.

− De miért?

− Mert arra kért.

− Seggfej vagy.

Kardos megadóan tárta szét a karját.

− Seggfej vagyok − mondta.

Szimóna először kiitta a maradék vizet a fogmosópohárból, utána elnyomta a csikket a hamutálban.

− Elmegyek − pattant föl.

− Maradhatsz, ha akarsz.

− Nem akarok, dolgom van.

Kardos tudomásul vette. Be kellett vallania magának, hogy jólesett Szimóna kíváncsiskodása. Még akkor is, ha a haverjait minden bizonnyal jobban érdekli a sztori, mint őt magát. Legtöbbjüket tanította, nyilván szívesen csámcsognak az esetén.

− Nem is tehén amúgy – szólt a lány után a lépcsőházba. – Jó segge van.

Szimóna visszafordult, fölemelte a jobb karját, a középső ujját kinyújtotta, a többit behajlította, a szájával pedig némán a seggfej szót artikulálta. Kardos kitűnően emlékezett arra, milyen aranyos volt, amikor megszületett. Ő maga másodéves volt a főiskolán, és nagyon büszke a kishúgára.

− A féltestvéred – igazította ki az anyja rendszerint. – Szerencsére az ő apja nem az, aki a tiéd.

Palika legnagyobb erénye ugyanez volt a születésekor. Később, kivált a halála után számos egyéb erényt halmozott még mellé. Kardos önkéntelenül elmosolyodott. Újra rágyújtott. A feleségére gondolt, a felesége fővárosi lakására, a kosztümjeire, az érdes tapintású anyajegyre a bal mellbimbója mellett. Nem érzett hiányt. A felesége hiányát semmi esetre sem. A telefoncsörgés hiányzott neki egyedül. Egy hívás, egy, a telefonvonalban enyhén torzuló hang, ami mindössze annyit közöl, csak egy rossz vicc az egész. Mert végső soron minden csak egy rossz vicc. A múlt lenyomata, semmi több. A jövő más lesz. Szebb. (Na, ja.) Ránézett a mobiljára. Három napja se fogadott, se fogadatlan hívás. Persze, jutott eszébe, hiszen kivette a SIM-kártyát. Vagy csak akarta?

Odalenn, az üres játszótéren üresen himbálóztak a hinták. A kóbor kutya egy összefirkált pad alatt hevert. Szemerkélt az eső. Kardos újabb szál után kotorászott a dobozban. Pedig még ott füstölt a szájában az előző.