​​​​​​​A százesztendős malac

Volt nekem egy százesztendős kis malacom, még nagyapámtól örököltem. Azt mondja egyszer a szomszéd, el kellene adni azt a malacot, mert semmi haszon benne. Mióta én etettem, se nem nőtt, se nem hízott, hát mondom, vigyük a vásárba, hátha valaki megvenné. Hajnalban befogta a szomszéd a lovait a szekérbe, feltettük a malacot és elindultunk. Igen ám, de a második faluból ahogyan kiértünk, a malac leszökött a szekérről és elszaladt. Már én a malacomat nem hagyom, mondtam a szekeresnek, és elindultam utána. Estig kergettem, de nem tudtam megfogni. Másnap is a nyomában voltam étlen-szomjan. Harmadik nap már egy idegen országba kerültünk. A malac bement egy faluba, és ott be egy udvarra a nyitott kapun keresztül. Mondom a gazdának, segítsen megfogni azt a malacot, hogy mehessek immár haza, a vásár is két napja lejárt. Amint a malac közelébe kerültünk, az a kerítés résén át úgy eltűnt, hogy nézhettük a nyomát. Azt mondja az ember, az ő szép kerítését ha már kilyukasztotta ez a malac, ugorjuk meg magunkat és ketten csak fülön csípjük. El is indultunk utána. A malac bement egy nagy búzatáblába, és ott kergettük ketten. Estefelé odajön egy hatalmas ember, és azt mondja, a búzáját letapostuk, fizessük meg. A másik ember, akinek a kerítésén át elszökött a malac, azt mondta neki, inkább segítsen nekünk, kapjuk el annak a malacnak a farkát. Az ember rá is állt, már hárman kergettük a malacot, de közelébe sem értünk. Másnap délre még lépni is alig tudtunk! Hát a malac szalad, szalad és beszaladt egy nagy-nagy kapun. Uram-teremtőm, éppen a király udvarába! Jön a király, hogy mit keresünk nála? Elmondtuk, hogyan jártunk a malaccal, inkább segítsen megfogni. Aztán, ha megfogtuk, beleteszem egy zsákba és már itt se voltunk, valahogy csak hazatalálok ebből az idegen országból. A király felakasztotta a koronáját a kerítésre, és kergetni kezdtük a malacot a hátsó udvaron. Aztán a király úgy elfáradt, tapodtat se tudott lépni, nem volt ő szokva a malacfogáshoz. Azt mondja, a malacot inkább megveszi tőlem. Felséges királyom, mondtam, azon a malacon semmi haszon, amióta én etetem, se nem nőtt, se nem hízott, jobb, ha mégis megfogjuk és már itt se voltam vele. A király odahívatta a minisztereit, hogy segítsenek malacot fogni. Mikor elkapták volna, a malac egyet visított és kiugrott a kezükből.

Ejnye, ezzel a koszos malaccal ne bírjunk, mérgelődött a király tábornoka, és rögtön egy csapat huszárt rendelt oda malacot fogni. De a malac a sok fényes huszár elől úgy elbújt valahová, hogy aznap nem látta senki. Reggel korán hát ott a malac a palota lépcsőjénél, éppen lerágott egy bokor mentát. A király ettől olyan keservesen kezdett sírni, alig tudtuk megvigasztalni. Hogy neki egész télen nem lesz egy teára való mentája.

Mondtam a királynak, most már tényleg fogjuk meg ezt a malacot, mert mindenkinek csak kárt okozott. Én ki kell fizessem a szekerest, pedig el sem vitt a vásárba, a másiknak a kerítését lyukasztotta meg, a harmadiknak a búzáját tapostuk le, ahhoz képest nem is nagy kár az a kicsi menta. A király behozatta a kerítésre felakasztott koronáját, fejére tette, és azt mondta, ő bizony többet nem kergeti azt a huncut malacot, inkább mellénk adja a csapat huszárt tábornokostól.

Elöl szaladt a malac, utána én, a kerítéses és a búzás ember, hátul a huszárok tábornokostól. Azt hitték a szomszéd faluban, hogy el akarjuk foglalni a falut, meghúzták a harangot, hogy velünk hadba szálljanak. Mondtuk nekik, inkább segítsenek, kapjuk el a malac farkát. Ők azt nem tehetik, mert a harang kötele elszakadt, egy tapodtat sem mozdulnak, amíg annak el nem rendezik a sorsát. Mi szaladtunk tovább a malac után, aztán délutánra utolért az egész falu népe.

Amint kergettük a malacot, odaértünk egy patakhoz. Gondoltam, na most már megvagy, te malac! De a malac beleugrott a vízbe. Kitaláltuk, igyuk ki a vizet, nehogy szegény malac belefulladjon. Ittuk a vizet, amíg jól leapadt. Én pedig elindultam a malacom után.

A patak medre teljesen kiszáradt, ott sírt egy vízimolnár, mert a malom teljesen leállt. Visszamentem a többihez, hogy ne igyák tovább a patak vizét, inkább induljunk a malac után. Szomjasak nem voltunk, ám nem ettünk két napja. Egy ökörcsorda mellett haladtunk el, a huszárok levágtak minden ökröt, mind megettük, a pásztorokat beállították a sorba és indulhattunk a malac nyomában.

Három kerek esztendeje kergettük azt a malacot, nyomában volt egy egész falu és egy csapat huszár is, kilencvenkilenc üstben főzték minden nap az ebédet, hogy senki étlen ne maradjon. Aztán az a huncut malac belesett egy száraz kútba. Odakérettük a királyt, tegyen igazságot. Három napig törvénykezett a minisztereivel. Az én százesztendős malacomat pedig három esztendőre elítélték, addig onnan el nem mozdulhat, a kutat erős őrizettel hét huszár tartotta szemmel éjjel-nappal.

Én egy hétig sírtam, egy hétig vigadtam, aztán hónom alá csaptam az üres zsákot és elindultam hazafelé. Aki nem hiszi, kérdezze meg tőlem.